Parlando 1962/3, 1.-4. p.

A zeneismertetés tényezői és módszertani problémái

A Parlando februári számában érdekes, ez idáig alig érintett téma látott napvilágot „Az ismeretterjesztés néhány problémájáról” címmel. (Nyilván zenei ismeretterjesztést akart mondani a cím, ez tartalmából ki is tűnt.) Elöljáróban időznöm kell még kissé a címnél: véleményem szerint a bevezető, vitaindító írás, úgyszintén Czövek Erna ahhoz kapcsolódó cikke is inkább a zeneismertetéssel foglalkozik, mint az ismeretterjesztéssel. Úgy gondolom, az ismeretterjesztés az a tágabb kör, amelynek kereteibe minden nemes szándékú, nevelő hatású és igényes, művészi értékkel bíró zenei esemény belefér - még akkor is, ha az színtiszta zene, ismertető előadás nélkül. Ezek szerint a zenei ismeretterjesztés fogalma alá tartoznak pl. az Országos Filharmónia peremkerületi hangversenyei (Csepel, Újpest, MOM), mert elsődleges céljuk a munkásközönség zenei ismereteinek fejlesztése. (Habár éppen ezeknél helyesebbnek tartanám, ha zeneismertetéssel lennének egybekötve.)

A zenei ismeretterjesztés tágabb körén belül foglal helyet megítélésem szerint maga a zeneismertetés, mint az ismeretterjesztés egyik fontos tényezője. Ennek problémáiról áll szándékomban néhány gondolatot kifejteni a vitaindító cikk és Czövek Erna jól rendszerezett, elmélyült írása nyomán. Hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy cikkem inkább gyakorlati, mint elméleti jellegű, mert úgy érzem, a zeneismertetés területén még sok a gyakorlatban tisztázandó probléma.

Sokan foglalkoznak zeneismertetéssel, különbözőek a módszerek, elképzelések: vannak magas színvonalú, és mégsem ható, de vannak csevegő, színes és érdekfeszítő összekötő szövegek, „konferálások” - amelyek országszerte divatosak, népszerűek… Önként vetődik fel ilyenkor már a kérdés, melyik a jó zeneismertetés, mik a jó zeneismertetés alapvető követelményei?

Mielőtt a magam másfél évtizedes tapasztalatai nyomán megkísérelnék a probléma módszertani tényezőivel foglalkozni, szükségesnek tartom a vitaindító cikk által megadott csoportosítás alapján néhány szempont tisztázását.

Nagyon egyetértek Czövek Ernával, amikor azt írja, hogy a felszabadulás után a népművelés jóval nagyobb súllyal lépett előtérbe, mint annak előtte. Hozzá is fűzöm mindjárt, hogy a felszabadulás után is a párt művelődéspolitikai irányelveinek megjelenése óta kapott igazán fontos teret a dolgozók kulturális nevelése, a nép művelése - ezen belül a zenére nevelés, a zenei ismeretterjesztés, benne a zeneismertetés is. Nincs szándékomban e helyen számadatokkal igazolni, hogy soha nem volt ilyen sokféle a zenét hallgató közönség, mint manapság. De önkéntelenül is eszembe jutnak a filharmóniai hangversenybérlettel rendelkező ifjú zenebarátok (mintegy 15 ezren), az üzemek zenebarát klubjai, szakkörei, a szakszervezeti szimfonikus zenekarok körműsorai, vidéki zenekaraink hangversenyei, üzemek, termelőszövetkezetek zenei patronálásai, zenepedagógusaink sokirányú és kitartó erőfeszítései. A zenei nevelésnek e sokféle - és még több fel nem sorolt - fajtája eleve számol azzal, hogy a hallgatóság - összetételét tekintve - sokféle.

Zeneismertetés és pedagógia

Helyes, ha a vitaindító cikk elsősorban az ifjúságnak szóló ismeretterjesztés fontosságát hangsúlyozza, de azzal már nem érthetek egyet, hogy ezzel a Parlando ki is merítette a problémát! Kétségkívül a zenepedagógus munkájának zömét az ifjúság zenére való nevelése jelenti. (Ennek jelentőségét úgy hiszem, éppen e helyütt nem szükséges hangsúlyozni.) Ám az iskolán kívüli népművelés keretében ugyanaz a zenepedagógus foglalkozik zenei neveléssel, tart előadásokat, ismertet hangversenyeket, munkások, értelmiségiek, termelőszövetkezeti parasztok számára. Vegyesen fiatalok és idősek számára, mindenki számára, aki – különböző okoknál fogva – megjelenik hangversenyen, ismeretterjesztő előadáson, szakköri foglalkozáson stb. Így van ez a fővárosban is, de sokszorta így van a vidéken!

