DR. ERŐS ISTVÁNNÉ

 

KODÁLY-MÓDSZER, KODÁLY-KONCEPCIÓ,

KODÁLY-FILOZÓFIA*

 

K

odály Zoltán életművét sokan, sok szempontból értékelték a zeneszerző halála óta eltelt negyven évben. Voltak, akik az iskolai énektanítás módszertani megújítóját látták benne, mások a magyar zenei közélet kiemelkedő egyéniségeként, a magyar zenei művelődés szószólójaként méltatták. Ismét mások – különösen határainkon túl – a kodályi elveket, gondolatokat koherens egészként, eszmerendszerként summázták.

          Vajon mennyiben tekinthetjük módszernek, koncepciónak vagy éppen filozófiának a kodályi elveket? Talán akkor tévedünk a legkevesebbet, ha Kodály előadásai, írásai és nyilatkozatai alapján, azaz magát Kodályt idézve próbálunk válaszolni a fenti kérdésre.

          Kiindulásként válasszuk a „Százéves terv”-ben megfogalmazott célkitűzéseket!

 

„CÉL: MAGYAR ZENEKULTÚRA

 Eszközök: a zenei írás-olvasás általánossá tétele az iskolán keresztül. Egyben a magyar zenei szemlélet öntudatra ébresztése a művészeti nevelésben csakúgy, mint a közönségnevelésben. A magyar zenei közízlés felemelése, folyamatos haladás a jobb és magyarabb felé.

A világirodalom remekeink közkinccsé tétele, eljuttatása minden rendű és rangú emberhez. Mindezek összessége teremti meg a távol jövőben felénk derengő magyar zenekultúrát.” [1]

          Mi késztethette Kodályt e nemzetnevelő program megfogalmazására? "Mi az általános zenei fejlettség olyan fokán sem álltunk a XIX. században, mint a németek a XVI.-ban s a franciák a XV.-ben. Hogy egy kisebbségünk egyéni kultúrájában elérte, talán esetenként meg is előzte az európai elitet, az ne tévesszen meg senkit.”  [2]

          Mivel e cél megvalósításában fontos feladat hárul az iskolára, az iskola teendőinek megfogalmazása az előző idézet gondolati folytatásának tekinthető: „Az általános iskola célja: a teljes embert megalapozni. Zene nélkül nincs teljes ember. Jó mérnök, vegyész stb. lehet valaki, ha tizenöt éves koráig rá sem gondol. De zeneértő nem lehet, ha hat éves korában (s játékosan még előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni – gyakorolni a fülét.” [3]

          Röviden foglaljuk össze a zenei nevelés legfontosabb kodályi elveit! Első fontos alapelv, hogy a zenei nevelésnek korai életszakaszban kell kezdődni, mivel az iskolás kort megelőző éveknek is fontos szerepe van a zenei ízlés és gondolkodás fejlődésében.

          „Kezdeni már az óvodában kell, mert ott a gyermek játszva megtanulja azt, amit az elemiben már késő. Nagy tömeg zenei benyomást raktároz el a gyermek már az iskola előtt, s ha ebben túlteng a rossz, akkor zenei sorsa már eldőlt egész életére.” [4]

          Lényeges mozzanata a nevelési rendszernek az énekes megközelítés. Kodály nézete szerint széleskörű zenei nevelés csak vokális alapokon képzelhető el.

          „A hangszer a kevesek, kiváltságosak dolga. Az emberi hang a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer lehet csak általános, sokakra kiterjedő zenekultúra termő talaja.” [5] „A hangszer nélküli szabad ének a zenei képességek igazi és mélyreható iskolája.” [6]

