Parlando 1963/8, 7.-8. p.

Hozzászólás az „I. körzet bírálatá”-hoz

Kulcsár Zoltánnak, a Fővárosi Zeneiskola Szervezet I. körzete által a szolfézsoktatás megreformálására előterjesztett javaslatait bíráló cikkének (Parlando, V. évfolyam, 7. szám) néhány gondolatával szeretnék foglalkozni, illetve azokkal vitába szállni.

Általánosságban annyit állapítanék meg, hogy a „Parlando” figyelmes olvasóját igen nehéz helyzetbe hozta a bírálat módszere. A cikk sok olyan kérdést érint és bírál, melyek az I. körzetnek a lapban publikált nézeteiben nem lelhetők fel. A szerző nyilván más forrásból is merített. Ez esetben azonban célszerű lett volna az utalás, a szószerinti idézés, objektív lehetőséget biztosítva az olvasónak a véleményalkotásra.

A cikket tanulmányozva az volt az érzésem, hogy alapvető ellentmondást idéz fel azzal, hogy állandóan a szolfézsoktatás egészére vonatkoztat olyan módszerbeli részletkérdéseket, melyek minden bizonnyal az oktatás különböző szakaszaiban érvényesek csak.

A második pontban ezt írja Kulcsár: „Az I. körzet tagadja a tudatosítás fontosságát. A jelenségek ösztönös megéreztetését tekintik csak feladatnak.” Ezzel szembe állítja saját véleményét, mely szerint: „A zeneoktatás módszereiben nem az ösztönös érzékeltetésnek, hanem a gondolkodó érzékelésnek kell uralkodnia. Az utóbbi feltételezi a tudatos megfigyeltetést. Megfigyelni viszont csak lényegében megismert, tudatosított, szóbelileg is meghatározott dolgokat lehet.”

Az érzékeltetés és tudatosítás viszonyának vizsgálatakor szükségesnek tartom, hogy tisztázzuk a sorrendiség kérdését. Az ember a természet jelenségeit először észleli, érzékeli, ha felkeltette érdeklődését megfigyeli, megfigyeléseiből bizonyos következtetéseket von le, a következtetéseket rendszerezi, s végül tapasztalatai alapján megfogalmazza az észlelt összefüggések törvényszerűségeit. Kulcsár véleménye szerint viszont megfigyelni csak lényegében megismert, tudatosított, szóbelileg meghatározott dolgokat lehet.

Minden törvényszerűség alapja maga a jelenség. A jelenséget azonban mindenekelőtt érzékelni kell, hogy törvényszerűségeit felismerhessük, majd megfogalmazhassuk. Más kérdés az, hogy a már megfogalmazott törvényszerűségek segítik az egyes jelenségek megfigyelését. Ez azonban az oktatás egyes szakaszaiban alkalmazott módszer részleteinek függvénye. (Utalok itt a Zeneiskolai szervezet I. és V. körzetének közös rendezésében lebonyolított szakmai bemutatóra (1963. január 11.), ahol világos képet kaptunk az érzékeltetésnek és a megfogalmazásnak a tanmenet különböző szakaszaiban történő elhelyezéséről.)

Az előképzőben, ahol átlagos zenei képességekkel rendelkező 7-9 éves tanulókkal van dolgunk, az a törekvésünk, hogy megfelelő talajt biztosítsunk a hangszertanulás megkezdéséhez. A muzikális adottságok, alapvető ritmikai és hallási készségek fejlesztése lehet csak a cél. Az itt felszívódott, „vérré vált” relációk a későbbiek során a gyermek értelmi képességének megfelelő megfogalmazást igényelnek. De nem ettől lesznek tudatossá! Hanem az előző időszaknak az azonos relációkat sűrűn ismétlő gyakorlatától. A gyermekben, aki a gondosan összeválogatott anyag alapján a szó-dó összefüggést új, ismeretlen darab esetén is felismeri, a Domináns-Tonika reláció már tudatosodott. Hogy ezt megfogalmazzuk, nevén nevezzük, valóban csak a rendszerezés, s a könnyebb tájékozódás érdekében szükséges.

