Parlando
1962/8, 9.-13. p.
A vonás-nemekről
I.
Ahhoz, hogy a muzsika –
céljának megfelelően – az emberi érzelmek legfinomabb rezdüléseit is
kifejezhesse, az szükséges, hogy az
előadó a zenei hangokat ne csak magasság, hanem szín, hangerő,
időtartam szerint szinte végtelen kombinációban szólaltassa meg. „Valamely
mű ábrázolása voltaképpen a kifejezés egyes szakaszainak egymásutánja, ami
hasonlatos azoknak a hangbeli árnyalásoknak és különféle gesztusoknak a
sorozatához, amelyek az élőszóbeli kifejezés kíséretét adják: itt egy kis
szünet, ott a hang kérdőjellegű felemelése, vagy egy hangsúly és így
tovább” - mondja P. Casals.*
Vonós hangszereknél ennek
döntő eszközei a vonás-nemek. Ezért talán nem érdektelen elöljáróban
kísérletet tenni a vonás-nem fogalmának definiálására. Vonás-nemnek nevezhetjük
az olyan különböző hosszúságú és időtartamú vonóhúzásokat, illetve
azok csoportjait és kombinációit, amelyekkel a zenei hangok elképzelésünk
szerinti összekötését, vagy elválasztását, megszólalási időtartamuk
differenciálását, színezését, hangsúlyozottságát, összefoglalóan: a hangok és
bizonyos csoportjaik karakterét a vonós hangszereken technikailag
megvalósítjuk.
Már ebből a - korántsem
teljes - megfogalmazásból is kitűnik, hogy a
vonás-nemek problémaköre rendkívül bonyolult, szerteágazó. Először azért,
mert a zenei és mozgástechnikai feladatok egész sorát kell megoldani ahhoz,
hogy egy-egy vonás-nem (különösen, amelyik nehezebb) jellegének
megfelelően szóljon. Másrészt külön kérdéskomplexum az egyes vonás-nemek
stílusos alkalmazása: mikor milyen vonás-nemet helyes használni (a mű
szerzőjének stílusa, szóló vagy kamarazene, zenekari játék stb.). Ismét
más kérdés hogy a növendékeknek - osztályuk kívánalmainak és fejlettségi
fokuknak megfelelően - milyen vonás-nemeket tanítsunk és azoknak
mennyire pregnáns keresztülvitelét kívánjuk meg.
Éppen azért, mert a
vonás-nemek a vonós hangszerek talán legfontosabb kifejezőeszközei, a
metodikai irodalom igen részletesen foglalkozik sajátosságaikkal. A módszertani
művek mindegyike kiemeli a vonás-nemek szerepét a zenei mondanivaló
hangulatának, ritmikájának, tagoltságának tolmácsolásában. „A vonó által kelnek
életre a hangok, keltenek érzelmeket, a vonó különbözteti meg a szomorút a
vidámtói, a komolyat a tréfástól, a fenségest a behízelgőtől, és a
divatost az arcátlantól. Egyszóval ő az az eszköz, amellyel a zenei
kifejezés megtörténik, és ami által egy gondolat különféle módon megváltoztatható”
– írta Quantz már több mint 200 évvel ezelőtt.**
Ilyen és hasonló
megállapítások találhatók más szerzők módszertanaiban is. Helyesnek
látszik tehát Seling álláspontja, amely szerint minden vonás-nemnek pontosan
meghatározható kifejezési karaktere van, és így csak akkor van
értelemszerűen a helyén, ha a mű motivikus kifejezésével összhangban
van. Csupán a halvány, nem sokat mondó motívumokat lehet vonás-nemekkel
variálni, az önmagukban is gondolatokat (érzelmeket) ébresztő dallamok
szinte előírják a „testükre szabott" vonásfajtát.
A vonás-nemek tehát olyannyira
szoros kapcsolatban vannak a zenei tartalommal, hogy képesek jellegének
megváltoztatására is. Ezt - többek között - alábbi sajátosságok idézik elő:
1.