          Ha a zenei nevelést énekes alapra helyezzük, akkor ehhez kell megválasztani a tananyagot. Így kap kiemelkedő szerepet a népdal. A népdal tehát a „zenei anyanyelv", de nem feltétlenül azért, mert ezt minden gyermek otthonról hozza magával, hiszen a harmincas évek városi gyermekeinek – a maihoz hasonlóan – nem volt ismert zenei közege a népdal! Kodály azért választja a zenei nevelés tartalmi alapjának, mert énekelhető, egyszólamú, továbbá nemzeti és esztétikai értéket hordoz, és – amint az alábbi idézetből kitűnik – a népdalnak, mint nemzeti értéket hordozó örökségnek, az énektanításon túlmutató jelentősége van. „Mennél régibb valahol a többszólamúság, annál több lesz benne a nemzeti vonás, s annál mellőzhetőbb lesz a még meglevő egyszólamú hagyomány a nemzeti jelleg leírásánál.” [7]

          Fontos azonban leszögezni, hogy a magyar népdal lényeges, de nem kizárólagos anyaga a zenei nevelésnek: „Énekelje a magyar ifjú idegen népek dalait, énekelje a maguk nyelvén. Így ismeri meg belőlük a népeket, így tanulja meg jobban a nyelvüket, amire eléggé nem igyekezhet.” [8]

          „Hogy idegen dalokat is énekeljünk? Feltétlenül, de nem úgy, mint eddig, több­nyire: magyarrá álcázva, hanem világosan megmondjuk, honnét való. És amennyire lehet, eredeti nyelven. Dallam és ritmusképleteik egész sora ismeretlen a magyarban, ezek nélkül csonka marad a gyermek zenei szemlélete.” [9]

          „A néphagyomány alapvető jelentősége és minden gazdagsága mellett egymagában nem adna teljes képet a magyarság zenei életéről. A régi írott emlékekből helye van az iskolában mindannak, ami nemcsak műtörténeti adat, hanem még érzik rajta az egykori élet melege úgy, hogy jó előadással életre kelthető. A XIX. század közepénél újabb műdalokat nem közöltük, azok úgyis közismertek.”[10] Tehát az Iskolai énekgyűjteménybe terjedelmi okok miatt nem kerültek be a századvég népies műdalai, és nem azért, mert ezeket Kodály értéktelennek, elvetendőnek ítélte volna!

          A húszas években Kodály elsősorban a zenei nevelés anyagával foglalkozott, a harmincas évektől azonban – a kottaolvasás hangsúlyozásával – egyre inkább a metódus kerül figyelmének előterébe. Látnunk kell azonban, hogy a zenei írás-olvasás, a kottaismeret célja is túlmutat az iskola oktatási keretein: „Valamennyi írott és nyomtatott zeneemlékünk közös sajátsága, hogy nincs a maga kora európai színvonalán.”[11] „…a nagy zene, a többszólamú zene írás nélkül nem élhet meg. Ha ebbe akarjuk elvezetni embereinket, akkor meg kell tanulni az írást.”[12]

          A relatív szolmizáció minden bizonnyal a Kodály-módszer leglátványosabb, de nem legfontosabb eleme. Csak a harmincas évektől találkozunk vele Kodály nyilatkozataiban, írásaiban és mindig – hangsúlyozottan – eszközként! Olyan eszközként, amellyel a zenei gondolkodást megalapozó tonális tapasztalat szerezhető. Ez a feltétele a belső hallás fejlődésének és a tiszta intonációnak.

          Végül, de nem utolsó sorban meg kell említeni a zenei élmény fontosságát: „Az iskolában úgy kell tanítani az éneket és zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulóknak, s egész életére beoltsa a nemesebb zene szomját. Nem a fogalmi, racionális oldalról kell megközelíteni, hanem az élmény a döntő. Sokszor egyetlen élmény megnyitja a fiatal lelket a zenének.”[13]

          A lelki, érzelmi gazdagodást nyújtó zenei élmény fontosságát Kodály és Goethe igen hasonlóan látta. Arra a kérdésre, hogy mit fejezhet ki, mit ábrázolhat a zene, Goethe ezt válaszolta: „mindent és semmit", majd így folytatta: „A mennydörgést zeneileg utánozni, nem művészet; de nagyra becsülöm a muzsikust, aki azt az érzést kelti bennem, mintha égzengést hallanék! Ugyanúgy: a zene határozottan kifejezheti a tökéletes nyugalmat, a hallgatást, sőt a tagadást is, amire teljesen meggyőző példákkal rendelkezem. Ismétlem: hangulatot teremteni a bensőben anélkül, hogy közönséges külső eszközöket használna, ez a zene nagy és nemes kiváltsága.”[14] Szellemi rokonságukra számos példát találunk: „Aki nem szereti a zenét, nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék; aki szereti, félember; s aki műveli is, az az egész ember.” – mondta az idős Goethe[15] 1828-ban. Goethe – Kodályhoz hasonlóan – a zongora mellett csellón is játszott és Herder hatására népdalokat gyűjtött Elzászban.

