Parlando 1964/1, 6.-10. p.

 

Az általános és a zenei képességek viszonyáról

 

Reflexiók Fasang Árpád cikkéhez

 

Gondolatébresztő cikk jelent meg a nevelési tervről és azon belül a zenei nevelésről a PARLANDO 1963 novemberi számában Fasang Árpád tollából. A szerző - véleményem szerint - igen helyes szemszögből és sokoldalúan elemzi a zenei nevelés problémáit, azon belül is kiemelve a zene nevelő funkciójának, és e funkció hatékonyságát kutató munka hiányának kérdéseit.

 

Szabadjon idézni erre vonatkozó mondatait: „A zene nevelő, emberformáló hatásának tudományos vizsgálatát azért is elsőrangú feladatnak tartom, mert a zenetanítás fontosságát, a nevelés egész folyamatában való szerepét ez dönti el…” Azt, hogy a zene hatékony nevelőtényező, azt hiszem, senki sem tagadja. De hogyan és milyen mértékben, azt még nem látjuk olyan világosan - ilyen irányú tudományos kutató munka híján -, mint a közismereti tárgyak bármelyikénél. Nem gondolnám, hogy a zeneoktatást úgy fogjuk föl, mint amit valami patikamérlegen kell adagolnunk bizonyos nevelői cél elérése érdekében, de azt sem tartom helyesnek, hogy ebben a kérdésben sötétben botorkáljunk.”

 

A „sötétben botorkálásnak” persze több oldala van. Nagyobb méretű zenepedagógiai felismerést még csak tervbe sem lehet venni, mert ehhez hiányzik a vizsgálatok szempontjait és módszereit korszerű, tudományos igényeknek megfelelően megállapító intézmény, a kellő felkészültséggel és rutinnal rendelkező kutatógárda és a technikai apparátus. Ezért valóban csak egyes „tudományos kíváncsisággal megvert” pedagógus egyéni munkájáról lehet beszélni. A szóban forgó témakörben - legjobb tudomásom szerint - ez ideig csak S. Molnár Edit és Friss Gábor végeztek felmérő munkát a Lórántffy Zsuzsanna zenei általánosban, amiről a PEDAGÓIAI SZEMLE, 1961. 7-8. számában be is számoltak.

 

Kókai Rezső már 1937-ben azt írta, hogy „a művészi képességek a maguk sokrétűségében nehezen választhatok el az egyéb emberi képességektől, velük szerves lelki egységet képeznek. A művészetre való speciális nevelés önkénytelenül involválja ezeknek az egyéb képességeknek a nevelését is.” (Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Évkönyve, 1936-37.)

 

Magam, a Zeneiskola Szervezetnél eltöltött 11 évből negyedik éve a Dózsa György út 25. sz. alatti zenei általánosban tanítok hegedűt. Mint olyan kutató tanár, aki három éve a hangszer-pedagógia, a fiziológia és a pszichológia határterületén folytatok rendszeres vizsgálatokat, saját iskolámban is kíváncsi lettem bizonyos kérdéseikre a közismereti tárgyaknál jelentkező képességek és a zenei képességek kölcsönhatására vonatkozóan. A kérdések, amelyeket magamnak feltettem a következők voltak: 1. Igaz-e, hogy a zenei osztályok tanulmányi átlagai jobbak, mint a nem zenei osztályoké? 2. Hogyan viszonyulnak a zenei osztályokban a hegedülni, zongorázni, csellózni tanuló növendékek tanulmányi átlagai a hangszert nem tanulókéhoz. 3. Az esetleges eltérésnek - ha van - mi a szerkezete, tehát a differencia az egyes közismereti tantárgyak viszonylatában hogyan jelentkezik? 4. Hogy viszonylik a hangszert tanulók ének osztályzata a hangszert nem tanulókéhoz? 5. Hogyan viszonylik a hangszeres osztályzat az ének osztályzathoz?

 

Ami az első kérdést illeti, az említett tanulmány szerzői azt közlik, hogy iskolájukban a zenei osztályok tanulóinak gondolkodási tevékenysége fejlettebb, mint a nem zenei osztályosoké. A Dózsa György úton is a zenei osztályok tanulmányi átlaga általában magasabb, mint a nem zenei osztályoké. Ezt a jelenséget - mint a szerzők is írják - sokan a felvételi vizsgával történő válogatásnak tudják be. E feltételezést - a szerzőkkel egyetértésben - nem lehet elfogadni, mert nem ad választ arra, hogy a zenei jellegű felvételi alapján besorolt gyerekek miért tanulnak pl. nyelvtanból jobban, mint a nem zenei osztályosok? Mindenesetre ezzel a kérdéssel megfelelő objektív módszerek hiányában nem foglalkoztam tovább, csupán a tényt konstatáltam.

