Parlando 1964/4, 25.-27. p.

Zenei nevelésünk és az élet

Magyarország alsó fokú zeneoktatási hálózata az utóbbi években igen örvendetes módon hirtelen terebélyesedésnek indult. Egyre-másra nyílottak az állami zeneiskolák és azok fiókintézményei, amelyek megizmosodásuk után az anyaiskolától leválva önállósultak. Ez a folyamat egyre inkább állandó jelleget ölt. De nemcsak az állami zeneiskolákban lehet ma zenét tanulni, hanem a zeneoktatói munkaközösségekben, illetve az utóbbiakat felkaroló községi vagy járási kultúrházakban. A kultúrház egyrészt intézményes jelleget biztosít a zeneoktatásnak, másrészt a zenepedagógusok munkajogi problémáit, és az ezzel kapcsolatos szociális juttatásokat is igyekszik megoldani a rendelkezésére álló szerény keretek között. Tehát ez a tevékenység mindenképpen pozitívan mérlegelhető. Nem beszélve arról, hogy míg évekkel ezelőtt a művelődési házak legfőbb kulturális és gazdasági munkáját egy-egy alkalmi mozi fenntartása jelentette, ma a már virágzó - sokszor több százas növendéklétszámú - zeneiskola megalapításával valóságos kulturmisszió a ténykedésük. Az időközben létesült zenei általános iskolák úgyszintén a magyar muzsikálás színvonalas bázisaivá váltak. Világviszonylatban is kiváló művészek, pedagógusok csodálatát vívták ki. Budapesten a Fővárosi Zeneiskola Szervezet a 14000 főt meghaladó növendéklétszámával a zenei nevelés legmonumentálisabb fellegvára. Mellette számos üzem, szakszervezet tart fenn zeneiskolát, elsősorban dolgozók részére.

Ez mind nagyon szépen hangzik és rózsásnak tűnik, de mégsem lehetünk elégedettek eredményeinkkel, nem ülhetünk babérainkon. Ha vizsgálódni kezdünk, hamar feltűnik, hogy zeneiskoláink nem elég jól szolgálják a zene ügyét. Munkájuk igen gyakran elszakad az élettől, öncélú és „iskolásdis”. A tanulók általában gépiesen gyakorolják a tananyagot, ha esetleg előadási darabokkal is. foglalkoznak, azt úgyszintén száraz „tananyagként” kezelik, hiszen legtöbbször csak a tanteremben vagy a gyakorlószoba süket falain belül marad produkciójuk. Pedig nem szabad lemondanunk arról, hogy a különböző stílusú kis előadási darabok megszólaltatási színvonala túlnőve a műhelymunkán mindig értékes zenei élményt nyújtson. Mint érdekességet említem meg: az előadási darabok mellőzésének legszélsőbb határesetét az egyik neves kottaíró művész-tanárnál tapasztaltam, aki még saját iskoláinak zongorakíséretes előadási darabjait sem tanította növendékeinek. Számára a nyilvánosság elé való produkció a zenekari kíséretes versenyműveknél kezdődik. Maholnap talán sikerül jobb belátásra bírni.

