Parlando 1963/9, 8

Parlando 1963/9, 8.-10. p.

Az énekpedagógia néhány elméleti és gyakorlati feladatáról

Zenepedagógiánk az utóbbi évtizedekben mérföldes léptekkel haladt előre. A különböző kiadványokban napvilágot látott hamisítatlan népzenei anyag helyet kapott tankönyveinkben, hangszeriskoláinkban, s a relatív szolmizáció bevezetésével sikerült hangszeroktatásunkat alsó fokon is a lehető legfolyamatosabbá, legrendszeresebbé fejleszteni, örömmel látjuk azt a nagy erőfeszítést, amellyel a gyakorlati tanítás mellett az elméleti oktatás is vele egyenrangúvá lett. A végzett növendékek képzettsége elméletben is általánosan magas fokú, amely régen csak a kiemelkedő tudású növendékekre volt jellemző. Ez az eredmény lassanként minden hangszernél egyforma, bár nem vitás, hogy vannak hangszerek, amelyek tanulása más-más életkorban kezdődik, különböző ideig tart s ez természetesen kihat a növendék végső képzettségi fokára. Ezért legjobb volt a hangszertanulást 7-8 éves korban kezdeni, s ha szükséges, a növendék tanulmánya közben hangszert változtathat, de elméleti oktatása ne szakadjon meg. Így sikerült pl. a fúvós hangszerek tanítása terén nagy eredményeket elérni azzal, hogy még mielőtt a növendék - egészségi okokból - a hangszert kezébe vehette, már zongora- vagy hegedű-tanuláson keresztül alapos elméleti kiképzést kapott. A hangszertanulás általában 16-20 éves korig oly magas fokot érhet el, hogy a növendék nyilvános szereplésre is alkalmassá válik. De nem minden hangszernél!

Van egy hangszer, amely megszólaltatójával egy test és csak akkor fejlődik ki, amikor más hangszeren a tanulást már be is fejezhették. Ez a hangszer a gégefő hangja: az emberi hang, az énekhang. Az énekes a hangszerétől - hangjától - el nem választható; ha megunta, ki nem cserélheti, meg nem változtathatja. Amilyen hanggal született, olyannal, azzal kell élnie, de - képezheti, fejlesztheti.

Az énekes is folytathat gyermekkorától tanulmányokat hangszeren és elméletben egyaránt, sőt énekkarban is szerepelhet (1. a Magyar Rádió és Televízió Gyermekkara, Wiener Sängerknaben, Leipziger Thomanerchor stb.), de a tulajdonképpeni énektanulmányokat csak felnőtté érése után (pubertas-kor, 16-18. év) kezdheti meg.

A következő kérdést elég kényelmetlen megválaszolni.

Vajon az énekelni tanuló (felnőtt) növendékek közül hányan tanultak előzőleg valamilyen hangszert, milyen fokot értek el és egy-időben elméleti oktatásban részesültek-e?

Válasz helyett hadd kérdezzünk tovább.

Az énekes növendékek közül hány százalék akar híres művész lenni? Megelégszik-e, - mint az egyéb hangszert tanulók zöme - az átlagos zenei színvonallal, világhódító tervek nélkül? Az énekes növendékek közül hány százalék veszi tudomásul, hogy művészi pályára alkalmatlan és ebbe beletörődik-e? Ha felvilágosítják, hogy nincs értelme hiú reményeket táplálnia, elhiszi-e vagy inkább hivatkozik Carusóra, akit egyik ének-tanárja szintén eltanácsolt az énekesi pályáról?

Néhány kérdést az énekpedagógusok felé is.

Felvilágosítják-e idejében a növendéket, hogy kár szőni különleges terveket, hisz hangja nem alkalmas arra, hogy az énekművészetből kényelmesen megéljen?, hogy kivételesen szép hangja dacára képzetlensége vagy testi alkata miatt nem alkalmas a világot jelentő deszkákra?, hogy az órák számának növelése nem arányos a várható eredménnyel?, hogy a gyakran tekintélyes összegű tandíjat célszerűbb lenne másra, hasznosabbra fordítani stb.?

