Parlando 1964/4, 10.-14. p.

A polifon-hallás fejlesztése a zeneiskolában

(Gondolatok Péter Miklós hozzászólása nyomán)

Elöljáróban köszönetet kell mondanom Péter Miklósnak, aki felhívta figyelmemet a Parlando novemberi számában közölt cikkem hibáira. Köszönet illeti őt azért is, hogy vitapartnerként segítségemre sietett egy fontos kérdésben.

Amivel Péter Miklós menteget - hogy pongyolán fogalmaztam meg cikkemet -, azt én vádként fordítom magam ellen. Nyilvánvaló, hogy csak ennek következménye lehetett, hogy ő - és bizonyára mások is - a mondottakat félreértették. Jelen írásomban arra törekszem, hogy a tőlem telhető legnagyobb precizitással fejtsem ki elgondolásomat. Nem vélt, vagy valódi igazam megvédése késztet erre. Azt hiszem: a kérdés van olyan fontos, hogy igyekeznünk kell megkeresni az igazságot, de legalább közelítsünk felé. És legfőként: ennek az igazságnak a fényében helyes pedagógiai gyakorlatot alakítsunk ki. Az effajta vitát a folyamatban levő oktatási reform különösen időszerűvé teszi. (NB. Eszem ágában sincs a mindenáron újítók táborába állani. De úgy hiszem, azért csinálunk oktatási reformot, hogy - többek között - a feleslegesnek bizonyuló ballasztot kidobjuk, és helyesebb módszerekkel, jobb anyaggal, tudatosabb és célratörőbb pedagógiai eljárással helyettesítsük.)

1. Alapfogalmak

A polifón hallás fejlesztéséről beszélve elsősorban világosan meg kell határoznunk két alapvető fontosságú fogalmat: a polifónia és a polifón hallás fogalmát. Első kérdés tehát: milyen műveket kell polifónnak tartanunk?

Általában minden olyan művet, melyben a zenei történés hordozója, aktív résztvevője egyidejűleg több szólam. E több szólam mindegyikében megvan egy bizonyos fajtájú készség, mellyel a zenei formalefolyást önmagában irányítani: folytatni, továbbvinni, vagy fékezni képes. A szólamoknak ez a készsége nyilvánvalóan független a többi szólam hasonló készségétől. Ezt a sajátos hatást a zeneszerző rendszerint úgy éri el, hogy azonos formai ponton más-más ritmikai, melodikai történést juttat az egyes szólamoknak. Világosabb ez a sajátság, ha szembeállítjuk a homofóniával. Ott a szólamok egymást támogatva, együtt haladva törekednek egy közös cél felé. A polifóniában az egyes szólamok egymás ellen, valóban „punctus contra punctum” dolgozva érik el saját céljukat. Ha ez a cél több szólam viszonylatában egy időbe esik, az csak a formai egységérzetet erősíti. Ez a körülmény mit sem változtat azon az érzésen, hogy két, három vagy több célba érés történt, szemben a homofónia egységes és egyes célba érésével. Ebből a szempontból tehát lehet és kell önállónak tekintenünk a polifón szemléletben fogant szólamokat.

Egynél több - mindegy, milyen szerkesztésű - szólam egy időben történő felhangzása szükségszerűen előidézi valamilyen harmónia megszólaltatását. Ez a harmónia nem lehet esetleges, véletlen képződmény - legkevésbé a polifóniában -, mert valamilyen célra törekvő, tudatosan irányított szólamok találkozásából jön létre. Ez a harmóniai viszony a funkciós polifóniában egyszersmind funkciós viszony is. Ez azt jelenti, hogy a kialakuló harmóniák egy sajátos, önálló energiával is rendelkeznek, mely energia független a szólamok saját mozgási (ritmikai, melodikai, formai stb.) erejétől. Ez a harmóniai hatóerő önmagában képes arra, hogy a zenei folyamat haladását valamilyen irányba előre meghatározza, az adott helyzetből természetesnek ható más helyzetekbe haladni késztesse. Például, ha egy Bach-fúgában valahol létrejön egy domináns szekund-akkord, a szerző nem mondhat le e képlet funkciós feloldásáról. Természetesen ki is használhatja, mondjuk úgy, hogy a szekund-akkordot formai nyugvóponton éri el, és így biztosítja a zenei folyamat adott irányba történő folytatását. Sőt beállíthatja előre ebbe a szituációba a harmóniai történést, és utólag dolgozza ki a szólammozgást. Hogy melyik munka az elsődleges, nem hiszem, hogy eldönthető. Számunkra most eldönteni nem fontos.