Igen sok alkalom kínálkozna a zenének az élet lüktető vérkeringésébe való becsempészésére. Csak kell tudni kihasználni a lehetőségeket. Itt elsősorban nem az iskolai koncertekre gondolok, ahol a hallgatóság többnyire rétestésztaszerűen, 3-4 órára nyúló „tömény” zenét kap, mely sokkal károsabb lehet a zene ügyére, mintha semmit sem tettünk volna érdekében. Nagyobb mennyiségben a gyógyszer is méreg. Az adagolás mérlegelése igen fontos! Az életben megszámlálhatatlan lehetőség adódik egy-egy frappáns zeneszám megszólaltatására pl. irodalmi estek, TIT előadások, kiállítás megnyitók alkalmával vagy üzemi, szakszervezeti, termelőszövetkezeti, vállalati, iskolai rendezvények, ünnepségek keretében, ahol ez az esetleg fásult hangulattalanság feloldozójaként nagy élményt jelenthet a hallgatóknak. Nem beszélve arról, hogy így érhető el a zenepedagógiai célkitűzésünk megvalósulása, de egyben a legjobb propaganda a zene ügye mellett. Sokszor az ilyesmi kivitelezése megmarad a tervezés határain belül. Objektív nehézségekre hivatkoznak. „Rossz a zongora” - mondogatják. Nem vagyok ellensége a jó zongorának, de tapasztalatból tudom, hogy nincs olyan rossz hangszer, amelyen kis igyekezettel, odaadással ne lehetne a hallgatóság számára élményt nyújtani. Hiszen országszerte túlsúlyban vannak a gyenge hangszerek, de a zenei élet lüktető vérkeringése emiatt nem állhat meg és késedelmet sem szenvedhet!

Nemcsak a kicsiszolható hangszeres produkciók fulladnak be. Az énekkarok munkájában is lehet hibát találni. Legtöbbször ezeknél kampányszerű hajrázás folyik. Egy-egy dalos-találkozó vagy külföldi út még csak csalogatja próbákra a tagságot. De nagyon kevés az olyan együttes, amely rendszeresen képezi magát és az alkalmi szereplésektől függetlenül állandóan, lankadatlan hévvel igyekszik megismerkedni a kórusirodalom legszebb gyöngyszemeivel. Többnyire néhány műsorszámot favorizálnak, sajnos, nem ritkán olyat, amely énekléséhez valamelyik nívós hivatásos kórustól kaptak kedvet és képességüket meghaladja.

Még ma is mostohagyerek a kamarazenélés. Pedig előtérbe helyezése érdekében az Országos Ifjúsági Kamarazene Fesztivál sorozatos megrendezésével már eredményes harcba kezdtek. Több társas muzsikát iskoláinkba!

A nem hivatásos zenekarok csak kisegítőkkel, kirakatpolitikával tudják megoldani létezésüket. Némelyik üzemi zenekar alig pár emberből áll, így névleges. Fennmaradásához csak a karnagynak fűződik érdeke a szép anyagi dotáció miatt. Ha nagy néha produkálni kell, akkor hamar előráncigálnak több tucatnyi kisegítő zenészt és a vállalat vezetősége hosszabb-rövidebb ideig megint abban a hiszemben ringathatja magát, hogy van zenekara!

A zenetanulás propagandájának nehéz munkáját már a kisiskolás közönség előtt lehet és kell kezdeni. Sok évvel ezelőtt vidéken megvalósítottuk a helyi oktatási osztály megértő segítségével, hogy a zeneiskola kezdő növendékeinek hangszerbemutató műsorán napi 5-6 előadásban (akárcsak a mozikban!), az összes általános iskolás (több ezer fő!), osztályfőnöki vezetéssel vett részt. Ezzel sok célt értünk el. Növendékeinknek közönséget biztosítottunk, sok kevésbé ismert hangszert varázsoltunk elő az ismeretlenség homályából és népszerűsítettük. Mindig jól kihangsúlyoztuk, hogy a szereplők mióta játszanak hangszerükön, ezzel kedvet adtunk a tanuláshoz. A jelenlevők láthatták, hallhatták, hogy 1-2-3 évi hangszertanulás után mit lehet elérni, és konkrét formában maguk előtt láthattak az utat az esetre, ha ők is hozzálátnak. Igen sokat kaptak a hangszerbemutató-koncert után kedvet a zenetanuláshoz olyan jó képességű gyermekek, akiknek egyébként eszük ágában sem volt ilyesmivel foglalkozni. Sok feltűnően tehetséges gyermek szüleit tájékoztattuk és presszionáltuk, hogy ne hagyja gyermekében elkallódni a zenei értéket. Külön kell beszélnünk az osztályfőnökök, a pedagógusok megnyeréséről is. Országszerte általános jelenség, hogy a pedagógusok nem sokra értékelik a zenetanárok munkáját, viszont a zenetanárokat sem kell félteni, mert ők szintén nemigen becsülik a közismereti iskolák nevelőit. Így azután sokfelé „kutya-macska” állapot uralkodik. A kis műsorokon megjelent pedagógusok korábbi álláspontjukat revideálva egész más szemüveggel kezdtek a zeneiskola munkájára tekinteni. Úgyszintén igen nagyhatású volt az a lépés, amikor a zenetanárok ellátogattak az általános iskolákba és a tanulásra ritkábban kiszemelt hangszereket megszólaltatták, majd zenei tehetségkutatást rendezve napokat töltöttek körükben. A kapcsolatok megteremtésekor derül ki az a tény, hogy mindnyájan közös cél érdekében dolgozunk és csak egyesült erővel érhetűnk el eredményt. Ennek megteremtése érdekében a legelső lépés, hogy az általános iskolai tanárok ne tekintsék különcnek az osztály zenével is foglalkozó néhány tanulóját, és ne gátolják őket a zeneiskolai órák látogatásában, de a zenetanárok is tiszteljék pl. a számtantanárt!

