Parlando 1964/3, 2.-7. p.

Hogyan függ össze az énekprodukció kétféle szemlélete?

Azonos vizeken evezvén érdeklődéssel olvastam Nagy József elgondolkoztató cikksorozatát az énekpedagógia néhány elméleti és gyakorlati feladatáról. Mint címe is jelzi, meg közben maga is utal rá, célja nem annyira az, hogy a témát lehető teljességgel kifejtse, hanem inkább az, hogy megjelölje azokat a főbb irányvonalakat, amelyeken tapasztalatai szerint az énekes képzés eredményesebbé válhat. Hasonlattal élve úgy viszonyul a problémákhoz, mint az építtető, aki nem puszta elképzelések, hanem pozitív tények alapján tudja, mit akar s közli azokat a tervező és kivitelező építővel. A vokális zene karmesteri posztjáról figyeli az összhatást, érzékenyen reagál minden legapróbb árnyalatra, hogy megállapíthassa, mi szépít, s mi ront rajta. Korrepetálás közben bőven nyílt alkalma, hogy közelebbről megismerhesse az énekeseken keresztül azokat az elemeket, amelyekből az összprodukció kialakul, ebbe a tapasztalat tengerbe vetegette kimerítő hálóját, hogy példákat kerítsen alapul javító célú tervezetéhez. Az énekes a hangzás háromdimenziós valóságába vetíti mondanivalóit, a hallgató fülén keresztül fogja fel az élményközvetítő hangjelenséget, a cikk írója tehát a „vevő állomás” oldaláról szerzett élményeiből vonja le a következtetéseit, épp úgy, mint más hallgató, csak az átlagosnál igényesebb füllel és szakszerűbb, tehát jogosultabb kritikával. Az egészből keresi a részleteket. Szemlélhető persze a folyamat a „leadó állomás” oldaláról is, ez esetben a részekből haladunk az egész felé.

Ha a részleteket is tisztábban akarjuk látni, össze kell kapcsolnunk a kétféle szemléletet a közvetítő hangjelenség közelebbi vizsgálatával. A közlő afelé törekszik, mikor belső élményeinek tartalmát hangzásba vetíti, a hallgató pedig a hangjelenség érzékeléséből nyert impressziói alapján ítél, következtet a közlő tudattartalmára, s azokat alakítja át saját élménnyé. Egyébként e kétféle szemléleten épül föl az emberi hanggal foglalkozó tudomány két főága is, a genetikus fonetika és a fizikai hangzókutatás. Az első a folyamat keletkezését vizsgálja szakaszonként és összefüggően, a másik a folyamat eredményeinek szétszedéséből von le következtetéseket a folyamatra magára. Az első utat, az élettanit követi a gyógyító célzatú, a beszédhibásokkal és siketnémákkal foglalkozó javító szándékú és a nyelvészeti fonetika. de használja részben a beszéd és énektanítás is, - a másikat a fizikai hangzókutatás és részben az ének és beszéd oktatásának az összképből kiinduló, visszatekintő iránya. Aránylag könnyű volna a dolog, ha a két kutató aknában elért eredmények maradék nélkül alkalmazhatók volnának a szép ének és beszéd tanításában, de sajnos ezen a területen mind a kettő csődöt mond. Vizsgálataiknál vagy teljesen hiányzik, vagy csak mellékesen szerepel a széphangzás szempontja, s nem tudnak kielégítő választ adni arra, ami a szép ének és beszéd tanításának legfőbb problémája, hogy ti. mik a fonetikai helyesség mellett a széphangzás föltételei a hangkeletkezés egyes szakaszain. Az emberi hang tudományának kérdései különben egyik kutató aknában sem oldhatók meg maradék nélkül külön-külön, csak a kétféle kutatási ág egyesítésével. Tárnát kell húzni a két akna között a széphangzás elsődleges figyelembe vételével, meg kell szerkeszteni a két kutató akna külön-külön ki alakult szakkifejezéseinek pontos szótárát, e nélkül csak tapogatózhatunk.