          Kodály a „teljes ember" megalapozásában jelölte meg az iskola feladatát s ennek a teljességnek fontos része az anyanyelv helyes használata. A rossz kiejtés egyik oka: „az oktatás teljes hiánya. Végigjárhatjuk a tizenhat iskolát anélkül, hogy valaha figyelmeztetnének a hibás kiejtésre, s megmutatnák a jót. Sokan beszédhibával mennek végig az egész életen, holott fiatalkorukban könnyen leszoktak volna róla. Ennek folytán a fórumot ellepik a rosszul beszélők. Tehetik, mert elhalványult az érzék, nincs kritika, nincs kötelező irodalmi kiejtés.”[16]

          De a nyelvhelyesség kérdése sem iskolai feladat csupán: „A nagy nemzeteknél rendszeresen kinevelt nemzeti öntudat teljessége beszédük magától értetődő biztosságában is megnyilvánul. Hol romlik a kiejtés? Ahol fogyatékos a nemzeti öntudat és a velejáró felelősségérzet.”[17]„Nemcsak beszédről van itten szó: a beszéd csak kifejezője, függvénye annak, amire törekednünk kell: egy új típusú magyar kultúrának.”[18]

          Több ízben hangsúlyozta Kodály az idegen nyelvtudás fontosságát: „Az idegen nyelvekről nem mondhatunk le, sőt arra kell törekednünk, hogy legalább egyet minden művelt magyar tökéletesen tudjon. De használjuk fel idegen nyelvtudásunkat arra, hogy vele magyar nyelvtudásunk nyerjen, ne veszítsen.”[19]

          Alig van az iskolai nevelésnek olyan területe, amely elkerülte volna Kodály figyelmét, amelyre ne tért volna ki valamelyik írásában vagy nyilatkozatában. Nem meglepő tehát, hogy a testnevelés fontosságáról is írt egy 1929-ben született munkájában: „Olyan utat kell megtenni az énektanításnak, mint amilyet a torna tett a régi »tornamestertől« a testnevelő tanárig. Én bizony nem sokallom, ami a testnevelés terén az utóbbi években történt. Sőt keveslem. Addig nem beszélhetünk testnevelésről, amíg a gyermek mindennapi tornája után le nem moshatja magát tetőtől talpig az iskola kristálytiszta medencéjében.”[20]

          A „teljes ember” nem egyenlő az oktatási tartalmak összességével. A nevelés, a személyiség fejlesztése – iskolában és azon kívül – sokat nyerhet a zenéből. A zene személyiségformáló ereje lényeges kodályi gondolat. „A zene ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban. Közönségnevelés = közösségnevelés. A közösségi ember formálásához egyetlen tantárgy sem járul annyival, mint a jól vezetett ének.”[21]  „A jó zenének feltétlenül van általános embernevelő hatása, mert sugárzik belőle a felelősségérzet, az erkölcsi komolyság. A rossz zenéből mindez hiányzik, romboló hatása odáig terjed, hogy megingatja az erkölcsi törvénybe való hitet.”[22]

          Kodály írásaiból nagyon tisztán körvonalazódik a kodályi pedagógia mozgatója. Egyik oldalon találjuk a Kodály által vallott értékrendet, a másik oldalon pedig az ettől igen eltérő valóságot. E kettő egymáshoz közelítése az értékfelismerés és a helyzetfelismerés ellentmondása – mint erre Dobszay László[23] rámutat – a kodályi pedagógia pszichológiai alapja.