Sajnos, az acsarkodás nemcsak zenetanár és a közismereti tárgy tanára között folyik, hanem még szakmán belül is. Hiszen igen nehéz olyan zenetanárt találni, aki ismer egy magához hasonlóan jó vagy esetileg nálánál jobb zenészt is! Az ellenségeskedés, azaz a holt vágányra futott vetélkedés nem csupán személyek között, de - horribile dictu - zenei intézmények között is fennáll. Legtöbb helyen pl. a zeneiskola és a zenei általános iskola között. Pedig milyen egyszerű a megoldás: csak kell tudni örülni a másik eredményeinek. Azzal a mi jó munkánk se veszít értékéből, ha a másikét elismerjük. Bizony gyakran lehet elismerésre méltó derekas munkával találkozni, de mit ér a pozitívumok megállapítása otthon, négy fal között, csendben, magunkba fojtva, nehogy meghallja valaki. Szinte példátlan és egyedülálló volt, ahogy a salgótarjáni úttörőház zenekara és a salgótarjáni zeneiskola zenekara évek óta támogatta és támogatja egymást. Az igazgatók és a tanárok az elért sikereken felbuzdulva lelkesítették egymást még szebb eredmények elérése érdekében. Mindenképpen meg kell teremteni a zeneoktatás intézményei között az együttműködés légkörének alapfeltételeit. A zenei intézmények között fennálló antipátiát, közömbös passzivitást talán sikerül kiirtanunk. Ma már egyre több szakiskolát végzett fiatal tanár kerül általános iskolához énektanárnak, kóruskarnagy lesz. Sőt, nem ritka az okleveles zenetanár művelődési ház igazgatói tisztében, vagy tanácsnál osztályvezetői, előadói, esetleg más funkcióban. Ahonnan helyzeti előnyénél fogva tudja magas színvonalú szakmai felkészültségére támaszkodva a visszásságokat helyes kerékvágásba terelni és a zenének az élethez való közelebb vitelével előbbre lendíteni a zenekultúra ügyét.

Az utóbbi időben - különösen a folyó tanév őszén - megcsappantak országszerte a jelentkezések a zeneiskoláknál. Vajon az érdeklődés lanyhulása nem tükrözi-e a zeneoktatásnak az élettől való elszakadást? Ezen érdemes és kell is elgondolkozni. Ma talán még tehetünk valamit, segíthetnénk, de talán holnap már menthetetlenül késő lesz.

Jelen sorokkal nem kívántam vészharangot megkondítani, de örülnék, ha írásomat sok-sok olyan cikk követné, melyből országszerte lehetne ötleteket meríteni a zeneoktatás életszerűbbé tétele érdekében.

Váczi Gyula