Parlando 1964/2, 15.-17. p.

Az ifjúság és a komolyzene

Sok szó esik mostanában az ifjúságról különböző vonatkozásokban, sok esetben el is marasztalják az ifjakat hol okkal, hol ok nélkül, de csaknem mindig így általánosítva: „Hiába, ezzel a mai fiatalsággal nem lehet bírni” … különös hangsúlyt adva a „mai” szónak. Ezeket a megállapításokat rendszerint az idősebb korosztálybeliek teszik, s így mindjárt kitűnik az is, hogy régebben az ifjúság ̶ szerintük ̶ nem „ilyen” volt. Szerintünk sem volt ilyen a régebbi ifjúság, de tegyük mindjárt hozzá, hogy mi azért mégis másképpen gondoljuk ezt, mint ahogy az alábbiakból mindjárt kitűnik. Értelmetlen dolog volna ifjúságunkat csak jónak, vagy csak rossznak mondani, főképpen pedig nem tipikus esetekből feleslegesen, vagy elhamarkodottan általánosítani.

Fordítsuk most már a szót a zenére, mert a fent elmondottak ezzel kapcsolatban is fennállanak. Hányszor hallunk olyan bíráló megjegyzéseket, hogy a mai fiatalság csak az ún. szórakoztató, könnyű zenét szereti, amin azt szokás érteni, hogy csak a tánczene, a dzsessz, az operettmuzsika érdekli, a klasszikusok nem. Így volna ez valóban? Ahhoz nem fér kétség, hogy a könnyűzenei műfajok közel állanak az ifjúsághoz. De miért ne legyen ez így? Talán a 30-as évek ifjúsága nem kedvelte ezeket a műfajokat? De bizony kedvelte, és kedvelni fogja az elkövetkezendő századok ifjúsága is, mert az élet igenlése, az ifjúkori örömöknek táncban, dalban, muzsikában, egyszóval vígasságban való megnyilvánulása mindig az ifjúság velejáró jellemzője volt, ma is az, és az lesz a jövőben is. Ezért semmi elmarasztaló szavunk nem lehet. Viszont az a beállítás, hogy az ifjúságot ezen kívül más zene nem érdekli, téves. Ennek nemcsak mi mondunk ellent, hanem a tények is. Lássuk, mire gondolunk?

Az 1962-63~a:s tanévben a Csongrád Megyei Művelődésügyi Osztály az Országos Filharmóniával együttműködve megindított egy kísérleti hangverseny-sorozatot Kisteleken, Csongrádon és Makón „Ifjú Zenebarátok Hangversenyei” címmel. Az volt a szándékunk ezzel, hogy valamiképpen elinduljunk Csongrád megyében is a komolyzene irányába. Nem csak azt akartuk megtudni, hogy az ifjúság igényli-e a komoly zenét, hanem, hogy egyáltalán szervezhető-e ilyenre? Meg kell mondani, nem fűztünk vérmes reményeket a vállalkozáshoz. Azzal indultunk el, hogy bármilyen szerény eredmény előremutató lesz. Azonban már az előzetes tájékozódás időszakában látnunk kellett, hogy érdemes ezzel a dologgal intenzíven foglalkozni. Kisteleken 200, Csongrádon 400, Makón 300 ifjúsági bérlő látogatta a négy hangversenyből álló sorozatot. Valamennyien az általános- és középiskolások közül kerültek ki. Makón és Csongrádon nem volt nagy meglepetés ez a szám, mert az ott működő zenei általános iskoláktól elvártuk az érdeklődést, a kisteleki eredmény azonban várakozáson felüli volt. Ezek a kezdeti sikerek ̶ melyeknek kedves, meleg hangulatára most nem térhetünk itt ̶ ,ösztönöztek bennünket arra, hogy az 1963-64. tanévre még szélesebb és távlatosabb tervet dolgozzunk ki. Ennek során Hódmezővásárhely 385, Szentes 300, Móra- halom 200 új ifjú zenehallgatóval kapcsolódott be a mozgalomba. Ha figyelembe vesszük azt, hogy Kistelek, Csongrád és Makó ebben az évben is megtartotta a tavalyi létszámot, akkor a számszerűség összegezéseképpen így vonhatjuk meg a két év statisztikai mérlegét: 1962-63-ban 900, 1963-64-ben 1785 általános és középiskolás fiatal vált megyénkben rendszeres zenehallgatóvá. Ezt a számot sem lehet még végsőnek tekinteni, mert az érdeklődés menet közben is tovább fokozódik, s a jelek azt mutatják, hogy a létszám még ebben az évben 2000 fölé emelkedik.