Harmóniai viszonya lineáris polifóniában is épp oly szükségszerűen jön létre, mint a funkciós polifóniában. A zeneszerző komponálás közben kénytelen ezzel is számot vetni. Annyira nem becsülhetünk le egy zeneszerzőt sem, hogy feltegyük: megtűr a műben esetleges, véletlen hangzásokat. Vagy, hogy nem is hallja előre azokat. Tehát senki nem párosíthat egymás mellé olyan dallamokat, melyek együtthangzása nem felel meg egy - stílusonként, koronként és szerzőnként is változó - harmóniai követelménynek. Ha pedig a harmonikus tényező jelenléte minden polifóniában tudatos és szándékos, akkor kézenfekvő a feltevés, hogy a szerző ezt a tényezőt valamiképpen fel is használja, formaalkotó akaratának eszközévé teszi. Nagyon hihető, hogy Dufay, vagy Vittoria nem érezte az egyes harmóniák tendenciáját, maradási vagy haladási kényszerét, egyszóval funkcióját. Legalábbis nem úgy, ahogyan mi egy vezérhang-oldást, vagy egy V-I kapcsolatot ma ellenállhatatlan kényszernek érzünk. Ilyet belemagyarázni műveikbe - enyhén szólva könnyelműség lenne. Az azonban bizonyosra vehető, hogy tudatosan és akarattal hoztak létre bizonyos harmóniákat, sőt harmóniasorokat, melyeknek hatását előre ismerték és ki számítottan alkalmazták.

A mondottakból két következtetést kell levonnunk. Először: mindenfajta polifóniában rendelkeznek a szólamok valamilyen önállósággal, saját „akarattal”. Másodszor: minden polifóniában van egy függőségi viszony az egyes szólamok között. Paradox fogalmazással élve: egyik szólam sem kíséri a másikat, ugyanakkor mindegyik szólam mindegyiket kíséri. Ilyen előzmények után talán nem hat tévesen, ha a polifónia lényeges ismérveit így foglalom egybe:

Polifónnak kell tekinteni minden olyan művet, melyben melodikailag és ritmikailag bizonyos szempontból önálló szólamok időben egyszerre hangzanak fel, és ennek következményeként egymással harmóniai viszonyt alkotnak. Ez a viszony a funkciós tartalomtól függetlenül, minden esetben szükségszerűen létrejön. - Ez a meghatározás természetesen nem tartalmazhatja a polifónia minden lényeges ismérvét. További következtetéseink helyességet igazolni elégnek látszik.

Mit nevezünk polifón hallásnak?

Az előző cikk megfogalmazása így hangzott: „a polifón művek felfogásához szükséges készségek komplexuma”. Ez - gondolom - mindenképpen igaz. De lássuk részletesebben.

A polifón hallás a zenei hallásnak speciálisan kifinomított, sok részkészségből összetevődő módja. Elsősorban a következő készségeket foglalja magában:

1. Különböző magasságú zenei hangok felfogásának készsége.

2. Különböző hosszúságú zenei hangok felfogásának készsége (ritmushallás).

3. „Hangközhallás”, azaz két, később több együtthangzó zenei hang külön-külön történő érzékelésének készsége.

4. Funkcióhallás, azaz két, később több zenei hang együtthangzásának érzékelése.

5. Fejlett formaérzék, mely képes az egész egység lefolyásán belül az egyes szólamok esetleges önálló formalefolyását követni, de legalább a különböző formái történés létét regisztrálni.

