ÁBRAHÁM MARIANN

 

TANÁRPORTRÉK*

 

Beszélgetés Major Edittel,

a Budapesti Rácz Aladár Zeneiskola AMI zongoratanárnőjével

 

Ábrahám Mariann:

 

Évek óta figyelemmel kísérem tanári munkád nagyszerű eredményeit, és régóta szeretném megtudni – ha egyáltalán lehetséges ez – hogy hogyan irányítod növendékeidet, hogyan teszed képessé őket arra, hogy sikeresek legyenek? Horváth Benedek, volt tanítványod nemzetközi versenyen elért első díja megadta a döntő lökést arra, hogy egy beszélgetés erejéig igénybe vegyem az idődet. Vágjunk a téma közepébe: fontosnak tartod-e, hogy növendékeid sokat szerepeljenek.

 

Major Edit:

 

Feltétlenül. Jó példa erre éppen Horváth Bence. Tavaly nyert felvételt a Zeneakadémiára, s néhány hónap múlva indult a versenyen. Előtte többször eljátszotta műsorát nálunk, a Zeneiskolában. A verseny után pár héttel felhívott, s kérdezte, kaphatna-e újra lehetőséget, hogy az azóta tanult darabjait eljátssza egy koncerten. Vagyis ezt az igényt, a pódium-játékot megszokta, sőt igényli, és fontosnak tartja. Ugyanígy tett Borbély Laci is konzis és akadémista korában minden koncertje és versenye előtt. Egyben ez jó zenehallgatási lehetőség volt a többi növendék számára is! (Bencét hét éves korában vittem először versenyre, mert rendkívül ügyes volt. Nagycsoportos óvodás korában kezdtem el hangszerre tanítani. Négyen vannak testvérek, mind a négyen tanulnak zenét. Az ő családjukban rendkívül fontos a zene, s mind a négy gyerek előbb énekelt, mint beszélt. Énekelni hallották az édesanyjukat, aki népdalénekes.)

          Nálam mindenki minimum kétszer játszik egy évben, karácsonykor és év végén, sőt többször is, például háziversenyen, vagy amikor egy-egy zeneszerzőt „ünneplünk” úgy, hogy műveit bemutatjuk.

          Nem azért van szükség a szereplésre, hogy pódium-művészeket neveljünk, hanem, hogy gyakorlatot szerezzenek abban, hogyan tudják különleges helyzetekben is a legjobbat kihozni magukból. Sokat tudnék mesélni nem pályára ment növendékeim beszámolóiból arról, milyen hálásak voltak az itt megszerzett szereplési gyakorlatuknak egy állásinterjúnál, vagy egyetemi diploma-tanításon.

– A fiatal gyermek életében a versenyt mennyire tartod fontosnak?

– 1989 óta 25 versenyen (országos és budapesti) vettem részt 54 növendékemmel. Közülük 53 kapott díjat (32-en I. díjat. Vagy ha tovább részletezem, úgy is mondhatnám, hogy 14 országos versenyen 28 növendékem indult és 27 díjazott lett a végeredmény). Ezzel együtt azt vallom, hogy nem a verseny a fontos, hanem a felkészülés! Ha a gyerek részt akar venni egy versenyen, akkor felkészülünk, s ezzel legalább egy évnyit fejlődik a tudása. Eleinte azt szerettem volna kipróbálni, hogy én mit tudok, meddig tudom őt eljuttatni. Sohasem azért mentünk, hogy nyerjünk, hanem hogy a gyerek megismerje magát, hogyan tudja képességeit „csúcsra járatni”. Mindenkit úgy indítok el, hogy ne számítson díjra, csak próbálja ki, hol tart. Ha a maximumot tudta nyújtani, akkor boldogok voltunk, más kérdés, hogy díjakat is nyertek, de az csak a „ráadás” volt. (Magam is meglepődtem, amikor összeszámoltam, az említett Horváth család négy gyermeke összesen 34 díjat szerzett a megmérettetések alkalmával!)

– Hol kezdtél tanítani?