Általános érvényű szabályok keresése azonban így sem megy nehézségek nélkül. Minden egyénnek saját tudattartalma van, élményei ezen keresztül jönnek létre. Nincs két egyén, akinek tudattartalma hajszálra azonos volna, tehát két olyan sincs, akinek élményei hajszálra egyeznének. Épp ezért nem beszélhetünk két hajszálra azonos közlésről sem, még hogyha lényegében ugyanazt akarják is kifejezni. Tovább növeli a differenciálódást a variánsok vég nélküli sora felé, hogy nincs két egyén, akinek közlési készsége teljesen egyeznek egymással. Az egyéni variánsok e kavargó áradatában némi objektivitásra csak úgy juthatunk, ha megkíséreljük a vizsgálódást személytelen alapelemek síkjára áttolni. Ez persze csak részben sikerülhet, mert még mindig ottmarad személynek maga a vizsgáló, aki bármennyire igyekszik is objektív lenni, nem tud kibújni önmagából még akkor sem, ha gépi ellenőrzéssel próbálja magát a teljes objektivitás illúziójába ringatni. A gép csak arra adhat feleletet, amire a válaszadás készséget beleépítették. Mint a tárnahúzási kísérlet a két kutatási akna között világosan kiderül, a gépi vizsgálat mai állása szerint egy csomó döntő kérdésre nem ad, mert nem adhat választ. Korántsem akarja ez a megállapítás a gépi kutatást lebecsülni, hiszen a gép éppen objektivitása miatt nélkülözhetetlen eszköze a kutatásoknak, csak éppen arra akar rámutatni, hogy túlbecsülnünk sem szabad. Ember és gép együtt alkot egy kutatói egységet, amelyben a gép csak kiszolgálója lehet a kutatásnak, nem irányítója. Csak a kutatói intuíció irányíthat, e nélkül a legpontosabb gépi adatsor is sokszor csak gépelt malaszt marad.

Első dolgunk tehát a hang elszemélytelenítése: az nem X-é, Y-é, vagy Z-é, hanem csak egyszerűen hang, amin legelőbb is azt konstatálhatjuk, hogy egyfajta mozgásfolyamat eredménye, amelyet valamely erő indít el, s amely bizonyos idő alatt pereg le. Az emberi hangnak pl. az erőt a kilélegzett levegő áramlási energiája szolgáltatja, vonós hangszereknél a vonó mozgatása stb., s a folyamatnak hangzási tartama van. E hangzási tartamon egyidejűen egy csomó tulajdonság jelentkezik, mindig együttesen, de hallószervünk az összbenyomást azonnal felbontja, s külön-külön könyveli el. Megkülönböztet rajta hangmagasságot, hangszínt, hangerőt, tartam időt és bizonyos terjedékenységet. Az elsőben kifejeződik a hang individualitása, a másodikban beletartozása a hangtársadalomba, a harmadikban az indítás generatív elve, a negyedik és ötödikben beletartozása szemléletünk két fő kategóriájába, hiszen minden folyamat időben és térben bonyolódik le. A zenében az első négyet tekintik szorosabban vett hangtulajdonságnak, a fizikában pedig csak az első hármat, ami annál különösebb, minthogy egyébként a magasságot, színt és erőt is csak tartamokon figyelhetik meg s pl. a magasságot is csak másodpercenkénti rezgésszámokkal mérik. A terjedékenységet azért nem sorolják a szorosan vett hangtulajdonságok közé, mert az a terjedés közegétől is függ. Az énekben mégis beszélnünk kell róla, mert a hang vivőerejének igen fontos feltételei vannak a hangkeletkezés szuperglottális szakaszán.

A magasság és szín speciális tulajdonsága a hangnak, az erő és idő minden mozgásfolyamatra jellemző, épp azért a hangkeltő mozgásra is. Az erő és idő révén kapcsolódhat a hang egyéb mozgás jelenségekkel, mozdulattal, tánccal stb. Minthogy folyamatnak tulajdonságai, maguk is folyamatosak növekvő intenzitással a mélytől a magas, sötéttől a világos, halktól az erős és lassútól a gyors felé. Ez teszi őket alkalmassá arra, hogy párhuzamát adják belső élmények intenzitás változásainak, mikor azokat a közlő: szónok, színész, előadó, énekes stb., hangzásba vetíti. Az intenzitás különbségek ui. kiválóan alkalmasak fontosabb és kevésbé fontos részek szembeállítására. Kiemel rendesen a nagyobb intenzitás a kisebbel szemben, olykor meg éppen fordítva, mint ahogy a bomba robbanásának is van lökő és szívó hatása.

