Parlando 1962/3, 8.-11. p.

Hegedű módszertani kérdések

 

(Gondolatok az új tanítóképzői hegedűiskolával kapcsolatban)

 

Kulturális életünk egyik igen fontos területe a tanárképzés. Ezen belül is kimagasló helyet foglal el a fiatalság legszélesebb rétegeivel foglalkozó általános iskolai tanítók és óvónők előkészítése nevelői feladataik minél jobb és eredményesebb elvégzésére.

 

A tanító és óvónőképző intézetekben - éppen a gyermekekkel való sokoldalú foglalkozás lehetőségeinek biztosítása végett - a·leendő tanítók és óvónők rendszeres, kötelező hangszeroktatásban részesülnek. A hangszerek közül legnagyobb jelentősége - figyelembe véve a vidéki iskolákat és óvodákat - a hegedűnek van, hiszen az iskolák és óvodák jó részében még nincs zongora, és a szülők könnyebben tudják - anyagi okokból - hegedűre tanítani gyermekeiket.

 

A tanító- és óvónőképzőben folyó hegedűtanításnak nyilvánvalóan kettős célja van:

 

1. A leendő tanítók oly szinten tanuljanak meg hegedülni, hogy a gyerekek énekét kísérhessék, és általában hangszeres zenei élményt tudjanak nyújtani kb. 10 éves korig.

 

2. Szükség esetén maguk is tudjanak kezdő fokon hegedűtanítást ellátni.

 

Nem könnyű feladat tehát olyan hegedűiskolát készíteni, amely mindkét cél szükségszerűen egyidejű elérését lehetővé teszi, hiszen ez esetben egyszerre kell a tanítóképző elvégzése után alsó fokon hegedülni és hegedűt tanítani. Ha még figyelembe vesszük, hogy a fenti intézmények nem zenei jellegűek, a zene tehát csak egy tantárgy a sok közül - ami természetes is - akkor teljes egészében elénk tárulnak a tanítóképzői hegedűtanítás nehézségei.

 

Ennek a bonyolult feladatnak a megoldására vállalkoztak az idei tanévben először alkalmazott új hegedűiskola készítői, Országh Tivadar és dr. Kádár Károly, munkatársaik Barsi Ernő és Szederkényi Nándor, valamint a szerkesztő Donáth Antal tanárok és a zenepedagógia terén is egyre szebben működő Tankönyvkiadó.

 

Az idei tanévig olyan hegedűiskolából folyt a tanítóképzőkben az oktatás, amely az alsó fokú hangszertudás elsajátítására jórészt a Sándor-Járdányi-Szervánszky-féle, elsősorban gyerekek számára készült hegedűiskola elveit alkalmazta, értelemszerűen meggyorsítva a tanulás menetét, mivel 17-20 évesek tanításáról van szó. Az új hegedűiskola, a most megjelent első kötetében, sokban eltérő elvek szerint nyúl a hegedüléshez.

 

Tartalmi szempontból a szerzők az anyagot három részre bontják:

 

1. fejezet: Billentés, pengetés. A vonóvezetés alapműveletei.

 

2. fejezet: A jobb és bal kéz technikai összekapcsolása.

 

3. fejezet: Zenei anyag az eddig tanult technikai ismeretek összefoglalására.

 

Az egészet előszó, a forrásművek megjelölése, a hegedű és a vonó részeinek, karbantartásának ismertetése, hónapokra és hetekre bontott tanulási munkaterv, valamint a hangszeres oktatás előkészítésével foglalkozó magyarázatot, fényképes ábrákat és hangszer nélküli mozgásgyakorlatokat tartalmazó bevezetőrész előzi meg. A harmadik fejezetben - az első fekvéses zenei anyag mellett - a fekvésjáték bevezetésére szolgáló néhány gyakorlatot és egy, a hegedűtanításról szóló metodikai összefoglalást találunk.

 

Ami a módszerbeli eltéréseket illeti, mindenekelőtt a szerzők szakítanak a magyar hegedűoktatásban is uralkodó fogásmód-rendszerrel. A bal kéz ujjainak él fogólapon való tájékozódásának elsajátítását nem kötik az első fekvésben négy fogásmódhoz, hanem bizonyos dallamformákból adódó ujjrakásokat tanítanak, tekintet nélkül arra, hogy az ujjak egymástól való távolsága, a „fogásmód” így dallamformák szerint változik. A tananyag ilyen elrendezéssel könnyebben alkalmazkodik az énekórák tematikájához, ami a tanítóképzőben különösen fontos.