Mit kell tehát tudatosítanunk? A zenei összefüggések egymásutánjának törvényszerűségeit. S ezt akkor tesszük, ha kinyilatkoztatjuk, hogy pl. bizonyos keretek között Domináns után Tonikának kell következnie? Aligha! Hanem, ha a tananyag megfelelő összeválogatása útján kialakítjuk növendékeinkben azt a muzikális kívánságot, mely minden esetben a helyes megoldást tartja kielégítőnek.

A továbbiakban Kulcsár, tanulmányának 8. pontja második felében kifogásolja, hogy a javaslat a VII. zeneiskolai osztály szolfézs anyagából kihagyja a XX. század, korunk zenéjével való foglalkozást, majd az értékes és értéktelen zenéről tesz megállapításokat. Kulcsár szerint „a zeneművek igazi értékét az adja, hogy mennyire találják meg az utat a dolgozók millióinak gondolataihoz, érzelmeihez”. Ez így igaz, ha hozzátesszük rögtön, hogy a zenepedagógia igazi értékét pedig az adja, hogy mennyire képes segítséget nyújtani ahhoz, hogy a tömegeknek mind nagyobb része ítéljen helyesen. Ma - hazai viszonyokat véve alapul - egy kísérleti „tömegítélet” alapján hamarosan kiderülne, hogy korunk legértékesebb zeneműve a „Jaj cica”, Bartók művei pedig értéktelenek.

Ez a kissé szarkasztikusnak tűnő megállapítás koránt sem a néptömegek ítéletének lebecsüléséből ered, hanem annak a kulturális szintnek reális értékeléséből, melyet a letűnt társadalmi rend keserű örökségként ránk hagyott. (Félreértés ne essék: nem zeneoktatásunk eddig elért lebilincselő eredményeit vitatom, csak az említett „örökség” súlyát sokallom.)

A tömegeket nevelő zeneiskolai oktatás feladata ma olyan muzikális készségeket kialakítani a növendékekben, melyek segítségével biztos kézzel, illetve füllel tudják elválasztani az értékest az értéktelentől. S ha ezt elértük, célunknak is megfeleltünk. A hét évig zenét tanuló növendék, megfelelően felvértezve, értelmi és érzelmi világának fejlődésével, zenei élményeit - tartozzék az a modern irányzatokhoz, vagy a klasszikusokhoz - úgy szelektálja, hogy ítéletében bátran bízhatunk.

A hétéves zeneiskolai oktatás, tehát a zenei intelligenciának csak az alapjait rakhatja le. A következőkben a továbbképzőre, a korszerű ismeretterjesztésre és hangverseny rendezésére hárulnak igen jelentős feladatok. E feladatok pontos, részletes meghatározása, módszereinek kialakítása azonban a népművelő munka területének következő lépcsőfoka.

Sz. Lectinitzky Erzsébet

Megjegyzés az „I. körzet bírálata”-hoz

A „Parlando” 1963. júliusi számában megjelent Kulcsár Zoltán „Az 1. körzet javaslatainak bírálata” című cikkéhez a következő megjegyzést szeretném fűzni: Több éven át jártam az 1. körzet szolfézs szakköreire, tanúja voltam az ott lezajlott megbeszéléseknek, vitáknak, havonta hospitáltam I. körzetbeli szolfézs tanárok óráin: nem az a kép alakult ki bennem az I. körzet tanárainak nézeteiről, mint amelyeket Kulcsár Zoltán cikkében nekik tulajdonít. Ha Kulcsár Zoltán értelmezése helytálló, valóban óvatosaknak kellene lennünk e nézetekkel szemben. Úgy vélem, a szerzőnek nem volt elég alkalma alaposan megismerni azt a gyakorlati munkát, melynek alapján készültek a javaslatok s talán ezzel magyarázható, hogy a szerző másképpen értelmezte e javaslatokat, mint azok alkotói és közeli megfigyelői. E megjegyzés - úgy hiszem - fölöslegessé teszi az érdemi vitát.

Szak Antal