Parlando 1964/7.-8., 30.-32. p.

Tudományos kutatás és zenei nevelés

Ha közelebbről megvizsgáljuk az ISME-konferencia előadásait, beszámolóit, meg kell állapítanunk, hogy tudományos problémák viszonylag kis számban szerepeltek benne. Azok az összejövetelek, viták azonban, amelyeknek során ilyen kérdések szóba kerültek, mind azt bizonyították, hogy elméleti munka nélkül, szigorúan és kizárólagosan a mindennapi gyakorlatra támaszkodva a zenei nevelés ügye hamarosan elsekélyesedik, zsákutcába jut.

A Tudományos kutatás és zenei nevelés munkacsoportjában öt előadás, illetve beszámoló hangzott el, amelyek néhány érdekes problémát tartalmaztak. Fontos, hogy Szakosztályunk és a kartársak szélesebb rétegei általában foglalkozzanak ezekkel s ezért nem érezzük feleslegesnek ezeket bővebb en ismertetni.

Elsőnek az NSZK-beli Michael Alt előadását említjük a zenei nevelés néhány kutatási feladatáról. Szerinte a tudományos zenepedagógia előtt négy fontos kutatási terület áll: a zenepedagógiai vonatkozású határozatokban való jártasság, a tanterv átszervezése átfogó oktatási egységgé, a zeneoktatási és zenetanítási formák önállóságának kérdései és a módszertan viszonya az oktatáshoz.

E kérdések megoldásához sajátos módszereket kell kidolgozni. Ma még sajnos, nem tartunk ott, hogy pl. szerves egységbe foglaljuk pedagógiai elveinket; ennek egyik fő oka, hogy nem kezeljük ezeket megfelelő kritikával, és ezért nem is találunk bennük összefüggést, törvényszerű kapcsolatot. Bizonyos, hogy az általános pedagógiai elvből kell itt is kiindulnunk: az elemi élményből, az egyszerűből és erre építeni a fejlettebbet, a bonyolultabbat. Ezt pedig össze kell kapcsolnunk egy szilárdan kiépített szemleleti alappal.

Szükséges azonban, hogy e kérdésekkel mindig igényes tudományossággal foglalkozzunk. Ez végső fokon az elmélet és gyakorlat szoros és szerves kapcsolatát jelenti; ezt szolgálja az összehasonlító zenepedagógiai kutatómunka.

Rendkívül tanulságos volt Paul Michel (NDK) beszámolója a Német Demokratikus Köztársaságban folyó zenepszichológiai kutatások néhány kérdéséről. Itt mindnyájan tapasztalhattuk, hogy a tudományos szocializmusból kiindulva olyan érdekes és értékes eredményhez jutunk, amelyekről azonnal megállapíthatjuk: valóban a jövőbe mutatnak.

Már hosszabb ideje annak, hogy az NDK-ban kiterjedt zenepszichológiai kutatások folynak. Ez a kutatómunka zenepedagógusok és pszichológusok szoros együttműködésén alapul és legfőbb célja a zenekultúra magasrendűségének, színvonalának fejlesztése s az ehhez vezető utak kidolgozása. Természetes dolog, hogy e munkához új kutatási módszerekre van szükség.

A polgári zenepszichológiai kutatók kétségtelenül nagy és jelentékeny munkát végeztek e téren is, de alapelveik kiindulópontjaik vitathatósága miatt az általuk elért eredményeket, szigorú kritikával kell átvizsgálnunk. Az eredmények helyességének legjobb próbája: a gyakorlat. Az eddig végzett kutatások alapján mindenesetre megállapítható, hogy a legszilárdabbnak, leginkább megdönthetetlennek elfogadott tételek legtöbbje nem állta ki az idő próbáját: e téren sincsenek örök és megváltoztathatatlan igazságok és törvények.