6. Zenei memória, mely az elhangzottakhoz való viszonyítás alapján segít a formai, harmóniai bonyodalmak megértésében.

Ezek csak jellemző, alapvető fontosságú készségek, melyekhez egyénenként más és más készségek egész sora járulhat még. Így pl. fejlett színérzék, abszolút hallás, tonális (vagy éppen modális) érzék, koncentrációs készség, extenzív figyelem stb. Mindezek léte fontos, de nem mindegyik feltétlenül szükséges, illetve alacsonyabb fejlettségük nem jelent leküzdhetetlen akadályt.

Ha a jelzett készségek mind kifejlődtek, elértek egy bizonyos teljesítő-készséget, akkor van meg a polifón hallás kialakításának lehetősége. De tévedés lenne azt gondolni, hogy a részkészségek együttese már magát a polifón hallás létet jelenti. Ezeket a készségeket egybe kell hangolni, közös nevezőre kell hozni. Ezt a munkát valahol, valamikor el kell végeznie a tanárnak. Két feladatkört jelent ez a számára. Egyrészt a növendék megszerzett képességeit koordinálni kell, ki kell alakítani egy helyes arányt közöttük, egységbe kell ötvözni azokat és beállítani, valamint begyakorolni az adott cél: a polifon mű maradéktalan megértésének irányába. Másrészt meg kell találni a műnek azt a síkját, melyre a figyelmet irányítani kell, és kényszeríteni kell a figyelmet erre a síkra. Ezt a koordináló munkát neveztem és tartom most is polifón hallásfejlesztésnek.

II. A polifón hallásfejlesztés alapelvei

A polifónia kettős jellegét - viszonylagos szólamönállóságát és szerves szólamösszefüggéseit - felismerve, kétféle út kínálkozik a hallásfejlesztés számára. Az egyik a „hangközhallásból” adódik, talán „szólamhallásnak” nevezhetnénk. A két vagy több együtthangzó hang különválasztásának, hallásban történő differenciálásának ki kellene terjeszteni egyszerű hangközökről, két dallamból adódó, állandóan változó hangközsorra. Ezzel párhuzamosan ki kellene fejleszteni minden lehetséges reláció minden előforduló keretben történő pontos érzékelését, felismerését. Majd ezt az érzékelést ki kellene bővíteni, átvinni három-, négy-, ötszólamú területre. A felismerő készség növeléséhez - az állandó gyakoroltatás mellett - számos értelmi és zenei segédeszközt vehetnők igénybe. Ilyenek lehetnének pl: bizonyos szólamvezetési, melodikai, ritmikai szabályok (imitáció, kánon, dux-comes, torlasztás, fordítás, a különböző stílusok ellenponttani szabályai), valamint az egyes stílusok „összhangzattana”. Mindezeknek a birtokában elképzelhető, hogy sok zenei gyakorlat után kialakul egy eléggé fejlett polifón hallás. - Tévedések megelőzése kedvéért: a segédeszközöknek nevezett ismeretanyagot nem tartom sem mellékesnek, sem feleslegesnek. De megtanításuk csak akkor lehet indokolt, ha a növendék már rendelkezik előzetes hallási képzetekkel, „ösztönösen tudja”. Tehát megismeri, hallja az imitációt, szűkmenetben belépő témát, orgonapontot stb., csak nevét nem tudja még adni. Valójában tehát mindezek a készségek és tudások a fejlett polifón hallás következményei, eredményei kell legyenek. Szükségképpen fejtetőn látszik állani az a pedagógia, mely a következmények előidézésétől várja az ok megszületését.