A tulajdonságok azonban tovább differenciálódnak. Lehetnek abszolútak és relatívok. Az abszolút fekvést jelent a tulajdonság kontinuumon, a folyamatos vonalnak egy pontját, egy tulajdonság fokot, a relatív pedig viszonyt két fok között. Az abszolút és relatív magasság, erő és idő jól ismert és használt fogalomkülönbség, a hangszín területén sajnos nem beszélnek e kettősségről, ami sok félreértést okoz, be kell tehát ott is vezetnünk. A mondottakra közelebbről példák világíthatnak rá. A nemzetközileg elfogadott, ma érvényes kamarahang pl. a 440. pont a rezgésszám szaporulatok során, ez a hang abszolút magassága. Ugyanez a 440-es rezgésű A₁ azonban C₁-hez viszonyítva nagy szext, F₁-hez nagy terc stb., egyszóval skálahang a helyezkedése szerint való funkcióval. - Az abszolút erő az erőkontinuumnak egy pontja, amit a gyakorlat általában hozzávetőlegesen a tapasztalati erőskála fokozatai szerint határoz meg, de pl. decibellel, phonnal pontosan mérhető, hangzást egymásutánokban az erősségnek átlagos szintjét jelenti (1. dinamika). A relatív erő pedig az a lökésszerű indítások nyomán keletkező erőtöbblet, amit hangsúlynak, nyomatéknak neveznek, mert azt a pontot kiemeli az átlagos erő szintjéből. - Egyetlen hangzási tartamnak csak abszolút ideje van, a tartamhossz. Hangzást egymásutánok abszolút ideje = a tartamidők összegével. Tartamok viszonyításából születik meg a relatív idő. Ugyanazon viszonyban álló tartamok lepereghetnek lassabb, vagy gyorsabb tempóban. Ha a tempó gyorsul, vagyis az abszolút idő rövidebb lesz, arányosan rövidülnek a tartam egységek is, a tempó lassúdásával, vagyis hosszabb abszolút idő esetében pedig hosszabbodnak, hogy a viszony a tartamok közt ugyanaz maradhasson. - A hangszín területén hangzó jellegről és annak árnyalatáról szoktak beszélni. A többi tulajdonság analógiájára a hangzó jelleg tekintendő relatív színnek, az árnyalat pedig abszolútnak. A hangzó jellegek ui. megjelenhetnek sötétebb, vagy világosabb árnyalatban, vagyis színfekvésben. A hangzójellegek a típusok, árnyalataik pedig variánsok.

A differenciálódás még tovább is folyik. Az abszolút és relatív tulajdonságok szabadok, vagy kötöttek. Általában szabad az egy valamilyen tulajdonsági fok, a kötött függ valamitől. A kötöttségnek öt fajtája közt különböztethetünk. Lehet szakaszos (periodikus), lépcsőzetes (skálaszerű), időrendi, tapasztalati skálával szabályozott és diapazontól függő. Közelebbről: ha bármely rezgésszámból kiindulva növeljük a másodpercenkénti rezgések számát, emelkedik a magasság, egyre nagyobb hangköznyire távolodunk kiinduló pontunktól. Ha elértük a kétszeres rezgésszámot, az lesz az érzésünk, hogy lezárult az emelkedésnek egy szakasza, mert a kétszeres rezgésszámban az alaphangra ismerünk s az új szakaszon rendre megismétlődnek az elsőnek hangközei kétszeres nagyságban. Alsó hallás határunkból, a 16 rezgésből indulón kereken 10-szer ismétlődik meg a kétszereződés geometriai haladvány rendjében, azaz 10 ilyen ún. oktávszakaszra bomlik a magassági kontinuum. Ez még csak azt köti meg, hogy lényegileg nincs több magassági lehetőség, mint amennyi egy oktávszakaszon belül elfér, minden oktávban ugyanazon magasságok ismétlődnek meg, csak az előző szakaszénál kétszerte nagyobb, a rákövetkezőnél felényivel kisebb rezgésszámban. Elvileg bármilyen hangból indulón jelentkezik a periodicitás, így is van a szabad abszolút magasságnál, de az együttmuzsikálás lehetetlen volna egységes hangoltság nélkül, így alakul ki szükségképp a diapazonos kötöttség, egy olyan pont rögzítése, amelytől az oktávszakaszokra bomlás számítódik, ami voltaképp paradox helyzetet teremt: relativizálja az abszolút magasságot. A jelenleg nemzetközileg elfogadott hangolási alap, a 440-es rezgésű A szerint a 16,5 rezgésszámú Szubkontra C az oktávsor kezdő pontja.