 

A billentés tanítását az iskola az eddigi elvek szerint a második ujjnak az üres húrtól nagy tercre levő helyzetén kezdi, de nyomban bekapcsolja az első, a harmadik és - ami nézetünk szerint a leglényegesebb - a negyedik ujjat is. Az ujjak hangközérzékelő képességének kialakítását pengetés nélküli billentő gyakorlatok sorozatával és a szokásos pengetős gyakorlatokkal végzik. A billentő gyakorlatokban lefogott, de „néma” segítőhangokat is alkalmaznak, amelyek a többi billentő ujj számára a tájékozódást vannak hivatva megkönnyíteni.

 

A vonóvezetést a szokásokhoz híven először részvonós gyakorlatokon tanítják, azonban - kivéve a kötött, illetve többszörös húrváltást - nem üres húrokon, hanem először lefogott második újjal, majd mindjárt a többi ujjakkal is játszva gyakoroltatják. Feltűnő - és kétségtelenül dialektikai elve a szerzőknek - hogy az E-húron való vonós játékot következetesen késleltetik. A 105. sz. gyakorlatig - ami szintén csak üres-húros húrváltó gyakorlat - az E-húrt a vonóskéz nem használja. A bal kéz is kizárólag a billentő gyakorlatokban kerül az E-húrra hosszabb időn keresztül.

 

A technikai anyag feldolgozása - különösen az első fejezetben - a készségek párhuzamos fejlesztését tartja szem előtt. Így billentő és pengető gyakorlatok, vonóvezetési gyakorlatok váltakoznak végig az első fejezetben. A két kéz munkájának összekapcsolása a második fejezetben történik meg. Itt először ún. mindennapos gyakorlatokat találunk, amelyeket a növendéknek gyakorlása során mindig át kell ismételni. Az első ezek közül egy fekvésváltás gyakorlat: felcsúszás az első, majd a második ujjal a harmadik fekvésbe, amely így lényegében szabaddá kívánja tenni a bal kart a későbbi fekvésjáték számára.

 

A harmadik részben a hegedűpedagógiai irodalomból már jórészt ismert előadási darabokat találjuk részint zongorakísérettel, részint kéthegedűs és egy-két kiszenekari feldolgozásban.

 

Ami általában az anyag zenei értékét illeti, az iskola folytatja a Sándor-iskola kezdeményezését, és színvonalas népdal, valamint klasszikus darabok feldolgozásait játszatja a növendékekkel, de nem nyújt többet a Sándor-iskolánál.

 

Úgy gondoljuk, hogy e vázlatos ismertetésből is kitűnik, hogy az új tanítóképzői hegedűiskola esetében felépítését és módszereit tekintve másról van szó, mint egyszerűen arról, hogy megjelent még egy hegedűiskola. A benne kidolgozott tanítási rendszer szükségessé teszi, hogy értékeljék, foglalkozzanak vele.

 

Elsősorban elgondolkoztató az, hogy a szerzők a fogásmód rendszert lényegében mellőzik. A fogásmódok tanítása azt a célt szolgálja, hogy segítséget adjon bizonyos sztereotípiák kialakításához és rögzítéséhez. Ebből a szempontból tehát igen hasznos. Helyesnek tartjuk azonban a „rögtön mind a négy ujjal játszás” elvének keresztülvitelét. Ez egyébként külföldi hegedűiskoláknál is gyakori, pl. a Seling iskolában a negyedik ujj a kezdőujj és „visszahelyezkedés” van az első ujjig.

 

A lefogott, néma segítőhangos billentő gyakorlatok, melyek a Flesch-féle Urstudien hasonló gyakorlatai leegyszerűsített formáinak tekinthetők, hasznosak. Helyesebb lenne azonban ezeket is - az utasításokkal ellentétben - pengetve végeztetni, mert úgy a „találat” ellenőrzése a fül kontrolljával történne. A kialakítandó sztereotípia úgyis az előre elképzelés, „megcélzás” és az utólagos hallási kontroll szintézise.

 

Előnyösnek tartjuk a vonógyakorlatok már említett módszerét is, amely nem üres húron, hanem lefogott ujjakkal, később dallamokon tanítja a vonóvezetést. Az üres húros gyakorlatoknak az a veszélyük, hogy a bal kéz tétlenségre van kárhoztatva és ez a két kéz mozgásainak koordinációja szempontjából jelent később újabb nehézségeket. A szerzők gyakorlatainál a növendék rögtön érzékelni tudja, hogy mennyire kell a vonóhúzásnál a hangképzéshez a bal kéz ujjaival a húrt lenyomni, és a vonós kéz is aktív bal kéz munkához tud igazodni. A bal kéz ujjainak a fogólap feletti „készenléti” állapota is közelebb áll a valóságos hegedüléshez, mint az üres húros gyakorlatoknál. Ezt a „készenléti” állapotot ugyanis munkanélküli bal kéznél eleinte csak külön odafigyeléssel lehet beidegezni, míg ha legalább egy-két ujj dolgozik, az érzékelés jelentős segítséget nyújt.