A vonás-nemek- különösen az ún.
kevert vonások - nem egyszerű összekötései, illetve
elválasztásai bizonyos egymás után következő hangoknak, hanem azok
jellegzetes csoportjai. Így változatos hangulatuk nem az egyes hangok, hanem az
egyes csoportok közös hatásában van. (Ha egyes vonásokról van szó, pl. martelé
vagy staccato hangok sorozata, akkor a műnek ezt a részét - a
vonásváltoztatásig - tekinthetjük csoportnak hangulatilag is. V. Ö. Mazas 2.)
2.
A legtöbb kevert vonás
érzékelhető agogikai elemet tartalmaz. Annak ellenére, hogy a vonás-nemeik
- kivéve a pusztán didaktikai célra alkalmazott „tanvonásokat” - a metrumot nem
változtatják meg, sajátos belső hangsúlyozottságuk van.
3.
A vonás-nemek tehát az
artikuláció eszközei és így fontos szerepet töltenek be a hegedülés művészetében.
(Artikuláció alatt C. Flesch nyomán a melódiailag vagy harmóniailag fontos
hangok frázison belüli kiemelését értjük.)
II.
Az eddigiek demonstrálására
igen alkalmasak az etűdanyag vonás-nem játszási készséget fejlesztő gyakorlatai.
Ezek rendszerint végig azonos értékű (pl. tizenhatod) hangokból álló
detaché gyakorlatok. Azonos vonás-nemmel játszva az egész, kevert vonásokkal
játszva az egyes részek hangulata változik. Már az egyszerű pontozás és
két hang kötése mire képes!
Még szemléltetőbb a
Kreutzer 3. gyakorlat elemzése. A végig egyenletes tizenhatodokból álló,
szekvenciás szerkezetű gyakorlatban a vonás-nemek az alábbi belső
ritmikai eltolódásokat idézik elő: (Rövidség kedvéért csak az ütemszámot
és a fél ütem ritmusképletét közöljük, az ütem második fele megegyezik az
elsővel.)
Hasonlóképpen izgalmas többek
között a Mazas 16 gyakorlat elemzése is, amelyben analóg módon kb. 16-féle
belső ritmikát találhatunk.
Ahhoz, hogy a vonás-nemek
színező funkciója megvalósuljon, a jellegzetes agogikának
érzékelhetőnek kell lenni. Ebből viszont ugyancsak néhány
következtetés vonható le:
1. A vonás-nemre jellemző belső ritmikát világos artikulációval tudatosan érzékeltetni kell.
2. A vonásnem-képletben a rövid hangoknak rá kell vezetni a hosszú hangokra.
3.
A vonás-nemek
megválasztásánál figyelemmel kell lennünk azok fenti sajátosságaira, nehogy az
eredeti zenei gondolat hatása „ellen dolgozzanak”.
Mivel a vonás-nemek a zenei
tartalmat hordozó dallamvonal karakterét változtatják meg, a vonás-nemek
kérdése szoros kapcsolatban van a frazirozás problémájával. Ez utóbbi
lényegében két követelményt, azaz tennivalót foglal magában:
1. A frázisok elválasztása.
2.
A zenei gondolat egy frázison
belüli elrendezése.
Ebben a vonatkozásban három vonásfajta alkalmazása
lép előtérbe:
a) Frázisvonó, mely egy adott frázis határait rögzíti.
b) Artikulációs vonó. Ez a frázison belüli tagolást jelzi.
c)
Technikai vonó. Ez alatt azt a
konkrét vonóhasználatot értem, amellyel a kívánt artikulációt, vagy frazirozást
előadás-technikai okokból az előzőktől eltérő módon
gyakorlatilag megvalósítjuk.
Az első kettő
helyes megválasztása a játszandó muzsika értelmezése szempontjából azért is fontos,
mert a hegedűsöknek bizonyos technikai sajátosságokkal is számolni kell a
logikus frazirozás biztosításához: a vonó legátó az össze nem tartozó hangokat
is összeköti; a vonóváltás (még a tökéletes is) a zeneileg összetartozó
hangokat szétválasztja; a húrváltás - ha önkényes - a hangszínt módosíthatja
úgy, hogy törést érzünk a dallam ívén.