Egy elriasztó példa:

Egy énekest egy neves pedagógus operaházi meghallgatásra készített elő. Megkérdezték a pedagógust, miért vállalta az énekes előkészítését, amikor úgyis tudta, hogy el fogják utasítani? A válasz így hangzott: „Nekem úgyse hinné el, hogy alkalmatlan, talán a hivatalos írás eltéríti.”

Még egy énekes betegség:

Jelentkezik a növendék. Elhallgatja, hogy már sok helyen tanult. Kéri a tanárt, legyen nagyon szigorú, ő mindenben alkalmazkodik, még elméletet is tanul. Így is van ez néhány órán át, de később, mivel semmiféle csoda nem következett be, a növendék kezd türelmetlen lenni. Hivatkozik más pedagógusokra, fel akar lépni hangversenyeken, próbát akar énekelni az operában, képességét meghaladó műveket akar tanulni (főleg operaáriákat) és az elméleti feladatokat nem készíti el. Tanár és növendék között a kapcsolat elhidegül. A növendék elmaradozgat s végül még szép, ha valami ürüggyel elbúcsúzik. Új csodatanárt ajánlanak neki és az egész kezdődik elölről. Ez a jelenség sajnos nem csak a magántanítás keretében észlelhető, de találkozunk vele munkaközösségekben, sőt zeneiskolákban is.

Mi az oka, hogy a hangszert tanuló növendékek oktatása, fejlődése rendszeresebb, az énekes növendékeké pedig eléggé szakadozott, rapszodikus?

Mindenek előtt az, hogy a hangszert tanuló növendékek zöme diák, akiknek több idejük van rendszeres gyakorlásra és környezetük is általában serkenti a tanulásra. Egy másik fő ok, hogy a diákokkal a tanterv utasításai szerint lehet végezni a tananyagot, mert az év végi osztályzattól félnek, nem akarnak sietni, felsőbb osztályba átugrani. Életemben csak egyszer találkoztam egy zongoranövendékkel (az is felnőtt volt), aki miután az első évben két év anyagát végezte el, azt képzelte, hogy a negyedik év végén a nyolcadik év anyagából tud majd vizsgázni.

Ezzel szemben az énekes növendékek felnőttek. Ha nem a Zeneművészeti Főiskola, esetleg Szakiskola növendékei, akkor általában dolgoznak is, ami napi sok órájukat más irányban köti le. Családjukban megoszlik a vélemény tanulásukat illetően. Aki nős vagy férjezett, gyakran küzdelmes vitát folytat házastársával a mindig napirenden levő anyagi gondok miatt, keresetük hovafordításáról. A másik fél ilyenkor rendszerint sokallja a tandíjat és értelmetlennek találja az „úgyis későn” kezdett énektanulást, bár az egész vita indítója talán csak valamiféle féltékenység.

A fenti és hasonló jelenségek tanulmányozása komoly következtetésre késztet bennünket. Látjuk, hogy az énekes növendékek gyümölcsfája sokkal férgesebb és lényegesen több termés hullik le róla - akár éretten is -. A kertész felelőssége ezért sokkal nagyobb. Nagyobb óvatosságot is igényel, mint a zenetanulás más területén, ahol ezzel szemben jóformán kényelmesen telnek az évek. Ugyanolyan helyzetet találunk, mint a természetben. Már a virágzáskor biztosítani kell a termés egészségét, rendszeres gondozással kell előkészíteni a gyümölcs érlelését, tartósítani ellenálló képességét. Az énekoktatás terén ez azért is nehezebb, mert a korábban el nem végzett tanulmányokat később mind nehezebb pótolni, hiszen ez a tanulandó anyagot növeli, felnőtt korban ez nehézkesebb is, és könnyen kudarchoz vezet.

Sajnos igen sok derékba tört énekesi pálya, mint torzó, tekint felénk mementóként, és figyelmeztet óvatosságra. Valljuk meg, különösen éneknövendékekre kell nagyon vigyázni, akik között nem olyan nagy a választék, mint más zenenövendékeknél.

A pótolandó anyag leginkább az elméleti rész és bár hiánya sok keserves órát szerez a növendékeknek, mégsem okulnak eléggé sem a növendék, sem a tanár. Ezért ne csak a Zeneművészeti Főiskolán és Szakiskolán, hanem az egyéb tanfolyamokon is ragaszkodjanak az előírt tananyaghoz.

Mi is a tananyag általában?