MAGYAR MARGIT

     

TÉNYEK, MÁSKÉPPEN IS…

 

Még egyszer a minősítésről*

 

 

A minősítésnek egyetlen lényeges célja lehetett az én gondolkozásomban: megőrizni és megőriztetni egy iskolarendszer eddig kivívott szerepét, mely több mint száz éve működik az országban. Ezen keresztül pedig jövőképet felmutatni önmaga felé. A magyar művészetoktatás – a magyar zeneoktatás – hungaricum, melyet, ha nem gondozunk kellő figyelemmel egyre kevesebb „a magyar kultúra nagykövete” személyiséget „adományozhat” hazánknak a jövőben.

 

1. Lássuk, milyen út vezetett a minősítési eljárás szükségessé válásához….

 

—  1985. évi Közoktatási törvény, felügyeleti rendszer megszüntetése

—  1990 után iskolaalapítási szabadság

—   1993.évi LXXIX. trv. a Közoktatásról

—   27/1998(VI.8.) MKM rendelet az alapfokú művészetoktatási intézmények követelményei és tantervi programjainak bevezetéséről

 

A minősítés csak elvben mondta ki, hogy szakmai minősítés. A hozzárendelt eljárások, a gyakorlatban egy hatósági vizsgálatot is helyettesítettek. Mi tette ezt szükségessé? Hogyan „építettük” a minősítéshez vezető utat?.... 1985-ben született meg az első közoktatási törvény, amely megszüntette az addig működő pedagógiai és szakmai felügyeleti rendszert. (akik nem emlékeznek rá: a pedagógiai felügyelő nem csak a tanítási órákkal, de az iskola működésével kapcsolatos vizsgálatokat is folytatott. 1952 és 1985 között minden működő zeneiskoláról 3-5 évenkénti rendszerességgel általános, teljes körű elemzés készült. A pedagógiai felügyelőnek feladata volt a pozitívumok feltárása mellett a hiányosságokra és a fejlesztésekre való figyelem felhívás is.) 1985 után a szaktanácsadói rendszer nem tudott megerősödni. Az azóta eltelt 23 évben egyre kevesebb pedagógiai intézetben van csak zeneoktatással foglalkozó szakember. Már az is szerencsének mondható, ha bármely művészeti területtel kapcsolatban alapfokú művészetoktatással foglalkozó kolléga dolgozik. Szeretném hangsúlyozni, hogy kolléga, és nem szakember! E helyzet érett meg napjainkra, s teremti meg az Oktatási Hivatal sajátos jogosítványait a felhalmozott hiányosságok kezelésére. Rá kell azonban a figyelmet irányítani arra, hogy e hivatalon belül most sem dolgozik szakember, csak az ezért a területért felelős kolléga. Minden pozitív segítő szándék ellenére azonban a szakember hiánya a feladatok koherens működtetésével kapcsolatban továbbra is látható.

Az 1993.évi LXXIX. trv. a Közoktatásról az első olyan törvény, melyben a zeneiskola a közoktatási intézmények sorába kerül. Egyben megfogalmazza azt is, hogy a gyermeknek – képességei fejlesztése érdekében – joga van alapfokú művészetoktatásban részt venni. De van itt még egy fontos szempont: a pénz. Ebben az időszakban tér át az oktatás finanszírozása a feladatfinanszírozásból a normatív finanszírozásra: azaz a tanulók száma lesz a meghatározó eleme az állami támogatás mértékének. Ez a finanszírozási rend, valamint a tanulói létszám növekedése – elsősorban a társművészeti területeken – alakította ki azt, hogy az elmúlt 7 évben a zenei állami normatív támogatás mértéke változatlan. (miközben két béremelést is végre kellett?... hajtania a fenntartóknak) Ez minden zeneiskola működésében – az önkormányzati fenntartásúaknál még erőteljesebben – egyre kiszolgáltatottabb helyzetet teremt. Ezt csak tovább terheli a közszférában szükséges változások végrehajtása.

 

2. Az iskolaalapítási szabadságnak köszönhetően gyarapodunk

 

1988-89 tanév   ŕ 170 iskola —        68435 tanuló

2005-2006 tanév                   ŕ 830 iskola —       343000 tanuló

2007 minősítés után              ŕ 689 iskola —       230000 tanuló

 

      A rendszerváltás egy iskolaalapítási szabadságot is magával hozott. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy jelenleg – ennek következtében – azt a bizonyos vad kapitalizmus helyzetét éljük mindenben, amiben csak lehet … A következő évek gyarapodása e két oknak az alapítási szabadságnak és finanszírozás változásnak is következménye. De még van egy „nagyszerű dolog”. Nincs igazán még kialakítva az alapfokú művészetoktatás területére – itt elsősorban a társművészeti területek érintettek – a szükséges tartalmi, tárgyi és személyi szabályozás. A zeneoktatás már félévszázados szabályozókkal rendelkezik (tanterv, működési szabályzat, stb.) Mikor 1993 és 1994 között a művészetoktatási rendszerbe kerülő iskolák száma hirtelen több százzal emelkedik, a Közoktatási trv. módosítása szerint (1994) új engedély nem adható ki, míg e terület tartalmi szabályozása nem jelenik meg. Így 1994 – 1998 között nem alakulhattak új iskolák……? 1998-ban jelentek meg az új tantervi programok.