– Hat évig jártam naponta Esztergomba, azután kerültem fel Pestre, a XVI. kerületbe. Azóta ott tanítok. Eleinte dalos játékot, előképzőt szerveztem óvódásoknak, elsősöknek, így nagy válogatási lehetőségem volt egy jó osztály kialakítására. De ha valami nem ment, mindig magamat hibáztattam, úgy éreztem, nem tudok eleget. Ezért minden szabadidőmben kurzusokra jártam, vagy órákat hallgattam Máthé Klári néninél, Komjáthy Manyi néninél, Hambalkó Editnél, Krause Annamáriánál, zeneiskolai kollégáknál, még hegedű kurzust is hallgattam 1972-ben a zeneakadémián, Bronyin professzornál! Vagy a Szabadegyetemen Szöllősy András fél-fél éves előadásait a Don Giovanniról, vagy a Schöne Müllerinről. Köszönettel tartozom Mindnyájuknak!

          1977-ben jutott először a Nyíregyházi Országos Zongoraversenyre egy ügyes növendékem, de ő nem került döntőbe. Ott is állandóan azt figyeltem, hogyan, mitől lesz a hang szép, mi adja a versenyző biztonságát. Alapjában véve nem vagyok elméleti ember, mindamellett csodálom az alaposságot, rendszerezettséget, és e téren sokat köszönhetek Teőke Mariannak akinek egy évig tartó továbbképzésén alapos, világos, áttekinthető irányítást kaptunk zenei és technikai szempontból egyaránt.

          Nekem sokat segített a zenehallgatás is. Rengeteget járok ma is hangversenyre, ez a napi szellemi vitamin-forrásom, s ezt ajánlom a szülőknek, gyerekeknek is. Most is állandóan közönség-szervezek. (Legutóbb 120-an mentünk együtt a Ránki-koncertre, s volt olyan szülő, aki először volt a Zeneakadémián, s annyira tetszett neki, hogy máskor is jönni szeretne!) (Gyerekkoromtól végtelenül szerettem a zenét, és ennek érdekében mindenre képes voltam. Annak ellenére, hogy visszafogott, illedelmes kislány voltam – nem egyszer óriási bátorság szállt meg. Például 1956-ban – mint a Berzsenyi Gimnázium 3. osztályos tanulója – vettem azt a pimasz bátorságot, hogy bementem az Igazgató Úrhoz és két hétre elkértem magam az iskolából, hogy a Liszt-versenyt meghallgathassam. Megígértem, hogy a verseny után felmondom az egész anyagot. Olyan meggyőző lehettem, hogy elengedett, s így életre szóló, meghatározó élményben lehetett részem.) Bennem mindig az munkált, hogy a zene hatalmas csoda, semmihez sem hasonlítható, és az életem nagy megtiszteltetésének érzem, hogy ezzel foglalkozhatom!

– Te tanítás közben be szoktad tartani a megadott fél órát?

– Dehogy! Egyetlen ősi ellenségem van – az idő. Ha a gyerek még „nincs sínen”, mert nem ért valamit, vagy nem tudja a megoldást, addig nem engedhetem el, ilyenkor számítok a következő gyerek türelmére, esetleg bevonom a munkába. Nem teszek különbséget A és B kategória között sem, hiszen a zenében sincs ilyen megkülönböztetés! Zene csak egyféle van, és csak jól szabad csinálni, mindent meg kell tenni érte. De sosem „betanítom” a darabokat, hanem először megtanítom gyakorolni a gyerekeket, a trükköket, hogyan jutnak gyorsan, okosan, később önállóan célba, s technikailag is a legalaposabban felkészítem őket, hogy tudják, mitől lesznek ügyesek. Ez néha nagyon időigényes, sok türelmet igénylő munka. Különös dolog, én nem tudom „elméletben” a metodikát — mindig azok voltak a legjobb szolfézsóráim is, amikor improvizáltam. Ha már jól ismerem a gyereket, érzem, hogy abban a pillanatban mire van szüksége ahhoz, hogy jobbá váljék a játéka.