Ezért gondolom, hogy túl kell lépnünk a zenét tanuló és zenét nem tanuló fiatalság kategóriáján akkor, amikor a zeneismertetés feladatairól vitatkozunk. Számolnunk kell azzal, hogy 90 ezren tanulnak zenét hazánkban, ugyanakkor még sok tízezer embert érdekel a muzsika, olyanokat, akik valaha – esetleg évtizedekkel ezelőtt – tanultak zenét, de sok olyan tízezret is, akik soha nem jártak zeneiskolába. A döntő feladat mindenképpen a zenei előképzettséggel nem rendelkező tömegek zenei nevelése, legalábbis, alapfokon a zene szépségeivel való megismertetése. A tömegek igényét fel kell ébreszteni a zene szépségei iránt, mert ezt követeli a zene esz,tétikuma, humánum tartalma. És a nevelőmunka akkor sem szűnhet meg, ha sikerült már felkelteni az érdeklődést, azt meg is kell tartani — méghozzá élményszámba menő zenei produkciók segítségével.

Ugyanakkor le kell szögeznem, hogy a jó zeneismertetés épp oly hasznos a jelenleg zenét tanulók, mint az egykori zeneiskolai növendékek, vagy a laikusok számára. Sőt megkockáztatom azt az állítást is, hogy a jó zeneismertetés hivatásos előadóművészeink számára is hasznos, tanulságos.

Mindezzel arra kívánok rávilágítani, hogy a zeneismertetés valóban pedagógiai munka, hivatás. Nemcsak azért, mert részben az ifjúság számára hat, hanem sokkal inkább azért, mert iskolán kívül, rendszeres oktatásban részt nem vevő, teljesen különböző korú, foglalkozású, érdeklődési körű és műveltségű egyének számára kell, hogy nevelő hatással bírjon!

A zeneismertetés módszerei a gyakorlatban

A vitaindító cikk a célok és módszerek között felveti a zeneelméleti és zenehallgatói ismeretterjesztés különbözőségét, továbbá az érdeklődés lekötésének problematikáját. Elméletben feltétlenül helyes ez a hármas tagolás. De a gyakorlat, az élet nem tűr meg ilyen válaszfalakat, ilyen éles módszerbeli elkülönüléseket! Mivel a fentebb kifejtett érvek alapján majd mindig heterogén hallgatósággal kell gyakorlatilag számolnunk - még akkor is, ha szűkebb körben tartunk előadásokat - a jó zeneismertetésnek mindhárom módszer lényegét kell egyesítenie magában.

Azt hiszem, már ebből is érezhető, hogy a zeneismertetés cseppet sem könnyű feladat. Az előadónak feltétlenül ismernie kell a zeneirodalom egészét, annak különböző stíluskorszakait; pontosan kell látnia az összefüggést a társadalmi viszonyok alakulása és a zeneművészet fejlődése között. Ezen kívül tisztán kell látnia ugyanazon mester életművén belül is a fejlődést, azaz ismertetésének dialektikusnak és kritikainak kell lennie. Egyetértve az előző írásokkal abban, hogy a zene a központ - nem pedig az előadó személye -, mindehhez járul követelményként az ismertető szöveg tömörsége és közérthetősége. A zeneismertetés egyik legnagyobb problémája a kellő szakmai tudás és felkészültség mellett a megfelelő előadókészség. Fontos, hogy a szakszerűség ne menjen a közérthetőség rovására, és nemkülönben döntő tényező a mondanivaló lényegének megtalálása, annak tömör kifejtése. A világos, közérthető előadói stílus egyformán kötelező, akár zeneileg képzett, akár képzetlen zenekedvelő hallgatóság számára ismertetünk. Az ismertetés színvonalát - helyesen állapítja meg a vitaindító cikk - valóban nem a szakkifejezések mennyisége szabja meg, sokkal inkább azok a követelmények, amelyekről eddig szóltam, és amelyekről még szólni kívánok.