E zenepszichológiai kutatások eredményeként bebizonyítást nyert, hogy a zenei tehetség nem születik az emberrel; csupán a zenei hajlam, vagy készség. A zenei tehetség a környezet és az egyéniség kölcsönhatásának eredménye. A zenepedagógus feladata tehát nem lehet az, hogy tétlenül várja, míg egy-egy zenei tehetség feltűnik, hanem az, hogy kifejlessze egy általános zenei tevékenység kialakításával. Ez a felismerés szakít tehát a régi polgári felfogással: hogy a zenei tehetség az egyénnel született, eleve meglevő vagy meg nem levő tulajdonság. E felfogás tagadja azt is, hogy a zenei tehetség bizonyos társadalmi osztályok vagy rétegek „természetes” adottsága; ugyanúgy tagadja azt a nézetet, hogy léteznek zenei és nem-zenei nemzetek. A zenei hajlam minden egészséges egyénnél megvan és a zenekultúra elérhető mindenki számára: ez a szocialista kulturális forradalom egyik fontos elméleti és gyakorlati felismerése; és ezt bizonyítják a Német Demokratikus Köztársaságban folyó zenepszichológiai vizsgálatok is.

Az NDK-beli zenepszichológiai kutatások foglalkoztak az egyes korosztályok zenei képességeivel is. E kutatások fontos eredménye, hogy mindeddig az óvodáskorú és az alsó osztályú iskolás gyermekek zenei felfogóképességét alaposan alábecsülték. A muzikalitás az egészen fiatal gyermekeknél lényegesen magasabb, mint eddig általában hitték. Új zenepedagógia kidolgozása vált tehát szükségessé, amely tényt is tekintetbe veszi.

A zenepszichológiai kutatások szervesen belekapcsolódnak azokba a tudományos vizsgálatokba, amelyeket a zenei recepció terén folytatnak. E vizsgálatok lényege: a zene élményszerű megértésének és az erre való nevelésnek törvényszerűségeit tisztázni és a további nevelőmunka érdekében felhasználni. (Ez a kutatómunka természetesen magában foglalja a zenekultúra helyét a sokoldalúan képzett szocializmust építő nép életében.)

Az iskoláskorú gyermekek zenei tehetsége volt egyik fontos témája Fratitisek Lysek előadásának. Lysek azzal kezdte fejtegetéseit, hogy a muzikalitás fogalma máig sem tisztázódott megnyugtató módon. Beszámolóját azzal folytatta, hogy elmondta: milyen eredményeket ért el kutatásai során, amelyeket a brnói gyermekkórus tagjain végzett. Munkájának eredményeképpen megállapította, hogy a zeneiség nem önálló tulajdonság, hanem egyéb szellemi képességekkel és általában az intelligenciával függ össze. Igen érdekes és fontos az a felismerés, hogy a 6-10 éves gyermekeknél kétszer olyan gyorsan fejlődik az intonáció-érzék, mint a 10-14 éveseknél (amennyiben ezek nem tanulták még meg az eddigi osztályokban). Ebből ugyanis az következik, hogy az iskoláskorú gyermekek nevelését a tonalitások felismerésére már az első osztályokban kell elkezdeni. További vizsgálatok bebizonyították, hogy a tonális-érzék: konvenció. Nyilvánvaló tehát, hogy az egészen fiatal gyermekek az atonális zenét is tényként fogadják el, ha idejekorán konkrét zeneművekkel ilyen irányú zenei élményekben részesítik őket.

A brnói gyermekkórusban végzett gyakorlati munka során beigazolódott, hogy a fiúk mutálása idején az énekeltetés szüneteltetése – helytelen dolog. A hangváltozás idején olyan énekszólamokat kell a fiatalokkal énekeltetni, amelyek az adott életkornak és hangfekvésnek megfelelnek. Ez azért is fontos lenne, mert a zenei aktivitás megsokszorozza a zenei élményeket.

Rendkívül fontos szerepe van tehát e téren is a zenepedagógusnak. Munkája elengedhetetlen tényezője a szocialista társadalom érzelmi kultúrája formálásának.