          És persze a lelkesedésemet is próbálom növendékeimnek átadni. Nagyon jó kapcsolatom van velük, szoktam is mondani a Szülőknek, hogy mindegyiket örökbe fogadtam. Kisgyerekkorom óta zongoratanári pályára készültem, bár eleinte én sem szerettem gyakorolni. De Édesanyám nem engedett lustálkodni, s ma hálás vagyok ezért, s sajnálom, amikor azt hallom a szülőtől, hogy „ha nincs kedve hozzá, hagyja abba, nem erőltetem”. Egy kisgyerek még nem tudja, számára mi az igazán hasznos, ő csak játszani szeretne. A tanár és a szülő együttes dolga, hogy megértéssel jó útra terelgesse, megadva minden szeretetteljes segítséget. Ez nem könnyű feladat, de a felnőtt élet sem az, s fel kell készíteni a gyereket, hogy kötelességtudó legyen, feladatát képességeihez mérten a legjobban tudja megoldani, s ennek még örülni is tudjon! Növendékeim még egyetemista korukban is jönnek órára, mert végigjárták ezt az utat, s látják hasznát.

          Egyszer egy riportban megkérdezték Doráti Antalt: mit tenne, ha a mai tudásával újra kezdhetné a pályát? Azt válaszolta: „az nem érdekes! Felnőni, az a szenzáció!”

– Neked van-e valamilyen speciális módszered a teljesen kezdők tanítására?

– Nem tudom, talán az, hogy minden gyereket másképp tanítok. Félénk, vagy hiper­aktív, a figyelmét szeretném megragadni, az érdeklődését felkelteni, mindig másképp. Az a gyönyörű ebben, hogy sosem lehet kétszer ugyanúgy csinálni, rá kell érezni, hogy az adott pillanatban mi a legcélravezetőbb. (Máthé Klári néni mondta egyszer, hogy ha kell, a Hétfátyol-táncot is el kell járni!) Fontos, hogy jó élményeket kapjon a gyermek. A lustaságot nem tolerálom, de minden segítséget megadok, hogy elmúljék.

          A kicsiknek sokat rajzolok, így játékosan, viccesen nehéz feladatokat is élvezettel meg tudnak oldani. Ha a gyerek elfáradt, akkor néhány percig együtt tornázunk. Ha nagyon merev, akkor lufizunk. Mindig a pillanat szabja meg a teendőt. Szeretem, ha a kezdők óráján jelen van a szülő, így az otthoni gyakorlásban segíteni tud, ezzel fontos családi üggyé válhat a zenetanulás, sőt, saját maga is zeneértővé válik. Büszke vagyok arra, hogy a koncertek végén még maradnak a szülők, beszélgetnek az elhangzottakról, a másik gyerek fejlődését is figyelemmel kísérik.

          Anyagválasztásnál rendszerint engedékeny vagyok, fontos, hogy olyan darabot játsszanak, amit szeretnek – szerencsére bőséges az irodalmunk. Amikor valaki nehezebb darabot játszana, eszembe jut, amit Mensáros Lászlótól hallottam: minden színinövendéknek 20 éves korában el kell játszania Hamletet. Nem lesz az igazi, de szüksége van arra, hogy ezek az érzések, gondolatok fiatalon átjárják, hogy később érettebben tudja tartalommal megtölteni a szerepben megfogalmazottakat.

          Már a legkorábbi időben nagy gondot fordítok az érzékeny hallásra. A kevésbé ügyes gyerekeknek, akinek gyengébb a ritmusérzéke, hallása – könnyebb anyagot adok, hogy ha koncerten kell játszania, ügyes, sikeres lehessen. Ezt Komjáthy Manyi nénitől tanultam, aki egyszer azt mondta, hogy őt a tanításban már csak a hallás érdekli. – „De ha nincs hallása a gyereknek?” – kérdeztem. – „Tudod fiam –, kicsi hallás, kis anyag” – mondta. Növendékeimet már kicsi korban megtanítom a tudatos memorizálásra, megfigyeltetve a zenei összefüggéseket, mozgásformákat, hangközöket, harmóniákat. (Ezzel kapcsolatban nagy élményem volt, amikor egy gimnazista növendékem elmesélte, hogy rájött, miért sikerült egyedül neki 5-ösre megírni a dolgozatát: mert itt megtanulta keresni, és felismerni az összefüggéseket!)