 

A többi kérdésre a jelenleg rendelkezésemre állott módszer, a statisztikai adatgyűjtés segítségével kíséreltem meg legalább tájékoztató választ kapni. A munkámban nyújtott segítségért ezúton is köszönetet mondok András Tivadar igazgató és Szalay András igazgatóhelyettes kartársaknak.

 

Az anyakönyvekből feldolgoztam az 1960-61, 1961-62 és az 1962-63 tanév zenei osztályos növendékeinek osztályzatait, hangszert tanulók és hangszert nem tanulók bontásban. Elsősorban olyan tantárgyak érdekeltek, amelyeknél valamilyen összefüggést véltem találni az általános szellemi képességek (pl. számtan, nyelvtan, olvasás, fogalmazás) vagy a testi, illetve kézügyesség (torna, írás, rajz) és a hangszeres eredmény között. Az éneket természetesen egészen külön kezeltem. A nyert adatokat a táblázat szemlélteti.

 

A táblázat adatainak elemzése az alábbi eredményeket adta:

 

1. A hangszert tanulók tanulmányi eredményei egy osztály kivételével magasabbak mint az osztály átlagok. A szóban forgó 1960-61. tanévi II. osztályban viszont összesen két hangszert tanuló volt, akik közül az egyik hangszerén nem is volt osztályozható és igen gyenge tanuló volt a közismereti tárgyakban is. Ezért ez az egy ellentétes adat sem jelent igazi cáfolatot.

 

Persze rögtön több kérdés merül fel: a) Általában a jobb képességűeket taníttatják-e zenére a szülők, tehát azokat, akikről - ha elsősök - már otthon kiderült, hogy nemcsak jó hallásúk van, hanem általában fogékonyak, a magasabb osztályoknál pedig nemcsak a jó iskolai eredmény alapján merik-e megterhelni a gyereket hangszertanulással? b) Az előző feltevéssel ellentétben nem lehetséges-e, hogy a hangszertanulás gyakorlásigényességével a rendszeres munka megszokása és bizonyos mértékű testi ügyesség fokozottabb fejlődése irányában, tartalmánál fogva pedig a szellemi képességek fejlesztése irányában fejt ki pozitív transzfer hatást? Ez utóbbit látszik alátámasztani az a tény, hogy a több éve hangszert tanulók osztályzatai és a tanulmányi eredmények általában éveken át összhangban vannak. c) Lehet az is, hogy az előbbiekben vázolt mindkét tényező közös hatása tükröződik a nyert adatokban.

 

S. Molnár Edit és Friss Gábor a zenei általánosban a megerősített énektanítás (emelt óraszám) transzfer hatását látják a jobb olvasás, írás, számtan és idegen nyelvtanulási eredményekben. Mindazokat a zenei elemeket, amelyekről a szerzők feltételezik, hogy a közismereti tárgyak tanulását megkönnyítik (a ritmus motorikus gyakorlása, ritmusképletek leírása, a rész-egész fogalom (egy negyed, egy nyolcad) korai megértése, a mozgásutánzás - szájmozgásé - gyorsabb kifejlődése stb.) a hangszertanulás során még fokozottabban jelentkeznek, mint az énektanulásnál. A hangszertanuláshoz szükséges otthoni gyakorlás pedig még inkább meggyorsítja e készségek rögződését. Ha tehát a fokozott mértékű énektanítás pozitív transzferjét feltételezzük, akkor - már teoretikusan is - várható a hangszertanulás még erőteljesebb transzfer hatása. Ezt az általam nyert adatok igazolni látszanak.

 

Nem szabad természetesen figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a hangszeres gyakorlás komoly erőt és időt vesz igénybe. Ezért: a) Nincs bizonyíték arra, hogy ha helyette ugyanannyi ideig és ugyanolyan energiával foglalkozna egy gyengébben menő tantárggyal, akkor „transzfer nélkül is” nem érne el legalább olyan eredményt benne, mint így. (Persze ebben az érdeklődési irány döntő szerepet játszhat.) b) Bizonyos idő és energia ráfordításon túl a hangszertanulás intenzitása negatíve is visszahathat a közismereti tárgyak tanulmányi eredményére. Erre néhány egyéni számszerű adaton kívül a gyakorlat sok példát produkált. Pl. romlik az iskolai eredmény, mire a gyerek - szülői intencióra kimarad a zeneoktatásból stb. Ez a zenei pályára hivatásszerűen készülő középfokú növendékeknél gyakran a szakiskolai-zenegimnáziumi tanulmányi eredmények, vagy a zenei tanulmányokon belül a főtárgy (hangszer) és a melléktárgyak eredményeinek viszonylatában mutatkozik meg. Itt azonban olyan újabb problémák is felmerülnek, amelyek részlétezése meghaladná e cikk kereteit.

