Parlando 1964/4, 7.-10. p.

(I. rész)

A zenei ritmus fogalma a hangok egymásutánjának időbeli rendeződését, tagolódását jelenti. A hagyományos kottaírás a hangmagasság váltakozásának jelölésén kívül arra is képes, hogy ezt az „időjátékot” is hozzávetőleges hűséggel rögzítse. A zene fokozatos komplikálódása a kottaírás területén felvetett néhány megoldhatatlan problémát. Komoly gondot jelent többek között a differenciálódó ritmus jelölése is. Amikor tehát ritmikus jelenségekről beszélünk, mindig tartsuk szem előtt a hangzó zene és a kottaírás összehangolt, vagy össze nem hangolt párhuzamait. Az újabb zene komponistáinak egy része nagy erőfeszítéseket tesz, hogy a kottakép félreérthetetlenül jelölje a hangzó zene minden finom rezdülését.

A zenei ritmus elméletileg három rétegre választható szét:

a) Az első réteg maga az élő ritmus, melyet a különböző hangjegyértékek jelölnek. A hangjegyek az alapul választott egység szorzásából, osztásából és összeadásából adódnak.

b) Az alapegység következetes lüktetése, a metrum, a ritmus fogalomkörének második rétege. Ez a zenei pulzus legtöbb esetben „láthatatlanul” tagolja a zenét.

c) A tagolás szélesebb ívű megvalósulása egyes metrum-egységek kiemelésével, hangsúlyozásával történik Ezt a kottaképben az ütemmutató felső számjegyével és az ütemvonallal rögzítjük. Egy ilyen nagyobb egység neve: ütem.

A három réteget az alábbi dallampélda szétboncolásával szemléltetjük:

Azok a modern zenei törekvések, melyek az eszközök használatában megalkuvás nélküli korlátlanságra törekednek, szándékukat csak rugalmas és hajlékony anyaggal tudják megvalósítani. Ezt a hajlékonyságot akarják elérni a kis szekund további osztásával (negyed-hang, harmad-hang, glisszandó), erre törekszik a modern zene atonalitás fellazításával, elmosásával és ugyancsak ez a szándék vezeti a zeneszerzőket, amikor a hangértékek maximális porlasztását és a metrum- kötöttségek feloldását sürgetik.

A) A sokféle ritmus, a poliritmika megteremtésének egyik útja az egység egyre kisebb részekre osztása. A hangszeres zene már aránylag korán használ virtuóz technikát igénylő kis hangjegyértékeket. Szélső ellentétként a vokális és instrumentális zene két példáját mutatjuk be:

A poliritmika megvalósításának másik lehetősége az egység egymás mellett történő különböző (páros ás páratlan) osztása:

Még színesebb a ritmuskép, ha a metrikus egységet a különböző szólamok különböző módon osztják:

A negyedik lehetőség a különböző átkötések, előlegezések, szinkópák alkalmazásából adódik:

Az eddig felsorolt jelenségeket nevezzük szűkebb értelemben poliritmikának. Meg kell jegyeznünk, hogy a negyedik pontban tárgyalt jelenségek a metrum lüktetését, sőt az ütemsúlyokat is elfátyolozzak.

B) A barokk és a bécsi klasszikus zene időbeli lefolyása a metrum sziklaszilárd egyenletességére épül. Azt mondhatnánk, hogy ezekben a zenékben a hangnemi tonalitás mellett a metrum a másik legfontosabb „tonális” tényező. (A tonális szót itt tágabb értelemben használjuk.) Éppen ezért a ritkán előforduló gyorsítás vagy lassítás (hasonlóan a tonika mellett adódó szubdomináns vagy domináns kimozdulásához) ezekben a stílusokban feltűnő feszültségteremtő esz- közök. A romantika általában már bátrabban nyúl e lehetőségekhez. A metrumnak ilyen kibillentését a modern zene is gyakran használja. Bartók például a gyorsítás (lassítás) mértékét sokszor metronóm-jelzéssel pontosan megszabja. Kvintakkordok c. művében a következő tempójelzéseket találjuk.

Az előző pontban emlegetett sokféle ritmus a többszólamú zenében úgy is felléphet, hogy az ütemegységen belül a különböző szólamok más-más metrikus egységgel szerepelnek. Ebben az esetben tehát lényegében többféle metrum egyidejű hangzásáról van szó, ezért ezt a jelenséget polimetriának nevezzük. Lássunk néhány példát:

Rendkívül szellemes polimetrikus megoldást találunk többek között Sztravinszkij: Petruska című művében. A táncjáték szerint a Balerina együtt táncol a Mór vitézzel. Az egyik egy korabeli keringőt, a másik vele egy időben egy páros ütemű táncot lejt:

Végül megemlékezünk azokról a szélsőséges törekvésekről, amelyek a metrum teljes kiiktatásán, az ametrikus ritmus megteremtésén fáradoznak. Így például a szeriális zene művelői előre eltervezett ritmus-sor (széria) alapján komponálnak. Tekintsünk meg egy ilyen ritmus-sort:

Érdekes elemezni a következő példát is, amelyet a legújabb zene területéről választottunk:

Ez a valóságos ritmikai-rejtvény az ütemmutató szerint eredetileg két negyed egységet tartalmaz (²/₄). Ezt kell öt egyenlő részre osztani (⁵/₄). Ezen belül adódik két rész (7:8 és 11:12), melyek úgy aránylanak egymáshoz, mint 8:12-höz, vagyis 2:3-hoz. Tehát az öt egyenlő részből kettő rész esik az első és három rész a második tagra. A 2/5-részt 7 egyenlő részre, a 3/5-részt 11 egyenlő részre osztják a feltűntetett 1/32 hangértékek. Lényegében tehát az első rész 1/32 hangjegye az egész ütemegységnek 2/35-része, a második rész 1/32 hangjegye pedig az egész ütemnek 3/55-része. Tessék megpróbálni lejátszani!

Turcsányi Emil

(Folytatása következik!)