– Mennyire irányítod a növendékeidet zenei pályára?

– Zenei pályára eddig 20 növendékem ment, közülük 14 lett zongorista, de soha nem beszélek rá senkit a pályára. Ha azonban valakit ez tesz boldoggá, és pályára akar menni, akkor minden tőlem telhető segítséget megadok neki, s örülök. De őszintén aggódom a pálya jövőjéért. Annak idején engem sem lehetett eltéríteni szándékomtól, s ma boldog ember vagyok, hogy zenével foglalkozhatom.

– Fontosnak tartod az előjátszást?

– Igen, természetesen. A gyerekek kicsi koruktól igénylik is, s örülök, amikor rácsodálkoznak valamire. De nem másoltatom a játékomat, csak azt a célt mutatom, hová lehet eljutni, ha szorgalmasak. Az „alsó fokú” műveket még be tudom mutatni úgy, hogy inspiráló legyen számukra. Régen szívesen játszottam koncerteken, de a nehezebb darabok gyakorlására régóta nincs időm. Ezért a nagyobbaknak csak a technikai megvalósításban segítek bemutatással, egyébként inkább felvételeket szoktam hozni, néha több előadásban, vagy a szerző más műveit is meghallgatjuk, így igényük lesz arra, hogy zenei könyvtárba és persze koncertekre is járjanak komolyzenét hallgatni.

– A XVI. kerületi Rácz Aladár Zeneiskola művészeti alapiskolaként működik?

– Igen, két éve néptánc és egy un. modern-tánc csoport működött, emellett kerámia és grafika tanszak is van. (Egy éves munkájuk után év végén ízléses, színvonalas, sikeres bemutatót tartottak, de sajnos egyik tanárnak nincs diplomája, s hiába tanít zseniálisan, a minőségi ellenőrzés után nem folytathatja munkáját. Természetesen ennek a gyerekek látták kárát.) A Rácz Aladár Zeneiskolát igazgatásilag eddig nem vonták össze más iskolával, az Önkormányzat nagyra értékeli az itt folyó munkát, s fenntartását továbbra is vállalja.

– A szaktanácsadói rendszert jónak tartottad-e?

– Feltétlenül. Régen konzis tanárok jöttek „szakfelügyelni” az iskolába, magasabb szemléletmóddal, kritikával, konzultációval segítve az itt folyó munkát. Bár sokszor nem esett jól a kritika, fiatal tanárként mégis sokat köszönhettem ennek! A továbbképzések jók, de ezt nem pótolják! Ma azt hívunk, akit akarunk, az iskola költségvetéséből fedezzük a költségeket, de siralmas, hogy sokhelyütt már erre sincs anyagi lehetőség! Csak a tanárok lelkesedése segít, hogy az eddig elért színvonalat megtarthassuk.

– Őszintén kívánom, hogy mennél több fiatal, vagy kezdő tanár keressen fel, hogy át tudd adni tudásodat, meg tudd osztani sikereid összes titkát velük! Köszönöm a
beszélgetést.

 

Major Edit tanárnő munkája elismeréseként 1977 megkapta a. Szocialista Kultúráért, 1982-ben a Kiváló Munkáért, 1998-ban a XVI. Kerületért, 2002-ben az Arany Katedra, 2004-ben a Veroszta Magda, és 2007-ben az Artisjus díjat. Gratulálunk!

                                                              

 

 

Beszélgetés Megyimóreczné Schmidt Ildikó tanárnővel,

a pécsi Liszt Ferenc Zeneiskola tanárával

 

Ábrahám Mariann:Növendékeid évek óta kiemelkedő teljesítményei- azt hiszem túlzás nélkül mondhatom –sokak figyelmét felkeltették munkád irányában. Mi a titka ennek a sikeres tanári munkának? Mindenek előtt ezt szeretném megkérdezni Tőled.