A skálaszerű kötöttség már relatív magasságot jelent. Zene és ének csak olyan hangokon bonyolódhat le, amelyek bizonyos matematikailag pontosan kifejezhető viszonyban állanak oktávszakaszuk alaphangjával. A hangszín, mint másodlagos magassági jelenség a magasság tagolódási rendjét követi. Az emberi hangszerv zenei magassága a gégében termelődik, a hangszín sorsát eldöntő felhangok pedig a szuperglottális üregrendszer hangolódása nyomán jön létre. Az abszolút szín mind a hangszeres, mind a vokális muzsikában általában szabad. Szabad a hangszeres zene relatív magassága is, de szigorúan kötött az emberi hang relatív magassága, amit a nyelv artikulációs mozgásai szabályoznak. Ezek alakítják ui. át a szájüreget az egyes hangzók saját hangjára. Ha kiegyenlített vokális sorra törekszünk, ami azt jelenti, hogy valamennyit azonos árnyalatban tartjuk, akkor az árnyalatadó abszolút színt is kötnünk kell, szindiapazonnal, vagyis a sor legsötétebb tagjának rögzítésével. A kiegyenlített sorozat legsötétebb árnyalatban pl. akkor szólal, ha a sorozat tagjai a C₂-es hangoltságú hosszú ú-val állanak skálaszerű viszonyban. A legvilágosabb sorozat C₃ és C₅ között jön létre. Kereken egy oktáva tehát az árnyalat képződés lehetősége.

A hang abszolút erejét, csak úgy, mint az abszolút időét, csak tapasztalati skála megadott fokai irányíthatják a pp-tól a ff-ig, ill. prestissimo-tól a largissimo-ig. Az oktávszerű kötöttség a relatív erő vonalán jelentkezik. Kísérletek arra engednek következtetni, hogy a fő erőhangsúly akkor lesz optimális, ha az ereje kétszerese a súlytalan részek erőszintjének. A szigorú menzuránál pedig azt látjuk, hogy az egész tartamérték két félre, négy negyedre stb. oszlik, ami világosan mutatja a két kvóciensű geometriai haladvány rendjét.

Az idő kötőereje a sorrenden jelentkezik. A magasságon létrehozza az emelkedést, ereszkedést és a változó meneteket, a hangszínnél a világosodást és sötétedést, az erőnél a crescendo és decrescendo jelenségét, magán az időn mint accelerando és ritartando tűnik elénk.

A közvetítő hangjelenséget ilyenformán szétboncolva főbb elemeire, állítsuk egy táblázat közepére. Balra tőle foglaljuk össze a rávezető hangtermelő folyamat tényezőit, meg a hangkeletkezési folyamat menetét, jobbra jelezzük mi érkezik ezek nyomán a hallgató füléhez, továbbá a fizika szemléletet és nagy vonalakban előttünk áll az azonos jelenségek kétféle aspektusa, mintegy tárnaként a két kutató akna között.

A még további részleteket majd egy olyan táblázaton szemlélhetnők, amelynek egyik rendezőjén megint csak a tulajdonságaira szétboncolt hangjelenség látható, a másik pedig azt mutatja, mi jelenik meg ezekből egy tartamon, amelyen egy-egy tulajdonságfok jelentkezik és mi, ha egy tartamon több tulajdonságfokkal találkozunk. Mi történik két vagy több tartam egymásutánjában, egyidejűségében s egyidejű tartamok egymásutánjában stb.

A két táblázat dióhéjban összefoglalja a téma minden vonatkozását annak a rendjében, hogyan alakulnak ki az elemekből előbb az egyszerű, majd a mind összetettebb fogalmak Nem árt olykor leszállnunk a problémák gyökeréig, mert az ilyen fogalom-káderezés világosan megmutatja, minek hol vehetjük a legnagyobb hasznát a cél érdekében. A gyakorlatban úgyis akarva, nem akarva megszoktuk, hogy sokszor nagyon is bonyolult fogalmakkal, mint afféle egyszerűekkel labdázzunk, s nem egyszer kerülünk velük zsákutcába.

Jegyzet

A cikkben és a táblázatban előforduló nem általánosan ismert kifejezések magyarázata:

Glottis = hangrés

Szuperglottális üreg-rendszer = hangrés feletti üregrendszer

Szuperglottális rányomás = a sűrűsödött levegő kelti a hangrés alatt

Broca-központ = a motorikus beszéd-központ, a szabad magasságokat irányítja Roland tető-alji zenei centrum = a kötött magasságok központja

A cikk részben a szerzőnek kiadás alatt levő Eufonetikája nyomán készült.

dr. Molnár Imre