A harmadik helyes megállapítása a technikai megvalósítás miatt lényeges: megkönnyítheti, vagy megnehezítheti az előadást. Az artikulációs és a technikai vonó összefüggését szemlélteti az alábbi példa:
Jogosnak érezhetjük C. Flesch
véleményét, amely szerint a
hegedűnél annyira összefügg az artikuláció és a frazirozás, hogy a
logikátlan (és itt a zenei szövet zenei logikájáról van szó) artikuláció
szükségszerűen hibás frazirozást von maga után, míg a helyes vonás-nemek
szabályszerűen jó frazirozást biztosítanak.
III.
Egy-egy műben általában
sokféle vonás-nem szerepel, ezért a tanulás során nemcsak az egyes
vonás-nemeket kell elsajátítani, hanem azok összekapcsolását, az egyikről
a másikra való zavartalan átmenetet is. A
hangulati különbség megérzése előfeltétele a szükséges mozgási feladatok
helyes végrehajtásának. A „mozgásszándéknak” a hangzási elképzeléshez kell
kötődnie, majd begyakorlás után vele egyidejűleg fellépnie. Egy
vonás-nem tudása e szerint azt jelenti, hogy a vonás-nemre jellemző
kottakép meglátása, vagy előjátszás során meghallása a megfelelő
mozgásszándékot ébreszti fel.
A gyakorlaton megtanult
vonás-nemek előadási darabokon való alkalmazásának nehézsége az ún.
„átviteli problémák” körébe tartozik. Átvitelen általában azt értjük, hogy
valaki a nála kialakult és készség formájában rögződött cselekvési módot
új feltételek közt, más, hasonló feladatok megoldásakor is alkalmazza.
(Rubinstein.) Ha ez nem sikerül, annak az az oka, hogy a feladat megoldása nem
eléggé általánosított. Az általánosítás viszont a lényeges kapcsolatokat felfedő analízis következménye. Ez az
átvitel belső feltétele.
Mi az a lényeges, közös
sajátosság, ami a vonás-nemekre külön-külön jellemző, amely egyben meg is
különbözteti őket egymástól, és amely különbség tudatos megérzése lehet
alapja megfelelő alkalmazásuknak? Ez: az eddigiekben kifejtett specifikus hangulati különbözőségük,
amely részben a már ugyancsak felsorolt sajátosságaikban tükröződik.
Tanítás szempontjából tehát
lényegesnek látszik, hogy egyrészt a vonás-nemekkel kapcsolatos zenei és mozgástechnikai
feladatok követelményeit kiemelő analízist a magyarázat során „tisztán”
hajtsuk végre, elválasztva a feladat mellékkörülményeitől. Másrészt ne
szorítkozzunk a feladatok megoldásának pusztán technikai eljárásaira és azoknak
készségek formájában történő bevésésére, hanem alkotó gondolkodást, egyben
megérzést igyekezzünk kifejleszteni. Ez - zenetanításról lévén szó - sokkal
inkább emocionális színezetű munka, mint más tanítás esetében. Itt tehát -
nézetem szerint - a „megéreztetés” szerepe a logikai jellegű
magyarázatokkal legalábbis egyenértékűnek tekinthető.
IV.
Mindebből nyilvánvaló,
hogy a vonás-nemek tanítása a hegedű-pedagógia egyik legfontosabb
feladata, hiszen a vonás-nemekkel bánni tudás a kifejezőeszközök sokaságát
adja a művész kezébe. „A vonó egyik eleme az ábrázolásnak, tehát az
általunk tolmácsolandó zene sajátosságai szerint kell használnunk. Amennyire
érthető, hogy hosszan kitartott hangoknál a vonó egész hosszát igénybe
vesszük, éppoly természetes, hogy rövidebb hangoknál a vonónak csak egy részét
használjuk. A jobb kéz mozgásaiban érvényre kell juttatni annak különleges
kifejezőképességét és ezért mindig a vonónak azt a részét kell
választanunk, amely a kérdéses hang zenei értelmének leginkább megfelel.” (P.
Casals id. mű.)