 

Megyimóreczné Schmidt Ildikó: Két fontos tényező volt, ami már gyermekkoromban olyan jelentős szerepet töltött be, hogy a későbbiek folyamán az életemet, tanári munkámat is meghatározta. Az egyik az emberszeretet, a gyermek szeretete. Szívesen ismerkedtem, beszélgettem, a megismerés és tudásvágy bennem élt, és így az emberekkel való kapcsolat megteremtését, egyfajta empátiát már gyerekként, öntudatlanul gyakorolhattam. Kisgyermek koromban lelkesen tanítottam otthon, persze csak „játékból”. A kottákba érdekes tanácsokat írtam, saját naplót készítettem…

          A másik, ami alapvetően meghatározta az érdeklődésemet, a zene szeretete volt. Édesapám nem hivatásos zenész, de muzsikus lélek, szép tenor hanggal, jó ösztönös hallással megáldva. A klasszikus dalok, áriák hallgatása, a gyermekkori kamaramuzsikálás motiváló, különleges élményt jelentettek a számomra. Így történhetett, hogy amikor elkezdtem tanítani, úgy éreztem, hogy mind a gyermek, mind a zene valóságosan létezik számomra a tanteremben. Tényi Zoltán gyakorlatvezető tanárom, akitől a későbbi években is sokat tanultam, külön ki is emelte ezt a tényt. Pécsett a szakiskolai és főiskolai évek alatt Gerő Pál tanár úrtól nemcsak a megfelelő szakmai tudást, hanem emberséget, becsületességet kaptam útravaló példaként.

– Mikor kezdtél el tanítani?

– 1984-ben végeztem, majd két évig tartó tanítás után megszületett első gyermekünk. Őt még három követte. Így főállású tanárként újra csak 1996 óta dolgozom.

– Jól emlékszem arra, hogy növendék korodban, majd a későbbiek folyamán is több országos versenyen vettél részt, sőt díjazott is voltál. Megemlítenél néhányat?

– Csak a leglényegesebbekre térnék ki: 1982-ben a főiskolások számára rendezett Országos Haydn Versenyen I. helyezést értem el.1996 óta, amióta tanítok, igyekeztem minden alkalmat megragadni arra, hogy a tudásomat tovább fejlesszem. Két alkalommal részt vettem a Zenetanárok Országos Zongoraversenyén*, Kamarazenei Versenyen, Országos Négykezes Versenyeken, ahol kiemelt nívódíjak és különdíjak mellett egy alkalommal II. helyezést kaptam.*

– Milyen elvek szerint kezdesz el egy kisgyermekkel foglalkozni?

– Úgy gondolom a tanításban az első lépés egymás megismerése. Ez sikeresen csak oldott légkörben történhet, s jó ha ennek végeredményeként a növendék megszereti a tanárt, szava hitelessé, személyisége vonzóvá, esetleg követendő példává válik a számára. Azt már pályám kezdetén elhatároztam, hogy nemcsak szeretettel tanítom a gyermeket, hanem a zenéhez, a benne rejlő értékhez megfelelő módon igyekszem hozzásegíteni. Így számomra teljesen mindegy, hogy ki jön be majd az órára, mert egyformán nyitottnak, sőt körültekintőnek kell lenni. Az természetes, hogy a tanítás végeredménye minden gyermeknél más és más. Ez az életkor, muzikalitás, intelligencia, a gyermek eredendő érdeklődése, szorgalmának, kitartásának függvénye. Aszerint, hogy ki milyen szintre jut el, lehet hogy egy zeneszerető, koncertre járó lelkes emberré válik, de lehet, hogy a zenét mélyen értő, művelő muzsikussá. Mindkettőre szüksége van a magyar zenekultúrának

          A zenetanításban a szépen megszólaló hang megtalálását, az abban való gyönyörködést, rácsodálkozást, a saját játék hallgatására nevelést tartom szinte a legfontosabbnak. Úgy gondolom, ezt részben a megfelelő hangképzés következetes felépítésével lehet elérni. A zenei nevelésnek természetesen tartalmaznia kell a rendre, a szerző iránti alázatra való szoktatást is. Előfordul, hogy valakiben mélyen erős érdeklődés szunnyad a klasszikus zene iránt, aminek kifejezését valami meggátolja. A tudás így csak évek multán bontakozik ki. Megfigyelésem szerint ennek okai lehetnek gátlások, túlérzékenység, vagyis pszichikai, idegrendszeri problémák, de előfordulhat hiányos képzettség miatt is. Nem lehet túl rövid idő után megítélni senkinek az adottságait!

