Parlando 1964/9., 20.-23. p.

A romanticizmus

A történetbölcselet megalapítója, Giovanni Battista Vico volt az első, aki 1725-ben megjelent Principi d’una scienza nuova d’intorno alla commune natura delle nazioni című könyvében az emberiség történetének hármas beosztását: az ókort, középkort és újkort; vagyis az antiqua aetas, media aetas és haec aetas fogalmát, az újkori történettudomány világába bevezette. A történetnek ez a korszakbeosztása – sok vita ellenére – azóta is hasznosnak bizonyult. Ezzel a periodizálással élünk – nagyvonalú osztályozás esetén – az általános művészettörténet tudományában is. S a korszakokban megnyilvánuló egységet talán ma még világosabban is látjuk, mint a régebbi századok történettudománya láthatta azt. Sejtjük egyben azt is, hogy az újkornak nevezett periódus, amely a 15. században kezdődött, a 19. század folyamán valamiképpen a végéhez érkezett. S úgy véljük, hogy a mi századunk minden vonatkozásában már valamilyen új történelmi korszaknak, valamilyen új és nagy periódusnak a kezdetét jelenti. Az öt évszázad, amelyet így újkornak nevezünk, valóban szervesen egységes egésznek tűnik. A korszaknak vázlatos vonásokkal való jellemzése mégsem könnyű feladat. A művészettörténetben talán akkor jutunk leghamarább eredményre, ha az újkor művészetét az ókor és középkor művészetével vetjük egybe. A két utóbb említett korszak művészete a világmindenségből indult el s az emberi élet s az embert körülvevő világ ábrázolását ebből a forrásból törekedett megoldani. Az újkor művészete ezzel szemben az időközben magára eszmélt embert állította a művészet világának középpontjába s innen igyekezett a természetet, a világmindenséget is a maga eszközeivel megragadni, meghódítani. A kétfajta szemlélet különbözik abban is, hogy az ókor és középkor művészete a világot kész és lezárt egységnek látta, az újkoré ezzel szemben folytonos változásban s átalakulásban levőnek. A régebbi korok művészi formálását ezért a mérték s a határok megtalálásának igyekezete, az újkorét pedig a határtalanság, a végtelenség megéreztetésére való törekvés jellemezte. Az ókori és középkori művészet középponti problémája ezért a forma megtalálása, az újkorié az erőkifejtés, a dinamizmus, Az előbbiben valamiképpen az egységből bomlanak ki a részletek, s a rend szabja meg a művészi szabadságot, az utóbbiban inkább a részletekből születik meg az egység s a művészi rendet a szabadság teremti meg.

Az újkori művészet, az új művészi szemlélés- és alkotásmód kialakítása nem volt könnyű feladat. Az új utak keresése során egyrészt a múlttal való teljes szakítás, másrészt a múlt már elért eredményeinek értékesítése, továbbfejlesztése látszott inkább célravezetőnek. Az utóbbi szemlélet is megoszlott abban, hogy ezeket az értékeket csupán az ókorban, vagy csak a középkorban, vagy esetleg mindkét korszakban kell-e keresni. Az élet és világ újfajta művészi ábrázolása új és hatalmas távlatokat nyitott meg az újkor művészei részére s a művészi szabadságnak sok esetben korlátlan s határtalan lehetőségeket biztosított. Az alkotóerőbe vetett fanatikus hit azonban gyakran megoldhatatlan problémák végrehajtására is vállalkozott, amelyek így már kezdetükben is a megvalósíthatatlanság sorsára voltak ítélve. De nem sikerült az újkornak a művészetek végső egységét s hivatásunknak a társadalmi és kulturális élet egészében betöltendő szerepét sem kielégítő módon megoldania. Bizonyos azonban, hogy a kor legjobbjai ezeknek a céloknak a megvalósításáért fanatikus erővel és hittel harcoltak. Ez a harc és küzdelem az újkor egészének keretében igen változatos eredménnyel járt. Ez is magyarázza, hogy a kor képe nem az egyenletes alakulás, hanem inkább a forradalmi változások nyugtalan benyomását tárja elénk.