 

A szomszédos húrok közötti húrváltásnál a szerzők kezdetben az első ujjat is áttetetik, tehát a bal kézben is szinkronmozgást végeztetnek, ami ugyancsak előnyös.

 

Az E-húros játék késleltetése vitatható. Bár az E-húr használata mind a bal, mind a jobb kézben bizonyos fokig speciális helyezkedési problémákat okoz, de ezek egyrészt beiktathatók a gyakorlatok sorába, másrészt egyes billentési hibák (ujjak kiforgatása stb.) korrigálására, ill. elkerülésére, a jobb kar lazítására az E-húros játék igen alkalmas.

 

A készségek párhuzamos fejlesztésének következetes végrehajtása, mely a gyakorlatok elrendezéséből is a tanár és a növendék számára egyaránt világosan kitűnik, az iskola egyik erénye. Az anyag tervszerű és áttekinthető, a szerzőknek a tanulás menetére vonatkozó elképzeléseit jól tükröző összeállítás ugyanis nagy segítséget ad az oktatási munkához. Helyes, hogy a legato játékot csak az 51. gyakorlattól vezetik be, de a kettősfogásos játék kitolása a 165. gyakorlatig indokolatlannak tűnik. Míg ugyanis a legato játéknál teljesen új mozgáskoordinációra van szükség (változó ill. más sebességű ujjmozgás - egyenletes, több hangra kiterjedően egyirányú vonóhúzással) addig a dupla hangokra ez nem érvényes. A bal kéz a némán lefogott hangú billentő gyakorlatokon keresztül jórészt megszokta a két húrra helyezkedést, a jobb kéz egyensúlyozó tevékenysége pedig nem nehezebb, mint egy húron.

 

„A hegedűtanításról általában” című fejezet lényegében a leendő tanároknak szól, és egyik részében fiziológiai kérdésekkel foglalkozik. Egyúttal meg is világítja a szerzőknek a hegedüléssel kapcsolatosan vallott élettani felfogását. Mindkét ok miatt az iskola e részét, a benne foglaltakat, igen lényegesnek kell tartanunk.

 

A mozgásélettani kérdéseket dr. Nemessuri Mihállyal együtt átnézve a következő észrevételeket tesszük:

 

Mindenekelőtt stilisztikai szempontból kissé szokatlan a következő kifejezés: „hegedülést végző testünk”. Igaz ugyan, hogy a hegedűjáték az emberi test tevékenysége, azonban ebben a gondolatban is helyes lett volna kifejezésre juttatni azt, hogy a hangszeres játék bonyolult, sokrétű, magas fokú szellemi és testi koncentrációt igénylő tevékenység.

 

Az „izomfej” elnevezés nem pontos. Az orsó alakú végtagizom ugyanis egy-egy ínnal ered és tapad, legtöbbször csontokon. Az eredés és tapadás elnevezése konvenció kérdése. Az eredés a kevésbé mozgó rész. Vannak azonban olyan mozgások - hegedülés alkalmával is, amikor az ilyen értelemben vett eredés és tapadás felcserélődik.

 

Az „eredő” szó helyett izomeredésről beszélünk: eredő legtöbbször a fizikából ismert értelemben használatos.

 

Valószínűleg sajtóhiba a következő mondat: „Az izmok emelőkhöz hasonlóan működnek”. Ez a hasonlat ugyanis jelen esetben a felső végtag csontos részeire, a karcsontra, az alkar csontjaira és az ujjak csöves csontjaira érvényes.

 

„Az ízület a támaszpont szerepét tölti be” - írják a szerzők. Kétségtelen, hogy az izületben kapcsolódó két, vagy több csont ilyen szerepet is betölt, az izületre azonban először az jellemző, hogy ebben folynak le a mozgások, míg a támasztás szerepe a csontoké.

 

Nem világos az a meghatározás, hogy az izomnak „határozott céllal” történő munkáját, összehúzódását aktív izommunkának nevezik. Az izom ugyanis összehúzódáskor mindig aktív izommunkát végez (statikusat, vagy dinamikusat). A passzív izommunka viszont nem az aktívan dolgozó izmokhoz kapcsolódó izmokban keletkezik, hanem oly módon, hogy az aktívan dolgozó izom más testrészt mozgat, melynek izmaiban a munka passzívnak nevezhető.

 

Fentiekből és más vizsgálatokból következik, hogy pl. a vonó vezetésekor a csuklóban látható mozgás sem tiszta passzív mozgás, hanem az alkaron vonuló izmok ebben is bizonyos aktív szerepet játszanak.