Háromszáz év muzsikája - egységes vezérgondolatban

Lássunk néhány példát a felsorolt követelmények gyakorlati alkalmazására. - Tegyük fel, hogy valamely zenekari hangverseny műsora egy Vivaldi concerto grosso-ból, egy késői Mozart szimfóniából (pl. C-dúr szimfóniából), egy Liszt szimfonikus költeményből és Bartók valamelyik fiatalkori művéből, mondjuk a Magyar képek-ből áll. Milyen fő gondolatokat kell ebben a műsorban kiemelni a zeneismertetőnek? Véleményem szerint első pillanatra meg kell látnia, hogy mind a négy zeneszerző a maga korának tartalmi és formai újítója volt, tehát életművük jelentős fejlődést hozott a zeneirodalom egészébe. Vivaldi esetében célszerű a Concerto grosso kialakulásának, formájának megvilágítása, egyben a szólóhangszerek jelentőségére való utalás, amelynek egyik oka kétségkívül a hangszergyártás technikájának hatalmas fejlődése volt Vivaldi korában. Mindez összefüggésbe hozható a tudományok fejlődésével, az iparosodás kialakulásával, a társadalmi viszonyok változásaival. (Úgy gondolom, ilyenfajta ismertetést a zeneiskolai növendékek is szívesen vesznek.) - Folytatva: Mozart esetében a szerző rendkívüli adottságai, termékenysége, sokoldalúsága, a tiszta harmóniák, a nemes indulatok harca és győzelme az alantas, gonosz erők felett a jellemző tényezők; tehát a nemes muzsika, amely már több mint melódia, mert érzelmeket, embereket jellemez és eszmei mondanivalója van. - Liszt esetében a XIX. század romanticizmusán belül rá kell mutatni a programzene jelentőségére, annak egyik pregnáns formai megnyilvánulására, a szimfonikus költeményre. De rá kell mutatni Lisztnek a zeneszerzői hivatásról hangoztatott meggyőződésére is: ti., hogy a művésznek ismernie kell népe zenei kincseit, mert ha abból merít, kiapadhatatlan forrásra lel. Ez a gondolat már Bartókhoz vezet, aki nem véletlenül vallotta Liszt Ferencet példaképének, szellemi elődjének.

Íme, néhány gondolat és máris sikerült egységes keretbe foglalni a műsort, holott az első pillanatra a legkülönbözőbb stílusú zeneszerzők műveit, ráadásul háromszáz év zenei keresztmetszetét foglalta magában!

Dramaturgiai követelmények

Természetesen a zeneismertetőnek nem áll mindig módjában beleszólnia a műsor-összeállításba - habár erre nagy szükség lenne. Kivált ott, ahol nincs szakképzett dramaturgia, és a hangversenysorozat összeállítása kedvelt, vagy ismert művek alapján történik, nem pedig valamilyen központi tematika, célkitűzés jegyében. A jó zeneismertetőnek a dramaturg felkészültségével is kell rendelkeznie tárgyismeret, zenei ízlés és pedagógiai szempontok tekintetében. Ha azonban előzetesen nem szólhat már bele a műsor tervezésébe, mert összeállított műsor ismertetéséhez utólag kérik fel - legalább idejében ismerkedjék meg a zenei anyaggal, igyekezzék azon belül olyan rendszert, sorrendet kialakítani, amelyik a zenei nevelés szempontjából a leghasznosabb. Nemcsak kronológiai sorrendre gondolok - ez ugyanis a legkézenfekvőbb -, hanem egyéb szempontokra is. Íme, erre is egy példa: a közelmúltban hangversenyt ismertettem, melynek műsorán - romantikus szerzők - Verdi, Liszt és Dvorzsák művei szerepeltek. A Verdi operarészletek között történetesen előbb került sor az Othello IV. felvonásbeli jelenetére (Desdemona fűzfa dala és imája), mint Lady Macbeth áriájára. Tudott dolog, hogy Verdi a Macbethet ifjú korában, az Othellót pedig élete alkonyán írta. Nehezen fogadtam el, hogy az előadás hatása szempontjából helyes előbb az Othellót, utána a Macbeth áriát énekelni, annak ellenére, hogy az előadóművész és a karmester még hangtechnikai szempontokra is hivatkozott. Ez alkalommal mégis engedtem - látszólag az ő érvelésüknek -, mert hamarosan megtaláltam azt a logikai összefüggést, amelyik az időrendiségnek meg nem felelő sorrendet elfogadhatóvá tette:

A két dalműrészlet alkalmat nyújt két merőben ellentétes jellemű Shakespeare hősnő ábrázolására. Verdi zenéje ki is fejezi mindkettőjük emberi adottságait. Nagyszerű ellentét a Desdemona-jelenet egyszerű zenei felépítése, szinte recitatívó-szerűsége (ez az egyszerűség azonban minden ütemében döbbenetes tragédia előszelét érezteti!), és a Lady áriájának szenvedélyes, a fiatal Verdire oly jellegzetes ritmikája, dinamizmusa. Nem kétséges, hogy talán az utóbbi a vonzóbb, melodikusabb és népszerűbb, mégis kétségkívül az Othellónak nagyobb a művészi értéke. Nem is restelltem az Othello zenéjének magasabbrendűségére rámutatni.