      A számok azt mutatják, hogy rendkívül intenzív növekedés történt – mind tanulói, mind iskolai téren – elsősorban a társművészeti területen. 1988-89-ben a 170 iskolában 70.000 tanuló volt az országban. Ebből, kb.1500 tanuló és három olyan iskola működött, ahol más művészeti ággal is foglalkoztak. Ilyen volt pl. a XV. kerületben a Hubay Jenő Zeneiskola, ahol 1980 óta kiemelten foglalkoztak balett oktatással, vagy a XXII. kerületben Budafokon a Nádasdy Kálmán Zene- és Művészeti Iskola, ahol 1985 óta komplex művészeti nevelés folyik. 2005/2006-ra azonban már 863 iskolában 343.000 a tanulói létszám! A 343.000 tanulóból körülbelül 210.000 olyan tanuló van, aki csoportos oktatásban vesz részt. A zeneoktatásban 130.000 tanul.

      Azt sem szabad elhallgatni, hogy a társadalmi igények – a szülők elvárásai – folyamatosan változnak. Egyre fontosabb számukra, hogy gyermekeiknek 6-18 éves koruk között minél szélesebb körű képzést biztosítsanak. Így remélik, hogy pályaválasztásukban igazán sikeresekké válhatnak. És még két szempont. Egyrészről: a Nemzeti Alap Tanterv, s annak reformjaiban nem tudott elég sikeres lenni az ének-zeneoktatás „lobby tevékenysége”. Kodály országában olyan óraszámokat határoztunk meg a művészeti nevelésben, melynek egyenes következménye az érzelmi intelligencia riasztó visszafejlődése. Így többen a zene- és művészeti iskolákban keresik az általános műveltséghez tartozó ismeretek megszerzését. Másrészről mind e közben az életképesség megőrzése, az egzisztenciális küzdelmek miatt a szülői társadalom egyre inkább ráutalt az iskolák kulturális, szabadidő szervező programjaira. Fontos számára, hogy gyermekének reggeltől estig „felügyelet alatti” elfoglaltságot biztosítson. Ez utóbbi szempontok egy külön konferencia és több éves kutatási program tárgyát is képezhetnék. Csak utalni szeretnék Lengyel László egy előadására (1998), melyben a hátrányos helyzetű fiatalok egyetlen valós esélyteremtő lehetőségének nevezte meg a művészeti nevelésben való részvételt, a szocio-kulturális integráció megvalósítását.

      Hasonló struktúrájú művészeti nevelés folyik Szlovákiában, Csehországban és Lengyelországban, de kicsit távolabb Norvégiában pl. törvény is szabályozza az önkormányzatoknak a működtetés szükségességét. A magyarországi komplex művészeti nevelést egy prágai tanulmányút tapasztalata alapján alakították ki, melynek első műhelye a budafoki Nádasdy Kálmán Művészeti Iskola volt, Nemes László címzetes igazgató vezetésével a 80-as évek elején. A kezdeti jó lendületből a tartalmi és a finanszírozási problémák miatt, a mai állapot már nem segíti a komplex művészeti nevelés megvalósítását. Jelenleg ugyanis el kell döntenie a szülőnek: melyik művészeti területet választja gyermekének. Az állami finanszírozás csak egy ágban való részvételt támogat. De maga a képzési program lehetővé tehetné, hogy pl. a táncművészet – klasszikus ballett mellett egy iskolán belül a gyerek számára választható legyen egy zongorafoglalkozás kötelező tárgyként. De valljuk be őszintén, látva és tudva a gyerekek napközbeni elfoglaltságát ez nem történhet meg, s persze ha még meg is történne, akkor gazdag szülő is kell hozzá. Mert már csak tandíjért – ami egyszerűbben fogalmazva: önköltséges képzés – vehetné igénybe a növendék. 2006-ban a 343.000 gyerek ~23 milliárd forint kiegészítő állami normatív támogatást kap. Nézőpont kérdése, hogy ez sok vagy kevés pénz. De közpénz. Tudjuk, hogy az elkötelezett szakmai igényesség nem minden iskola sajátja. De azt is tudjuk és látjuk, meg kell erősödniük a szakmailag kiválóan működő, hagyományokkal rendelkező iskoláknak.