 

Mindezek olyan kérdések, amelyeket eldönteni, az egyes ható tényezők arányát megállapítani, csak behatóbb, megfelelően kidolgozott metodikájú széleskörű vizsgálatsorozattal lehetne.

 

2. Elgondolkoztató, hogy - kivéve ugyancsak az említett két tanulót és néhány szórványos esetet (vastagabb szám) - a hangszert tanulók minden tárgyban magasabb tanulmányi átlagot elérő csoportként jelentkeznek, mint a hangszert nem tanulók. Így - várakozásommal ellentétben - legalábbis ebben az iskolában nem találtam egyértelmű összefüggést egy bizonyos konkrét tantárgy pl. számtan, vagy írás, vagy torna és a hangszeres eredmény között. Látszat szerint a hangszeres tanulókkal általában a képességeknek valamiféle magasabb rendszere egzisztál. Ezt az eredményt csak vagy komplex, tehát sok tantárgyra egyaránt kiterjedő transzfer hatással, vagy azzal tudom pillanatnyilag magyarázni, hogy tényleg már otthonról jobb képességű gyerekek kezdenek hangszert tanulni. Persze az sincs kizárva, hogy a szülők a gyakorlás ellenőrzésen keresztül is többet foglalkoznak a gyerekekkel, mint a hangszert nem tanulók szülei.

 

3. A hangszert tanulók ének osztályzata - ugyancsak az említett kivétellel - mindenütt magasabb, mint az osztályátlag énekből. Ez ugyancsak háromféleképp magyarázható: a) A „legjobb fülűek” tanulnak eleve hangszert. b) A hangszergyakorlás hallást és zenei formálást fejlesztő hatása érződik az énekórákon is. c) Kölcsönhatást gyakorolnak egymásra.

 

4. A hangszerosztályzat átlaga - két első osztályt kivéve (vastagabb szám), ahol egyenlő - alatta marad a hangszeresek énekosztályzat átlagának. Ez arra utal, hogy a hangszeres játékhoz valami készség többlet kell az ének által reprezentált zenei készségbázishoz viszonyítva. Ennek szerkezetére vonatkozóan csak feltételezésre szorítkozhatunk. Tekintve azonban, hogy a szép éneklés képessége az alapvető zenei képességeket magában foglalja (hangmagasság érzékenység, ritmusérzék, formáló készség, kifejező készség stb), talán „zenén kívüli” készségekben kell a szükséges többletet keresnünk: 1. akaraterőben; 2. gondolkodási készségben (a tanulási folyamat bonyolultsága); 3. manualitásban stb. Mindenesetre feltűnő, hogy a jeles énekosztályzat zömében párhuzamosan halad a jeles hangszer osztályzattal.

 

Kérdéseimre a statisztikai adatok ilyen válaszokat adtak. Feltettek azonban újabb kérdéseket is, amelyek egy részét ugyancsak igyekeztem ismertetni. E vizsgálódást persze nem lehet tudományos igényű felmérésnek tekintem, olyannak, amelyből általános következtetéseket lehetne levonni. Erre sem az adatok száma, sem a rendelkezésre álló évfolyamok mennyisége nem ad lehetőséget. Az ilyen típusú felméréshez - még akkor is, ha pusztán statisztikai adat gyűjtésen alapszik is - több ezer adatra, tehát több éves anyagra van szükség. A közölt adatok legfeljebb a Dózsa György úti zenei általánosban jelenleg hangszert tanuló gyerekekre tekinthetők bizonyos mértékig jellemzőnek, persze nincs kizárva, hogy más zenei általános iskolák is többé-kevésbé hasonló képet mutatnak.

 

Ennek a statisztikának és elemzésének elkészítésére az a kíváncsiság ösztönzött, amely - számos beszélgetésből tudom - igen sok pedagógus kartársamban is dolgozik. Aki tanít és így nap, mint nap olyan kérdésekkel találja magát szemközt, hogy tehetség-tehetségtelenség, alkalmasság-alkalmatlanság és ezek különböző foka, abban fel kell törnie a kíváncsiságnak: mi az oka mindezeknek?

 

És itt kell visszakanyarodnom Fasang Árpád cikkére. Célszerű lenne a sok kíváncsi pedagógust közös munkába bevonni. Annak ellenére, hogy ehhez kb. azok az alapfeltételek hiányoznak, amelyeket bevezetőmben említettem, talán megteremtésükig sem lenne haszontalan, ha más kollégák is végeznének ilyen jellegű felméréseket, és a nyert eredményeket összevetnénk. Így kialakulhatna egy olyan munkacsoport, amely pedagógiai-pszichológiai jellegű tájékozódó tevékenységével részint elősegítené a konkrét zenei nevelőmunkát, részint magját képezné a zenei képességek szerkezetének - ma még sok tekintetben ismeretlen - elemeit kutató gárdának.

 

Ez utóbbira és munkájára pedig nagy szükség lenne.

Szende Ottó