          Amikor tanítani kezdtem, megterveztem, kinek mit adok fel, kinek mi lesz a megoldáshoz vezető következő lépése. Ma úgy gondolom, az improvizatív hozzáállás nagy segítség a tanításban, de ahhoz, hogy egy tanár alkalmazni tudja, kellő gyakorlatra, tudásra és természetesen kreatív tanári munkára van szükség.

– A tanár önképzését ennyire tartod fontosnak?

– Aki tanít és nevel, jó, ha állandóan képzi magát. Nekünk zenetanároknak a gyakorlás, a hangszeren való játék, a megfelelő szakirodalom olvasása, pszichológiai irodalom ismerete egyformán feladatunk. Egy-egy kamasz gyermeket meg lehet nyerni az általa tanult mű zeneszerzőjének élettörténetével, a kor megismertetésével. Különböző hiteles előadók felvételét általában akkor célszerű meghallgatni, amikor a műről már határozott, de még alakítható elképzelésünk van, és a tanulás folyamata a végéhez közeledik.

Felvételt készítek a gyerekek játékáról is, visszahallgatva sokkal kritikusabbak önmagukhoz, sőt jogosnak vélik a tanár aprólékosnak tűnő kritikáját.

– De hogy lehet mindezt fél óra alatt elvégezni?

– Akivel sikerült belemerülni a zene szépségeibe, ott a fél óra nem elég, az idő megszűnik létezni.

– Te tudatosan irányítod versenyre a növendékeidet?

– Ez a szó, hogy verseny mindig rossz érzést és gondolatot ébreszt bennem. Ha elég felkészültnek érezzük magunkat, egy találkozóra megyünk el, ami mérhetetlen tudást, energiát hozhat ki a gyermekből a felkészülés folyamán. Erre szükségünk van ahhoz, hogy tovább lendüljünk. E nélkül a növendék sokszor a legkisebb erőfeszítéssel szeretne eredményt elérni, ami természetesen nem megy. Ezen kívül egy versenyen egymást hallva a résztvevők érzékelik, hogy milyen szintre lehet eljutni egy-egy korcsoportban.

– Nemcsak Te Magad, hanem növendékeiddel is többféle versenyen is részt vettél: így a Nyíregyházi Országos Zongoraversenyen, a Budapesti és Nemzetközi Chopin Versenyen, a Nemzetközi Kodály Versenyen, a Budapesti Bartók Versenyen, a Balassagyarmati Országos Négykezes Versenyen.... Az elmúlt tíz év alatt úgy tudom, Te és növendékeid komoly elismeréseket kaptatok. A teljesség igénye nélkül felsorolva: öt kiemelt nívódíj, két fődíj, nyolc különdíj, három kiemelt I. díj, három I., három II., két III. díj gyarapítja a listát. Balogh Ádámmal 2008 tavaszán részt vettél a Zágrábi Nemzetközi Fiatal Virtuózok versenyén. Itt V. helyezést értetek el. Ismerem ezt a versenyt, helyezéseteket óriási eredménynek tartom, mert ezen a versenyen rengeteg „orosz csodagyerek” is részt vesz. Versenyző növendékeid a zene mellett mit tanulnak még?