A harc és küzdelem több egymás után következő szakaszban bontakozott ki. Az első a renaissance kora. Itt az új élet- és művészetelmélet – megtermékenyítve az ókori kultúra csodálatos eredményeitől – már világosan magára eszmélt. A múlttal, kivált a középkor művészetével való szakítás azonban még nem sikerült teljesen. Nagyszabású alkotásaiban inkább a lendület frissessége, mint az újfajta szemlelet határozott és végleges megformálása jelenti az értéket. A második kor az irodalomtörténetben felvilágosodásnak, a többi művészetekben barokknak nevezett szakasz. Az újkori művészetszemlélet itt már minden vonatkozásában s erejében megszületett s a művészet minden területén sikerrel érvényre is jutott. Az alkotóerőbe vetett hit lázas lendülettel vette birtokába a művészet sok és újfajta lehetőségét s nyugtalan, sokszor lázadó energiáját hatalmas műalkotásokban élte ki. A barokk művészet mozgalmassága a klasszikus korban jutott el a megnyugvás művészi magaslatára. Az újkori művészet sokféle irányú törekvése ebben a korban már emelkedett s magasrendű szintézisben egyesült. De a korszak, kivált annak utolsó évtizedei, egyben a hanyatlás csíráit is magában hordozta. A művészi alkotások mondanivalójában mindjobban a formaprobléma vált uralkodóvá s ez a művészeti élet s alkotás fokozatos megmerevedését eredményezte. A művészek a formai kereteket mind szűkebbeknek s mind nyomasztóbbaknak kezdték érezni, s így – a Sturm und Drang és az újhumanizmus átmeneti időszakai után - elkövetkezett a romantika korszaka. Ez az új művészeti irány az ember és a természet elevenebb, teljesebb s gazdagabb ábrázolására törekedett. A 19. század második felének művészete azonban elfordult ettől az iránytól is, s a valóság természetesebb s közvetlenebb tolmácsolásának fontosságát hirdette a realizmus, majd pedig a naturalizmus mozgalmának nevében. Ez a két utóbbi irányzat azonban már az újkornak nevezett öt évszázados történelmi korszak végét s századunk új művészetének előkészítését jelenti.

Mindezt azért láttam szükségesnek elmondani, hogy rámutassak arra: a romantika művészete csupán egyik szakasza az újkor művészetének. A hanyatló klasszicizmus reakciójaként született meg és bontakozott ki; s utolsó évtizedeinek egyoldalúságai vezettek nemcsak magának a romantikának, hanem az öt évszázados újkori művészetnek felbomlásához. Kerek képet erről a művészeti korról csupán ebbe a szerves egységbe való beillesztettségben alkothatunk magunknak. Kiszakítottan ebből az egységből csak töredékes kép rajzolódhat meg róla, amely rendesen vagy magasztaló eszményítéséhez, vagy elmarasztaló eltorzításához vezethet. A magam részéről arra szeretnék törekedni, hogy a romantika művészetét ilyen organikus szemlélet keretében minél egységesebben és teljesebben jellemezhessem.

A romantika – ahogyan már említettem – a klasszicizmus reakciójaként jelentkezett.

A klasszicizmus zárt formálásra s világos tagolásra törekszik, a romantikát a lélek szabad szárnyalása s az élet és az embert körülvevő valóság végtelen gazdagsága ragadja magával. Ott a keretek megmerevedésének, itt a forrnák végtelenbe veszésének veszélye fenyeget. Ott az érzelmek áradását az értelem ereje fegyelmezi, itt az emóció a rációt magáról lerázni igyekszik, Ott a műalkotás tárgyát az egyetemesen emberi eszmények, itt az egyedien szubjektív mondanivalók jelentik. A klasszicizmus az ember és a világ termékeny feszültséget teremtő poláris szembeállítása, a romantika az élet és a természet egybeolvasztása. Az előbbiben a művészet valamilyen mértékű arisztokratizmusa, az utóbbiban jó szándékú, hittel teli demokratizmusa uralkodik. A klasszicizmus a művészetben a magasabb rendű élet gazdagításának csupán egyik eszközét, a romantika az élet egyedüli és legfőbb célját látja. Az előbbi eszményképe az esztétikai műveltségben is fejlett morális személyiség, az utóbbié az emocionális megszállottság hatalmába került zseniális individuum. A romantika szemében a művészet tehát az egyéniség kibontakoztatásának legfőbb eszköze. Az élet és a világ ábrázolásában nem annyira a tárgyi adottságok érdeklik, inkább·abban telik öröme, hogy a valóságot lelkének tükrözésében lássa, visszhangját hallja. Ebben az örömében mozgalmas fantáziája sokszor a végtelenbe ragadja. Ezért fordul oly szívesen el a mindennapi élet egyformaságától, s távoli világok csodálatos tájaiban gyönyörködik. Ez a világ lesz mindennapi élete, de ebben a szemléletben a mindennapi élet is addig nem ismert vonásokat tár fel részére. A közönséges így rejtelmessé, a jól ismert titkokat rejtő ismeretlenné, a véges végtelenné változik szemében, s ezzel megszületik a mese, a kaland, az álom, az éjszaka, s az időben és térben elsüllyedt világok csodálatos poézise. Mindezek a józan szemlélő részére hét pecséttel elzárt titkok, a romantikus művész számára azonban sokatmondó, néha mindent megsejtető valóság. Az élet és a világ így a romantika szemében sokkal több, mint a mindennapi szemlélet hiszi; nem tárgyak, hanem a valóság titkait megfejtő szimbólumok.