Itt jutunk el a kritikai szempontokat is tartalmazó ismertetéshez. Nincs helytelenebb, ha a zeneismertetés fenntartás nélkül dicsér, remekműnek mond minden művet, mert ezzel lejáratja az igazi remekműveket, elbagatellizálja azok értékeit!

Ismét a magam tapasztalatát idézhetem: egy alkalommal a Lammermoori Lucia ismertetése után a hallgatóságból néhányan megbíráltak, mert szerintük nem nyilatkoztam valami kedvezően a zenéről (kiváltképpen a jellemző erő és emberábrázolás hiányát kifogásoltam). Elmondták, hogy szerintük nagyon dallamos, szép és fülbemászó a zene, ráadásul ismerik is világszerte. - Mindezt természetesen én sem tagadtam, de egyúttal azt is bebizonyítottam, hogy kicsit jellegtelen Donizetti zenéje: egyformán alkalmazza a szerzői vidám, vagy tragikus momentumok érzékeltetésére - helyesebben ezeknek érzékeltetésére alig tesz kísérletet, hiszen azonos jellegű melodikus, lágy muzsikát ír, elég jellegtelen ritmikájú kísérettel. Egyidejűleg arra is célzást tettem, hogy a hanglemezsorozat folytatása során hallanak majd több jó példát az igazán értékes, melodikus hatásán kívül mély jellemábrázolást is kifejező zenére. A Lammermoori Luciát néhány Verdi opera követte a sorozatban. (Rigoletto, Traviata, Don Carlos, Aida, Othello.) Nyilván a helyesen összeállított tematika és a megfelelő sorrend eredményezte, hogy az Othello váltotta ki a legnagyobb hatást a hallgatókból - még olyan népszerű operákkal is összehasonlítva, mint a Rigoletto, vagy a Traviata.

A hallgatóság, mint az előadás tényezője

Mindezen esetekben természetesen heterogén volt a hallgatóság, mert nem is volt cél az ellenkezőjének szervezése. Többen jól ismerték a műsoron levő zeneszámokat, egyesek partitúrát is hoztak magukkal, másokon látszott, hogy nem először hallják a műveket, többen viszont elárulták, hogy a műsor teljesen ismeretlen számukra. Ezért vegyítenem kellett a zenével szorosan összefüggő mondanivalót (ide értem a témák ismertetését, feldolgozását, a hangszerelés jellegzetességét stb.), a nem muzsikusok számára feltétlenül elsődlegesebb mondanivalóval - tehát a kor és a zeneszerzők viszonyával, sajátosságaival -, ami a zeneileg képzett hallgatóság számára sem bizonyult feleslegesnek.

Azt hiszem, hiba lenne e két tényező bármelyikét is mellőzni, mert az ún. szigorúan zenei mondanivaló - vagy amint a bevezető cikk nevezi „a zenehallgató ismertetés” - ma még csak szűkebb körök számára jelenthet teljességet; ugyanakkor a kizárólag ismereteket nyújtó előadás még akkor sem elégíti ki teljesen a hallgatóságot, ha azok az ismeretek hasznosak és a zenével, a zeneszerzővel szoros összefüggésben állnak. Ma már az is igényli a zene bizonyos elemző·ismertetését, a hallásirányítást, aki nem szakértelemmel, hanem „csak” jó szándékú érdeklődéssel, szeretettel, ismerkedni-vágyással közeledik a zenéhez. Az ismertető dolga - mégpedig nem is könnyű dolga - megtalálni a helyes arányt a kétféle módszer között. Végül: ha mindez száraz, színtelen előadásban történik, a kívánt célt nem érheti el, mert az emberben általában akkor marad meg tartósan valami, ha azzal élvezetes formában, színes előadás során ismerkedik meg.

Nem könnyű tehát receptet adni, talán lehetetlen is. Ezúttal inkább az előadó feladatának nehézségeire igyekeztem rávilágítani a problémák sokrétűségén. Én magam is akkor éreztem eredményesnek egy-egy előadásomat, amikor zeneileg képzett és laikus hallgatók, sőt muzsikusok is mondták, hogy az - ilyen, vagy amolyan részében - újat jelentett számukra. (Egyiknek többet, másiknak nyilván kevesebbet, de ez így is van rendjén. - Állíthatom, hogy minden jól szerkesztett műsorban van élményként ható mondanivaló, csak rá kell arra találni! Sokszor éppen közismert művek esetében nehezebb ez, mint ritkábban hallható, bonyolultabb zene esetében.