      2007 után a minősítési eljárás eredményeként 94 iskola került ki a rendszerből. Maradt ~800 iskola 258.000 tanulóval. A zenét tanulók létszáma a minősítés előtt 124.000, a minősítés után pedig 110.000 lett. A létező 800 iskolából most 220 olyan van, ahol semmi más nem történik, csak egyéni zeneoktatás és 348, ahol komplex művészeti nevelés (zene és legalább egy társművészet) folyik.

 

3. A létszámtól független tartalmi kérdésekről röviden

 

A 27/1998 (VI.8.) MKM rendelet mellett kiadott tantervi programok (Romi-Suli, Mogyoród 1998), központi programok, melyeket - tapasztalatom szerint – a legtöbb iskola helyi tantervként adaptált pedagógiai programja részeként. Pedig fontos lenne, hogy megérezzük: egy-egy iskola helyi tantervi programjának sajátosságai – melyek természetesen a rendeletre kell, hogy épüljenek – annak a biztosítékai, hogy az iskola figyelembe vette az oda járók, az iskolahasználók igényeit, felmérte szűkebb környezetének sajátosságait. Az iskola helyi tantervét kell minden közösségben, minden tanárnak, minden gyerekre, egyéni tanórára külön lebontani. Tehát 22 növendéket alapul véve 22 tanmenete és 22x66 óravázlata kell legyen minden tanárnak. A helyi tanterv azért fontos, mert az célként a végeredményt közli: vagyis azt, hogy egy-egy gyerek az egyes évfolyamok végén milyen képességekkel kell rendelkezzen. Milyen eredménnyel kell a különböző fokokat, tagozatokat bezárni (pl. alapfok és továbbképző vagy A és B tagozat). De azt nem mondja meg, hogy valaki hogyan építkezzen. Megfogalmazza, hogy jártasság, készség, ismeretanyag szinten mit kell tudni. De nem rendezi össze az egyes tanévek lépéseit. Keretet ad. A részletek, az hogy hogyan éri el a tanár a gyerek személyes adottságait is alapul véve az évfolyamonként meghatározott követelményeket, már a pedagógiai munka, pedagógiai szabadság kérdése. A nagy zenei elődök nem tételes módszert tanítottak, hanem zenei gondolkodásmódot. Gondoljunk csak akár Kodály, akár Dobszay munkásságára. Az ilyen didaktikai és metodikai folyamatnak tudatos vezetésében mindig lehetünk egy kicsit személyre szabottabbak, vagyis jobbak. Fejlődhetünk még a tudatos tervezésben.

      Magyar művészetpedagógusként legyünk büszkék arra, hogy a ~3200 oldalt kitevő tantervi programhoz hasonlót nem írtak a világon (az alapfokú művészetoktatás követelményei és ajánlott tantervi programja ROMI-SULI, Mogyoród 1998). Ez egy olyan szellemi termék, ami miatt még Japánból is ide telefonálnak, kérdezik tőlünk, hogy le lehet-e fordítani? Kár, hogy még nem ismertük fel, hogy ez egy értékesíthető szellemi termék. Pénz, piac…. Egyik oknak azt látom, hogy a közös szakmai gondolkodás kialakítása s annak a döntéshozókkal való elfogadtatása rendkívül nehézkes, nagyon lassan tudunk csak konszenzusra jutni. Talán még ennél is nagyobb hiba, hogy a rendkívül gyors társadalmi változásokra – mi zenetanárok – nagyon lassan reagálunk. Pl. az alapfokú művészeti- és a művészeti záróvizsga legvégső szabályozása azt mutatja, hogy 8 év alatt nem tudtunk pozitív tulajdonságot hozzárendelni, ugyanaz maradt, ami volt. Hagyományos vizsga, melyet eddig is minden zeneiskola megtett. Pozitív mássággá nem vált, ami jelenthetett volna pl. főiskolai felvételinél valamennyi pontot, bizonyos szakoknál (óvónőképzők, tanító és tanárképző főiskolák, egyetemek). Nem mindegy, hogy ez a közvetett érték milyen szerepet kap, kaphat a tanulók életében.