A vonás-nemek tanításának
alapja tehát - mint az köztudomású - a vonóbeosztás képességének kifejlesztése
és beidegzése. Erre az új hegedűiskolák már a hangszertanulás igen korai
szakaszán rátérnek, ami csak helyeselhető. Jó azonban, ha figyelembe
vesszük, hogy ez nem egyszerű probléma: tér-idő-mozgásérzékelés
komplex fejlesztését követeli meg. A gyereknek pl. egy ilyen vonóbeosztási
feladatnál
éreznie kell, hogy a képlet egyes hangjai hogyan aránylanak egymáshoz hangzási időtartam, vonóhossz és a kettőhöz szükséges mozgás szempontjából, ugyanakkor a frázis egységességét is kifejezésre kell juttatnia.
A bajok rendszerint a tanulás
ez utolsó fázisának elmaradásában szoktak megmutatkozni. Hiába osztja be ugyanis mérnöki pontossággal a vonót, ha a vonás-nemben
szereplő hangok kifejezésbeli egységét nem érti és nem érzi. A
vonás-nemek tanítása is ennek hiányában válik lélektelen vonó húzogatássá, a
skálák vonás-nemekkel való játszatása pedig a növendék számára „tanári
rigolya”, vagy „tanári cselvetés”, hogy ugyanazokat a hangokat többször
gyakorolja. Pedig nem „ugyanazoknak a hangoknak” (csak egy sajátosságuk, a
magasságaik változatlanok) játszásáról van szó, mint ahogy bár az egyes hangzók
a reszelem és a szerelem szavakban azonosak, az értelmük mégis milyen más.
Úgy gondolom, hogy a vonás-nem
tanításnak éppen az értelmezés irányából kell hatnia. Az értelmezés
természetesen a zenei gondolatból indul ki és így magában foglalja annak
dallamvonal, metrum, dinamika - és akkordfelbontás jellegű dallamvonalnál
- a harmóniai váz szerinti elképzelését és értékelését is. Ezért pl. belső
dinamikára lehet szükség ugyanazon vonás-nemen belül is, ha a mondanivaló
kifejezésre juttatása azt megkívánja. Az alábbi gyakorlat staccato hangjai e
dinamika nélkül értelmetlen egyirányú vonó húzogatások és részben „felesleges”
repetíciók sorozata csupán:
Hasonlóképpen, ha ki akarjuk emelni egy menet akkordikus szerkezetét, akkor ezt vonóhangsúllyal tehetjük meg.
A példákat szándékosan a gyakorlatanyagból választottam ki, de hasonló tapasztalatokat szerezhetünk hegedű művek különböző kiadásainak összehasonlításával is (pl. ha a Beethoven hegedűverseny Hubay és Flesch-féle kiadását vetjük össze az alkalmazott vonás-nemek szempontjából). Ezen a szinten persze már bizonyos fokig előadói felfogásról van szó és az állásfoglalás egyik vagy másik mellett elsősorban egyéni ízlés dolga. Arról azonban, hogy mindez nemcsak a gyakorlatanyagra érvényes, meggyőződhetünk akkor is, ha hanglemezről többször meghallgatjuk és elemezzük a hegedűirodalom remekműveit nagy művészek előadásában. Mindegyik interpretációra - tekintet nélkül az egyéni felfogás természetszerű különbségeire - ebben a vonatkozásban az a jellemző, hogy a zenei mondanivaló és az alkalmazott vonás-nemek teljes összhangban vannak, s utóbbiak, mint kifejezőeszközök a zene érzelmi tartalmának szolgálatában állnak.
*
A vonás-nemek tanításával és
alkalmazásával kapcsolatban még számos kérdésről lehetne és kellene
beszélni. Külön kérdéskomplexum lenne az ún. előnyös vonásirány
jelenségének vizsgálata, amelyet a metodikai irodalomban nem egyértelműen
magyarázott fiziológiai okok idéznek elő. A vonás-nemek hibáival, amelyek
a növendékeknél nap mint nap előfordulnak, és azok javítási módjaival
ugyancsak sokat lehetne foglalkozni.
Úgy gondolom, hogy a
vonás-nemek kérdése magában foglalja mind a négy, napjainkban használt
vonós-hangszer előadás technikai problémáinak jelentős részét. Ezért
talán nem lenne felesleges, ha a PARLANDO hasábjain a vonós-hangszer tanárok
elmondanák véleményüket, tapasztalataikat. Az így kialakuló eszmecsere minden
bizonnyal előbbre vinné vonós hangszereink tanításának ügyét.
Szende
Ottó