Nekünk elég sokat mondanak ezek a száraz statisztikai adatok, de korántsem mindent, a kívülállóknak pedig bizonyára elég keveset.

Nem mondják el azt, hogy ezeken a hangversenyeken egyszerűen nincs szükség semmiféle fegyelmezési módszerre, mert az előadott darabok hangulata, magas művészi előadásmódja, mondanivalója, egyszóval a nagyszerű színpadi és zenei élmény önmagában olyan fegyelmező erő, hogy eszükbe sem jut az ifjú hallgatóknak mással foglalkozni: „nincs rá idejük”. Nem mondják el a számok azt sem, hogy azok az országos hírű szereplők, akik az énekes vagy hangszeres zenét tolmácsolják, mennyire nem azt nézik, hogy gyermekközönségnek játszanak, hanem átforrósodott lélekkel valóban, a szó legigazabb értelmében tudásuk legjavát adják, hogy aztán őszintén megilletődött, szerény mosollyal fogadják az ifjú zenebarátok tapsban megnyilatkozó, a színpadra többször is visszahívó, szintén nagyon őszinte elismerését.

A néma számok arról is hallgatnak, hogy az egyes műsorszámok között felhangzó közös éneklés mily nagyszerű élmény gyermekeinknek, az egyes műsorszámok kőzött elmondott összekötő szöveg magában véve is remek zenetörténeti előadás, és mint ilyen, a zenei ismeretterjesztésnek nagyszerű eszköze. Hát még arról, hogy az előadás végén rendezett zenei fejtörő kapcsán az ifjú zenehallgatók egymást túlszárnyalva okosabbnál-okosabb feleleteket adnak a nem is egészen könnyű kérdésekre, hogy aztán a legjobb feleletet adók boldogan vegyék át a színpadon hanglemez vagy könyvjutalmukat.

Vagy mit mondhatnának a számok arról, hogy a Bánk bán előadás után az iskolában az énektanárok eredményesen foglalkozhatnak a zene és a dráma viszonyával, miután a hangversenyen a zenei fejtörő keretében lényegében már megtörtént a dráma műfaji tisztázása. Az énekórán úgyszólván elég a hangverseny adta élményt idézni, s arra támaszkodva kitölteni az esetleges hézagokat.

Az idei hangverseny-sorozatnak még csak az elején tartunk: mindenütt az első előadások zajlottak le a fent vázlatosan leírt tapasztalatokkal. Mire jogosítanak fel az eddigi tapasztalatok? Arra feltétlenül, hogy bíznunk kell az ifjúság komolyzene iránti érdeklődésében. Ha ezt az érdeklődést sikerül ébren tartanunk ̶ ez most már rajtunk múlik ̶ , akkor ebből az ifjúságból minden bizonnyal sikerül olyan zenekedvelő és értő közönséget nevelnünk, amely nem fog vonakodni a hangversenytermek látogatásától, ha ott klasszikus művek előadására kerül sor. A következőkben sorra kerülnek a Századok táncai, Magyar évszázadok dalban és versben, Úttörőélet a zenében, Népdaltól az operáig című műsorok ̶ hisszük, hogy nem kevesebb lelkesedéssel és nem kevésbé hasznos tapasztalatokkal.

Hisszük, hogy ez a munka ̶ a könnyűzene szeretete mellett ̶ megkedvelteti ifjúságunkkal az igényesebb, több figyelmet és felkészültséget kívánó komoly zenét is, s akkor egyre kevesebb lesz a kézlegyintéssel kísért lekicsinylő általánosítás. Tudjuk, hogy ifjúságunkban megvan a lelkesedés és a fogékonyság az igazán szép és magasrendű művészet iránt, csak ezt helyes módon kell kielégíteni. Hogy ez a lelkesedés ne ellobbanó szalmaláng legyen, hanem maradandó élet-programmá váljék, sok fáradsággal és áldozatvállalással a kultúr-hulladékok és sablonok elvetésével, a magasrendű művészet befogadására és értékelésére kell nevelnünk ifjúságunkat. Erre vállalkozhatunk.

Erdei András