– Nap mint nap járnak iskolába, a legtehetségesebbek sem magántanulók. Akad több olyan növendék, aki nem választja majd a zenét hivatásul, vagy még nem döntött ebben. Ő sok mindent kipróbál, általában nyelv, tánc, sport órára jár. Akik intenzívebb zenei képzésre vágynak, vagy elköteleződtek a muzsika iránt, ők gyakran csak a legszükségesebb különórát vállalják. Van olyan növendékem, aki a hangszeres tanulmányai mellett különféle tantárgyi (matematika, nyelvtan, kémia … stb.) versenyen is részt vesz. Kodálynak bebizonyosodik az a felismerése, miszerint a zene nélkül nincs teljes ember, valamint a zenével való intenzívebb foglalkozás más szellemi téren is fejleszti, eredményesebbé teszi az embert. Úgy gondolom a zene olyan értelmi, érzelmi értéket közvetít a számunkra, ami megszólít bennünket. Bár a szó hatással lehet ránk, de a zene megérinti a lelkünket, előle nem tudunk elmenekülni. A növendék számára nemcsak a mástól hallott előadás, hanem a saját zongorajátéka is lehet élményteli, melyben a személyes kapcsolat a zene tartalmaival megteremtődhet. Az ilyen zenélés a növendék kedvét is meghozza. Zempléni tanár úr intelme jut eszembe: „Örülj hogy hallgatnak, hogy játszhatsz! Hogy adhatnál örömöt, ha magadnak nincs benne?”

          Fontos, hogy empatikus kapcsolatban legyünk a gyermekkel. Így megvilágosodik bennünk a megoldás, ami természetesen akkor jó, ha személyre szabott. Véleményem szerint a tanár ne azért játsszon elő, mert szeretne csillogni, tudását fitogtatni. Az a cél, hogy a növendék kerüljön közelebb a zeneszerző alkotásához, a mű mondanivalójához. Egy intellektuálisabb típusú tanítvánnyal többet lehet beszélgetni a zenéről, a megoldás technikai részéről. Az ösztönösebb gyermekkel is fontos a tudatos munka, de őt a hosszantartó indirekt tanítás lefárasztaná, kedvét szegné. Számára egy mozgásforma megmutatása is fontos lehet, a karakterbeli, dinamikai megoldásokról nem is szólva.

– Én téged nagyon régóta ismerlek, de úgy érzem, az elmúlt években hatalmas változáson mentél keresztül.

– Igen, sokat gondolkozom azon, mit hogyan lehetne átadni. Évek óta zongora módszertant és anyagismeretet tanítok, gyakorlati tanítást végzek a PTE – MK Zeneművészeti Főiskola tagozatán. Körülbelül öt éve kerültem kapcsolatba Rév Lívia zongoraművésznővel, volt Varró Margit tanítvánnyal, akinek játékát többször csodálhattam és kurzusain több ízben részt vehettem. Sokat számít az is, hogy újra diák lettem, a SZTE Zeneművészeti Karán. Dr. Kerek Ferenc tanár úr tanítványaként tanulhatok, akitől a kifejező zenei interpretációhoz szükséges könnyed, stílusos technika elsajátításában kapok nagy segítséget. A főiskolai hallgatókkal való közös munka sok szempontból a dolgok átgondolására kényszerített. Több módszertan könyvet igyekeztem feldolgozni a feladathoz. Varró Margit: Zongoratanítás és zenei nevelés c. könyve nagy hatással volt rám, segített rendszerezni a fontos zenei téziseket. Egy lényeges alapelvemről itt kaptam megerősítést: a gyermek mindent értsen, amit játszik. Természetesen ennek az értésnek a mélységét nem lehet minden növendéknél egyformán megkívánni, de a tudatos megismerésre nem törekedni bűn volna, évek eltékozlását jelentené. A gyermekek elég értelmesek ahhoz, hogy a szellemüket a zenében való szépségekre ráébresszük. Talán sokkal inkább magukénak érzik majd felnőtt korukban ezt a gondolkozást. Nagy élmény számomra, mikor a növendék tovább gondol egy-egy problémát, a darab szerkezetén, harmóniai történésén gondolkozik. Az ösztönös játéknak is jelentős szerepe van, amiben teljesen fel tud oldódni és kipróbálhatja önmagát. A kettő helyes arányát kell megtalálni egyre inkább a tudatos játék javára.