A művészetek tárgyi világának ezzel a kitágulásával együtt jár a kifejező- eszközök meggazdagodása is. A művészetek nyelvének érzékletes árnyaltsága, meleg és telt hangzása, bensőségesen izzó meghittsége csodálatos változatosságában bontakozik ki itt. Az irodalom és költészet szavai és mondatai, a képzőművészetek vonalai, színei és formái, a zeneművészet melódiái, harmóniái és ritmusai mámoros csengéssel-bongással szólnak hozzánk. Mindez megteremti a hullámzó, lebegő, tünékeny, alig megragadható hangulatok és érzelmek művészi kifejezésének a lehetőségét. A romantika művészete azonban nemcsak a lélek addig ismeretlen tájait fedezi fel. A maga elmélyültebb megismerése segíti embertársai lelkének, élményvilágának érzékenyebb átélésében, a mások lelkében élő s addig hozzáférhetetlennek látszó hangulatok, indulatok, szenvedélyek bensőségesebb megismerésében.

A művészi mondanivaló érzékeny differenciáltsága a műalkotás megformálásában a nagyobb szabású építkező munkát, a koncentráltabb alakítást s a szisztematikusabb tagolást természetesen igen megnehezíti. Ebből következik, hogy a romantikus művészet igazi értékét nem az építkező formálásban, hanem inkább a részletek nagy gonddal, sok színnel s meleg szeretettel megoldott megmunkálásában kell keresnünk. A romantikus szemlélet szerint a művész életformájának egysége fontosabb, mint a mű formájának az egysége. A műalkotás formája véleményük szerint így sohasem lehet teljesen befejezett s csupán a tökéletességre való törekvés örökké reménytelen vágyát fejezheti ki. Ezért találkozunk műveik világában oly gyakran az improvizációkkal, fantáziákkal, arabeszkekkel, sőt a fragmentumokkal és az aforizmákkal is.

Az embertársak már említett jobb megértése, az egymáshoz való közelebb kerülés, az emberi kapcsolatok melegebbé és bensőségesebbe válása, valamint a művészi életformának egyetemes emberi életformává emelése jelentős változást eredményezett a művészek társadalmi és gazdasági helyzetében is. Fontos szerepe volt ebben – sok egyéb, művészeten túli tényező mellett – a technika fokozatos fejlődésének. A művész megszűnik exkluzív körök esetleg magasrendű művészi szükségletének kielégítésére igénybevett alkalmazott lenni. Hivatása ennél sokkal jelentősebb, egyetemesebb, magasztosabb. A társadalmi élet irányításának fontos feladatát kell vállalnia. A művészek helyi kötöttsége megszűnik, hatásuk mind szélesebb körökre terjed ki. Megszületik a művészeti életben a művészi nyilvánosság fogalma, s megszületnek ennek a nyilvánosságnak az új fórumai: színház, zenés színpad, hangversenydobogó, múzeum, kiállítási csarnok, amelyek most már mindenki, vagy legalábbis nagyobb tömegek részére megnyitják széles kapuikat. Megváltozik ezzel az alkotómunka aspektusa is. A művész már nem az általa ismert, hanem a teljesen ismeretlen közönség részére alkot. Ez a közönség mind jobban tágul: kezdetben hazájának népe, majd fokozatosan az emberiség egésze.

Szekeres Kálmán

(Folytatása következik)