 

Ez az élettani elemzés nem úgy értelmezendő, hogy ezért öncélú csuklóztatásra van szükség. A didaktikai következtések ennél sokkal bonyolultabbak, és csak többoldalú elemzés alakíthatja ki a helyes elveket.

 

A lazaság és merevség leírása sem világos. Véleményünk szerint nem illik ide az aktív és passzív izommunka szembeállítása, a laza és merev izommunka jellemzése pedig nem felel meg az élettani felfogásnak. Nézetünk szerint élettani értelembe vett lazaság és merevség egyaránt kedvezőtlen a hegedűjátékban. A működő izomcsoportoknak nem szabad sem lazáknak, sem mereveknek lenniük. Az ellazult izmok ugyanis a mozgások biztonságát és finomságát nem képesek kellően végrehajtani. Minden pillanatban a működő izmok optimális megfeszítésére van szükség, amely természetesen izmonként és a végzett munkának megfelelően állandóan változik. A szükséges feltételes reflexek sorozatának kialakítása és rögzítése pedig hosszú évek szorgalmas munkájának eredménye.

 

Teljesen egyetértünk azzal, hogy az izomérzésnek igen nagy jelentősége van a hegedűjátékban is. Valóban szükséges megfelelő izomérzetek kialakulását tanulás közben előmozdítani és tudatosítani. A hangszertechnika - ahogyan a szerzők megállapítják - valóban mozgásművészet is. Nem világos azonban a hangszertechnikai tevékenységnek a három főfázisra való felosztása. A szerzők szerint a nyugalmi helyzetet erőkifejtésre kész állapot, majd az erőkifejtés fázisa követi.

 

Munkájukból arra lehetne következtetni, hogy a fenti fázisok állandó ismételgetésével fejleszthető az izomérzés. Ebben azonban kételkednünk kell.

 

A jó technika előfeltételének tartják a szerzők, hogy a nagy mozgást és nagyobb erőkifejtést kívánó mozdulatokat nagyobb izmaink, az apróbb, gyorsabb mozgást és kevesebb erőt igénylő technikai feladatokat pedig kisebb izmaink segítségével végezzük el.

 

Ez a felfogás nem felel meg az izmok élettani működésének. Az izmok működése ugyanis nem gépszerű, ahol meghatározott gépegységek csak meghatározott feladatoknál lépnek be, másutt pedig nem dolgoznak.

 

Az izomműködés különböző izomsorok bonyolult koordinációjának eredménye és a hegedülés különböző mozzanatainál nagy és kis izmok egyaránt működnek. Ezek az izmok azonban az egyes működési fázisok során változó intenzitással vesznek részt a tartási és mozgási feladatok végrehajtásában.

 

Nem érthetünk egyet azzal a felfogással sem, hogy a mozdulatok szüntelen lefékezése és újraindítása nagyon gátolja a hegedűjátékot. A külső szemlélő számára természetesen a hegedűjátéknak gördülékeny, lendületes benyomást kell keltenie. Élettani szempontból azonban éppen a hegedűjáték egyike azoknak az izomműködéseknek, ahol legjobban kifejezett a fékezés és indítás szakadatlan váltakozása, amint ezt dr. Nemessuri és e sorok írójának elektromyográfiai vizsgálatai is igazolják. Ahhoz, hogy az állandó váltakozó, megfelelő magasságú, időtartamú és színezetű hangokat képezni tudjuk, a legfinomabb szabályozásra van szükség és ez éppen a minuciozusan adagolt fékezéssel lehetséges.

 

Helyes felfogásban tárgyalja ez a fejezet a bal kéz technika, a jobb kéz technika néhány alapkérdését, és a gyakorlás célszerű módszereit. Hasznos, hogy ez utóbbi írásos anyagként szerepel, mert az észszerű gyakorlásra tanítás a tanár egyik legfontosabb feladata.

 

Fenti elemzésből kiviláglik, hogy a hegedülés technikai, élettani jellemzésével nem értünk egyet.

 

Az iskolának ez a része jelenlegi állapotában aligha alkalmas arra, hogy leendő tanárokat a hangszeres mozgások lefolyásainak fiziológiai alapjairól helyesen tájékoztasson.

 

Végezetül - különösen e fejezet tanulmányozása után - vissza kell térnünk az előszóra, ahol az alábbiakat olvashatjuk: „Az itt közreadott új módszerű iskola kialakulását a klasszikus módszertanok állandó tanulmányozása, a modern idegfiziológiai megalapozású cselekvéslélektan következetes alkalmazása, a gyakorlat és elmélet szakadatlanul egymást korrigáló kapcsolata eredményezte és fejleszti állandóan tovább”. - Ezt a megállapítást - nemcsak az említett fejezet, de a hangszertanításra alkalmazott fiziológia helyzetének ismeretében is - korainak érezzük.

Szende Ottó