          A kodályi eszmerendszer azonban nagyobb távlatokat nyit, túlmutat a legszélesebb körű nevelési koncepción is. A pedagógia értelmét a kultúrába helyezettsége, mégpedig a magyar kultúrába helyezettség adja. A nemzeti kultúra pedig mindig az egyetemes, európai kultúra részeként jelenik meg, rávilágítva ezzel a magyarság – európaiság kérdésére: „A magyarság nemcsak azáltal lett európai, hogy ő tanult a többi néptől; azok is tanultak tőle.”[24]  Vagy, mint a Magyarság a zenében című tanulmányban olvashatjuk: „Magyar kultúra: örök harc a hagyomány és a nyugati kultúra között.”[25] „Megérkeztünk az örök problémához: magyarság és európaiság szintézise, Szent Istvántól máig és örökké. Addig él a magyar, míg meg tudja oldani.”[26]

          A kodályi kultúrakép egyik – talán legtöbbet hangsúlyozott – alappillére a „történeti múlt", a „régi kultúra", a „mély gyökerű művészet", azaz a hagyomány: „minden nagy művészetnek kettős arca van: mennél régibb századokra nyúlnak vissza gyökerei, annál messzibb jövőbe sugárzik ki. A fa koronája oly magasra nő, amilyen mélyen fúródik gyökere a talajba.”[27]  Ebben a metaforában a hagyomány, az emlékezet „létfunkciójának" hegeli gondolata fogalmazódik meg, az a Gedächtniss-fogalom, amely magában hordozza a kollektív emlékezet közösségteremtő erejét.

          A kultúra másik ismérve „a jó és rossz közti különbség”, az „érték” felismerése, igény a „magas művészi színvonal”-ra, vagyis az ízlés biztonsága. „Hogy milyen és mennyi zenét fogyaszt: rendkívül jellemző minden népre és nemzetre. Ezért a zenei élet formái mindenütt mások. Változtak a századok folyamán, de mindig a nép vagy nemzet karakterét, annak esetleges változásait követték.”[28] Az ízlés megítélésében Kodály és Herder – akire a zeneszerző több munkájában hivatkozik – igen hasonlóan gondolkodik: mindketten hangsúlyozzák az ízlés történeti meghatározottságát és nemzeti arculatát. Ennek igazolására két rövid Herder-idézet: „Nemzetek, századok, korok, emberek - nem mindegyikük áll az esztétikai műveltség ugyanazon fokán, s ez végül is különbözővé teszi ízlésüket.” De „…a szépség eszménye minden művészet, minden tudomány, a jó ízlés számára egy és ugyanaz, s ez az eszmény minden népnél, minden korban, minden szubjektumban és minden alkotásban megtalálható.”[29]

          A harmadik sajátosság a kultúra emberközpontúsága: „Emberileg is részesévé kell válni a hagyománynak s ezzel egy embercsoport lelki életének. Csak így jutunk hozzá ahhoz, ami másképp nem adható át, mint élőlényről élőlényre, szemtől szembe való találkozással.”[30] Ebben az 1933-ból származó idézetben nem nehéz felfedezni a hegeli gondolatot, művészet emberi meghatározottságának eszméjét: „1.A műalkotás nem természeti termék, hanem emberi tevékenység hozza létre; 2. Lényegileg az ember számára alkotják, mégpedig érzéke számára, többé-kevésbe érzékiből felvéve; 3. magában való célja van.”[31]

          A humanizmus Kodály eszmerendszerében nem csupán esztétikai kategória, mindig mély morális tartalmat hordoz: „Olyan korban élünk amelyben az emberiség erkölcsi mélypontra süllyedt, ahonnan talán csak évszázadok alatt küzdheti fel magát. Ebben a küzdelemben fontos rész juthat a zenének is. Ha Dávid hárfája egykor enyhülést nyújthatott Saul szellemi sötétségében, akkor az is lehetséges, sőt parancsoló szükségesség, hogy a zene tegye meg a magáét az emberiség új humanizmusra emelkedéséért.” [32]