A jelen pedagógia gyakorlata tudomásom szerint, nagyjából a fenti utat követi. Úgy tűnik azonban, hogy ez az út egyeseknek túl meredek, másoknak járható ugyan, de rendkívüli fáradtsággal. (Különösen az alsó fokú iskolában van ez így.) Nemcsak azért, mert részben az élő zenei gyakorlattói függetlenül kell folytatnunk. Nemcsak azért, mert részben más zenei készségek kialakításától függetlenül kell folytatnunk. Elsősorban azért, mert a gyakorlat maga mutatja, hogy ez az út nem eléggé célravezető. Hiszen még a szakiskola magasabb osztályaiban, sőt szaktanárképzőn is Bertalotti meg Lasso nevetségesen könnyű kétszólamaival bíbelődnek, valamint Kodály alig nehezebb két- és háromszólamú gyakorlataival. Kielégítő ez az eredmény? - És tapasztalatból tudjuk, hogy milyen kevesen kerülhetnek alsó fokú iskolából a szakiskolákba. Ezektől még ezt a keveset is el kell zárnunk?

További veszélye e módszernek, hogy más zenei készségek fejlesztése időközben elmarad - „nincs rá idő”, halljuk oly gyakran - vagy egymás rovására - nem fejlődik. Például a formaérzék fejlesztésével külön témaként és feladatként, szükségképpen más aspektusból foglalkozunk. Vagy: fejlődhet-e egészségesen az oly fontos intenzív figyelem, ha folyton extenzív figyelést gyakoroltatunk - és megfordítva? Hall-e az így tanított gyerek mindent, ami a zene megértéséhez fontos? Például harmóniákat? Funkciókat?

A hallásfejlesztés másik útja a szólamok együtthangzásának tényéből indul ki. Ha a szerzőnek az alkotás során figyelembe kellett vennie ezt az oldalt, tudatosan kellett együtthangzásokat létrehoznia, akkor az appercepciónak is jogában áll a művet erről az oldalról megközelíteni. Ez a mód tetszik jobbnak, mert a legkönnyebben megközelíthető, legnyilvánvalóbban jelenlévő oldalt veszi célba. Az együtthangzást észrevenni, meghallani, tudatosítani, elemezni lényegesen könnyebb, mint több zenei folyamatot külön-külön végigkövetni, a részhatásokat tudomásul venni és azokat összerakni, összefüggésbe hozni, ezúton nyerni egységes benyomást a műről. Az együttes hatás érzékelése során egy dolgot veszek tudomásul és azt analizálom. A másik esetben észre kell venni minden hangot külön-külön, és hangzásukat egyidejűleg szintetizálva. Az alábbi példánál nem könnyebb-e azt mondani (és hallani!): dó-dúrharmónia, tá-dúrharmónia, ismét dó-dúrharmónia, szó-dúrharmónia, így és így ritmizálva… Vagy könnyebb így felfogni: basszus a dó-ról a tá-ra, tenor a mi-ről a fá-ra, alt a szó-ról a tá-ra, szoprán a dó-ról a re-re haladt, azután vissza, azután ide, meg oda, így és így ritmizálva...

Az első esetben is pontosan tudtam követni minden szólam mozgását, mégsem kellett különös figyelemmel kísérnem azokat, hogy meghalljam. Ez nagyon furcsán hangzik - elmondva - de így van. Tessék kipróbálni!

A két lehetőség közötti választás pedagógia-etikai kérdést is felvet. - Tegyük fel, hogy a gyerek mindkét úton eljuthat a polifónia meghallásának ugyanolyan magas fokára. Elérkezik teljesítőképessége határaihoz, többet semmiféle pedagógia sem nyújthat már számára. (Ez csak feltételezés!) - Nem kötelessége-e a tanárnak azt az utat választania, mely kisebb munkával, kevesebb energia befektetéssel, rövidebb idő alatt éri el ugyanazt az eredményt? És vajon nem akkor lesz-e legkisebb a fáradság, leghamarabb az eredmény, ha már ismert dolgokból indulunk ki? Ha fejlett készségeket fejlesztünk tovább? Ha egyszerre több készséget tudunk foglalkoztatni, tehát fejleszteni? Ha több fejlett készségből komplex egységet állítunk össze? - Azt hiszem, most, amikor a gyerekek tehermentesítése a legégetőbb problémánk egyike, nem is kell felelnem…

Máriássy István

(Folytatása következik!)