Irvin Cooper (USA) témája részben kapcsolódott Frantisek Lysek előadáshoz: a mutáló hang problémáival kapcsolatos kutatásairól számolt be. Az USA-ban végzett ilyen irányú vizsgálatok bebizonyították, hogy a mutáló hangú fiatalok énekeltetése helyes, ha hangterjedelmüknek megfelelő szólamokat énekelhetnek. Ezért különösen a fiatal zeneszerzőknek kellene az ilyen éneklésre alkalmas kórusműveket komponálniuk.

Kikuju Kojima (Japán), a zenei képzéssel kapcsolatos tudományos kutatásokról számolt be, amelyeket Japánban hajtottak végre. A fiatal gyermekeken végzett vizsgálatok eredményeképpen megállapítottak, hogy a korai iskoláskorú gyermekek melódiaalkotó fantáziája igen nagymértékben fejleszthető. Megállapítást nyert továbbá, hogy adott verssorra könnyebb melódiát szerkeszteni, mint anélkül, mert a szöveg ritmusa eleve megadott zenei tényező és segítséget nyújt a dallamalkotó fantáziának. Általában könnyebb előre megadott, akár bonyolult ritmus és harmónia segítségével melódiákat komponálni, mint e támaszok nélkül. Bebizonyosodott az is, hogy a gyermekek mindig alkotó lendülettel, alkotó kedvvel dolgoznak.

A munkacsoport záró vitájában meggyőző módon jelentkeztek azok a fő problémák, amelyek az egyes referátumokban és előadásokban szerepeltek. A záró vitában a résztvevők száma nem volt nagy, a kialakult beszélgetés azonban előbbre vitte a zenepedagógia ügyét.

Elsősorban a zenei tehetség kérdésének tisztázása foglalkoztatta a megjelenteket. Arra a belátásra kell jutni, hogy objektív tudományos viták útján ezt a fogalmat részletesebben és egyértelműbben kell meghatározni, mint ahogyan ez eddig történt.

Felmerült egy másik, nem kevésbé fontos kérdés is: megfelelő didaktika kidolgozása a zenetörténet és a zeneesztétika tanításában. A tapasztalat azt mutatja ugyanis, hogy e mellék-tanszakokat sokan még ma is mellékes tanszakoknak tekintik. A zenetörténet és a zeneesztétika tanításának során be kell bizonyítani a hallgatóknak, hogy ezek az ismeretek segítik őket abban, hogy jobban, helyesebben és céltudatosabban dolgozzanak, jobban megértsék az egyes zeneművek művészeti és etikai értékeit, tartalmát s ennél fogva képesek legyenek ezeket az eddiginél jobban előadni – és betanítani. Az ilyen irányú képzés lehetővé teszi, hogy a zenetanulók zenei eszközökkel valóban adekvát módon fejezzék ki gondolataikat és érzéseiket.

Sajnos, az egyébként élenjáró magyar zenepedagógia e téren nem mutat példát. A magyar zenepedagógiai szakemberek előadásai – bármily magas színvonalat képviseltek is – szinte következetesen mutatták az idegenkedést az elméleti és elvi kérdésektől, állásfoglalástól az eszmék harcában. Ez pedig huzamosabb ideig nem maradhat így. Minden magyar zenepedagógusnak szem előtt kell tartania, hogy olyan korban élünk, amelyben egy az eddigitől alapvetően különböző társadalmi rend építésében veszünk részt. Ebből következik, hogy egészen új gondolkodású és érzésű emberekre van szükség. Ilyen emberek nevelésében a zenepedagógusok igen nagy szolgálatot tehetnek a társadalomnak – de jelenthetnek akadályt is e magasrendű cél elérésének útjában, ha nincsenek tudatában nagy feladatuknak.

Mindebből adódik az a tény, hogy a Budapesten megrendezett ISME-konferencia nemcsak általában a zenepedagógus-társadalom, hanem a mi Szakosztályunk elé is egész sor feladatot állított.

Ha ezeket a feladatokat, akár részben is megoldjuk, elmondhatjuk, hogy az ISME-konferencia a mi számunkra, Szakosztályunk számára is rendkívül hasznos. volt.

Lesznai Lajos