          A hatvanas évekre a humanizmus gondolati tartalma kiszélesedik, az egyéntől, a „teljes embertől" a nemzeten át eljut Kodály „az emberiség áhított testvérré válásának" hangsúlyozásáig, „az emberiség egyetemes testvériségéhez és boldogságához.”[33] És az idevezető úton „… az igazi művészet a legerősebb nevelő egy magasabbrendű emberiség, az emberhez méltóbb élet felé.”[34]

          A zene feladata pedig nem más, minthogy teret nyisson az emberiségnek a transzcendens dimenzióba: „Mert mi más a zene hivatása, mint a világegyetem örök harmóniáját tükrözni és hirdetni az embereknek, hogy megtanuljanak beleilleszkedni.”[35]

 

 

 

 

 



* A Zenetanárok Társasága Kodály megemlékezésén 2007. november 17-én elhangzott előadás szerkesztett változata.

 

[1] Kodály Zoltán: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc Zeneműkiadó Vállalat Budapest 1974. I. 207. o..(Százéves terv)

[2] Kodály Zoltán: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok II. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc Zeneműkiadó Vállalat Budapest 1974., 228. o.(Néprajz és zenetörténet)

[3] Uo., I. 138. o. (Közönségnevelés)

[4] Uo., I. 246. o. (Gyermeknapi beszéd)

[5] Uo., I. 117. (Éneklő ifjúság)

[6] Uo., I. 199. o. (A komolyzene népszerűsítése)

        [7] Uo., II. 240. o.(Magyarság a zenében)

        [8] Uo., I. 47. o. (Százegy magyar népdal)

        [9] Uo., I. 65. o. (Bicinia Hungarica - Utószó az I. füzethez)

        [10] Uo., I. 135. o. (Iskolai énekgyűjtemény)

        [11] Uo., II. 229. o. (Néprajz és zenetörténet)

        [12] Uo., I. 287. o. (Zenei nevelésünk reformjáról)

[13] Uo., I. 39. o. (Gyermekkarok)

[14] Moser: Goethe und die Musik, In.: Zoltai D.: A zeneesztétika története, Kávé Bp. 2000. 175.

[15] Idézi Halász Péter, In.: Goethe és a zene, Nagyvilág, 1999. 07-08.

[16] Kodály: i.m.: II. 292.o. (A jó magyar kiejtésért I.)

[17] Uo., II. 304. o. (A jó magyar ejtés III. Versenyén)

[18] Uo., II. 302. o.(A jó magyar kiejtésért II.)

[19] Uo., I. 40. o. (Gyermekkarok)

          [20] Uo., I. 318. o. (Közönségnevelés)

          [21] Uo., I. 196. o. (A komolyzene népszerűsítése)

          [22] Dobszay L.: A "százéves terv " aktualitása, In.. Kodály után – Tűnődések a                                     zenepedagógiáról, Kodály Z. 23 o.

          [23] Zenepedagógiai Intézet, Kecskemét, 1991. 118-119. o.

          [24] Kodály: i.m. II. 270. o.(Magyar témák a külföldi zenében)

          [25] Uo., II. 260. o. (Magyarság a zenében)

          [26] Uo., II. 259. o. (Magyarság a zenében)

          [27] Uo., I. 55. o. (A magyar karénak útja)

[28] Uo., II. 254. o. (Magyarság a zenében)

[29] Herder, J. G.: Viertes Kritisches Wäldchen, In.: Zoltai: im.172. o.

[30] Kodály: i.m. II. 232. o. (Néprajz és zenetörténet)

[31] Hegel: Esztétikai előadások, Akadémiai Kiadó, Bp. 1980. I. 26.

[32] Kodály Zoltán: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok III. Sajtó alá
       rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc Zeneműkiadó Vállalat Budapest,
       118. o. (A konzervatóriumi igazgatók koppenhágai tanácskozásán)

[33] Uo., III. 123. o. (A Zenei Nevelők Nemzetközi Társaságának budapesti konferenciáján)

[34] Uo., III. 157. o. (A Jeunesses Musicales párizsi kongresszusán)

[35] Uo., I. 257. o. (Békekongresszusi felszólalás)