          Sokat küzdök azért, hogy jobban és minél hosszabban tudjon koncentrálni a növendék. Ez nemcsak a darab végigjátszására, hanem annak komplex megvalósítására is kell, hogy vonatkozzék. A hang előre elképzelését a pontos szöveggel, artikulációval, megfelelő frazírozással kontroláltan tanulja meg gyakorolni, hogy a többi energia majd a művészi tartalom kifejezésére áramolhasson. Ennek érdekében sokat kérdezek, önálló véleményt várok, illetve szeretnék meggyőződni arról, hogy ért-e mindent a növendék. Az óra aktív részesévé szeretném tenni őt, emellett hosszabb távon önállóvá a tanulmányaiban. Sokat emlegetem Máthé Klári néni híres mondását: „Legszigorúbb tanára önmagadnak Te légy!”

          Tanári, nevelői munkában szerintem fontos a jogos dicséret is. A nagyobb gyerekek szintén számon tartják, hogy mennyi „csillagot” kapnak, tudják, ezt ki kell érdemelniük, nem lehet akármiért elnyerniük. Lényegesnek gondolom, hogy higgyünk növendékünkben, valamint ő szintén bízzon abban, hogy képes lesz megvalósítani, amit célul tűztünk ki ahhoz, hogy reményünk reális legyen. Nemcsak képességeit, adottságait, de magatartás típusát is ismernünk kell. Nem mindegy, hogy odaadó, hódító vagy szangvinikus, kolerikus, melankolikus, flegmatikus jellemzők vannak személyiségében túlsúlyban. Egy tanítványom, akit 11 évig tanítottam így szólt egy alkalommal: „Ildi néni! Nekem az a csodálatos, hogy ugyan magamban kételkedve jöttem ide a zongoraórára, de úgy érzem, a megoldással, a bizalommal távozom, és érzem, hogy ezt képes vagyok megcsinálni”.

– Beszélgetésünk kapcsán az a meglátásom alakult ki, hogy tudatosan készülsz a tanításra. Tehát nem arról van szó, hogy Te kiválasztod a legjobb növendékeket a felvettekből magadnak.

– Kollegáimmal csoportosan felvételiztetünk. Évek óta annyi szülői kérvény érkezett, hogy ezeket nem lehetett teljesíteni. A növendékek elosztása az igazgató feladata. A pécsi Liszt Ferenc Zeneiskolát korábban Apáthy Árpád vezette, aki felfigyelt a munkámra. A 2007-08-as tanévtől Zsoldos Attila vette az iskola irányítását.

– Hogy tudod egyeztetni a saját négy gyermekedet, a családi életet, a heti utazást továbbképzésed céljából Szegedre, a gyakorlást, a tanítást?

– Lényegesnek tartom, hogy a tennivalókban fontossági sorrendet állítsunk fel, az időt okosan tervezzük meg. Erre törekszem én is. Számomra legfontosabb a családom, általa kiegyensúlyozottabbá válhattam. Megtapasztalhattam a szeretetet, a türelem fontosságát, és bölcsességben is gyarapodhattam. Köszönettel tartozom férjemnek, szüleimnek korábbi és jelenlegi pécsi és szegedi tanáraimnak, igazgatóimnak, kollegáimnak, hogy segítettek, segítenek, bíztattak és bíztatnak. Istennek hála!

– Köszönöm a beszélgetést!

 

M. Schmidt Ildikó tanárnő munkája elismeréseként 2006-ban az Oktatási Minisztérium Nagydíjában és Veroszta Magda Díjban részesült, 2007-ben Ferenczy György Díjat, Apáczai Csere János Díjat és ARTISJUS Díjat kapott. Gratulálunk!

 

Ábrahám Mariann

 



* Lásd:  a Parlando 50. évfolyam 2008. 3. szám  65. oldalán lévő „Akikre büszkék lehetünk” című cikket, melyben hírt adunk  versenynyertes növendékek sikeréről. Ott tett ígéretünknek megfelelően most  bemutatjuk tanáraikat is.

* 2004 Szekszárd, Zenetanárok Országos Zongoraversenye.