Lehet, hogy nem népszerű az, amit most állítok, de sok év tapasztalatai után nem csekély megdöbbenéssel jöttem rá arra, hogy egyes előadók zenetörténeti ismeretével gyakorta baj van ugyanakkor, amikor·szakképzettségük egyéb téren kivetni valót nem hagy maga után. Több esetben tapasztaltam azt is, hogy kellő gyakorlattal nem rendelkező, kizárólag elméletben felkészült előadók ismertetnek zenét.

Hallottam ilyenkor száraz adathalmazt, olyan bonyolult elemzéseket, amelyek a hallgatóságra semmiféle hatást nem tehettek, mert az előadó belebonyolódott a részletekbe, és nem tudott áttekintést nyújtani a műsor egészéről. Előfordult olyan eset is, hogy általam nagyra becsült, kiváló szakkönyveket író zeneesztéta előadása alacsony színvonalú volt. Nem azért, mintha képességeiből nem telt volna jóval többre, hanem egyrészt, mert készsége nagyobb az íráshoz, mint az előadáshoz, másrészt rosszul értékelte hallgatóságát. Annyit tudott, hogy hallgatóinak többsége zenekedvelő laikusokból állt. Ezért - kétségkívül jó szándéktól vezetve, ám át nem gondolva - valamilyen rosszul értelmezett, „népszerű, közérthető stílus” érdekében agyonmagyarázta mondókáját. Nem csoda, hogy hallgatói lebecsülésnek vették előadását.

Másik esetben egy ugyancsak jó képességű előadó úgy vélte, hogy az ifjúság részére hatásos előadása, ha stílusában „alászáll” a gyermekekhez. Ezt úgy valósította meg, hogy kisgyermekes gügyögésekkel „színezte” mondanivalóját, ami ez által érthetetlenné, zavarossá vált.

Művelődési politikánk egyik fontos feladata, hogy eloszlassa azt az idealista szemléletből származó tévhitet, amely szerint a zene valamilyen misztikus, a valóságtól elvonatkoztatott tudomány, ezért az átlagember számára elérhetetlen, mert „különleges szakértelmet, előképzettséget igényel”.

Ezt a helytelen nézetet sajnos, még ma is alátámasztja egy-egy bonyolult nyelvezetű, a szakszerűséget szinte az áltudományosságig túlzásba vivő zeneismertetés. - Ilyen zeneismertetésnek azonban egyáltalán nincs létjogosultsága, mert a zeneirodalom teljessége ismertethető, közérthető, élvezetes stílusban, kultúrpolitikai célkiűzéseinknek megfelelően - mindamellett szakszerűen. Csak egy példát szeretnék megemlíteni ennek alátámasztására - mégpedig az előadót alaposan próbára tevő „Bartók vonósnégyesei” című filharmóniai kamarazene sorozatot -, melynek ismertetése során dr. Ujfalussy József a rendkívül nehéz témában a tőle megszokott magas szintet és szakszerűséget élvezetes, világos előadói stílussal egyesítette.

A korszerű, kellő szinten álló zeneismertetés általam legdöntőbbnek tartott tényezői úgy vélem szemléltetően bizonyítják, hogy a zeneismertetés nehéz és felelősségteljes hivatás, amely elmélyült pedagógiai felkészültséget is kíván. Meg kell állapítanunk, hogy az ellenforradalom óta zeneismertetésünkben éppen az alapvető követelményeket figyelembe véve - ugrásszerű fejlődést tapasztalunk -, az átlagos színvonallal azonban még mindig nem lehetünk elégedettek.

E sorok írója azért tartja nagy jelentőségű kezdeményezésnek a Népművelési Intézet hároméves esztétikai és zenetörténeti kurzusát, az évenként ismétlődő és már hagyományossá váló nyári soproni ismeretterjesztő tanfolyamokat, vagy a győri Zeneművészeti Szakiskola zeneismertetési óráit, mert továbbképzést nyújtanak azoknak a szaktanárképzős növendékeknek, illetőleg pedagógusoknak, akik zeneismertetéssel hivatásszerűen, rendszeresen kívánnak foglalkozni. E továbbképzési lehetőségek mindegyike egy-egy fontos állomás azon az úton, amely a magas színvonalú, nevelő hatású, dialektikus szemléletű, kifejezési módjában pedig világos, közérthető zeneismertetés általánossá válásához vezet.

Kollár Endre