      A magyar zenetanár nincs egyszerű helyzetben. Gyakran rugalmatlanná válik. Nem beszél még eléggé idegen nyelveket és – nyilvánvaló egzisztenciális problémái miatt – túlterhelt. Rendkívül intenzíven őrzi a zenei nevelés hagyományait. Napjainkra azonban más társadalmi, kulturális-gazdasági környezetben kell tanítanunk. A gyerekek idegrendszeri fejlődése, hétköznapi tevékenységeik struktúrája az elmúlt évtizedben nagyon megváltozott. Úgy gondolom, a változásokat jobban szemügyre kellene vennünk, mert ha leszakadunk róluk, nagy űr keletkezik a pedagógia és az igények között. Ma Magyarországon ~100.000 körül van a 6 éves korú gyermekek száma. Köztük majd minden negyedik kisgyerek tartozik a sajátos nevelési igényű (SNI) vagy a halmozottan hátrányos helyzetű (HHH) gyerekek közé. Ha nem tudunk reálisan foglalkozni az ebből következő kérdésekkel, nem gondoljuk át ezeket a hatásokat, akkor hiába keressük, hogyan lesz munkánk, jövőnk. A csökkenő gyereklétszám mellett egyre intenzívebben kellene figyelnünk az élethosszig tartó tanulási program (pl. Nemzeti Fejlesztési Terv II) meghirdetésére is. Már 2002-ben az Európai Zeneiskolák Szövetsége felhívással fordult az európai országok kormányaihoz. Támogassák kiemelten hazájuk zeneoktatását, mert az közvetve és közvetlenül is segíti a felnőttkori kreatív képességeket, a sikeres tanulási folyamatokat. A szülők – véleményem szerint – egy szellemi közösséget, iskolát választanak, benne megkeresve azt a tanár személyiséget, akiben a legjobban meg tudnak bízni. A minősítésben az egyik legjobban vizsgált, legfontosabb szempont volt, hogy a tanárok szakképzettsége megfelelő-e, hogy milyen zenei és pedagógiai kvalitásokkal rendelkeznek. A vizsgálatra szánt nagyon rövid idő nem segítette (2 hónap – 800 iskola – ~3800 telephely), hogy teljeskörű eredményt láthassanak az érintettek magukról. Az azonban leszögezhető: a magyar zeneoktatás hagyományai és a hozzá csatlakozó, azt erősíteni kívánó társművészeti nevelésben élen járó iskoláinak kimagasló eredményeit nem lehet kétségbe vonni, a jövőben azt nem figyelembe venni.

      Csak a vizsgálat végére vált világossá, hogy annak eredménye egyben az állami normatív támogatás mértékét is befolyásolni fogja. A 2008. évi költségvetési trv.-ben meghatározottak már – az elnyerhető támogatások igénylésének feltétele – alapvetően megkülönböztetik finanszírozás szempontjából a minősített iskolákat. Az elnyert minősítés azonban nem jelent az elmúlt hét év stagnálásához képest növekedést. Sőt. Ha az új számítási rend – csoportos finanszírozás az egyéni oktatásban is! – nem változik, az eddigi támogatásnál is valamivel kevesebb jut a zenei nevelésre és még kevesebb a társművészeti területre. Ez a támogatás átlagosan az iskolák működésének ~35-40%-át adja. A szülők térítési díj befizetése kb. 3-10% közötti. A többi az iskola fenntartójára (~60 – 65%) hárul. Európában kissé más a helyzet. Vannak országok, ahol a fizetendő összeg a szülő, az állam és a helyi közösség között csaknem egyenletesen oszlik el. De van olyan ország is – például Belgium – ahol az állam részéről 90%-os a finanszírozottság. A pénzért cserébe viszont a szakmai felügyelet nagyon erős, élő pedagógiai felügyelet működik. A tanár bármikor igénybe veheti, bármilyen szakmai kérdésben. Legyen az technikai jellegű vagy új kiadványokkal kapcsolatos, stb.. De a felügyelet rendszeresen vizsgálja az iskolák működését is.

      Talán hiányzik belőlünk az a tudás, mely hozzásegít ahhoz, hogy a szülő és az állami, fenntartói finanszírozás mellett más többletforrást is eredményesen tudjunk bevonni. Azt gondolom, mindegyik helyi közösség küzd a többlet megtalálásáért. De ha állandóan csak egyedül küzdünk, az szélmalomharccá fajul. További kérdéseket vet fel a munkaidő, tanítási idő, a bér mennyisége és a hozzárendelhető feladatmennyiség. A magyar zenetanár munkaideje heti 40 óra, melynek helyes értelmezése a következő: 22 óra tanítás, a többi szakmai felkészülés, adminisztráció, az iskola működésének segítése.

      De, ha az adható bér nettó értéke még egy szerényen vezetett élet félhavi működtetésére sem elegendő – különösen, ha egyedül élő a kolléga –, akkor biztosak lehetünk benne, hogy tanáraink kénytelenek másféle kötelezettségeket is vállalni megélhetésükért.

 

4. „…Életed útját magad választod. Válassz hát úgy, ha egyszer elindulsz, nincs már visszaút…”(Kodály Zoltán)

 

Az iskolák műhelymunkája – köztük a helyi tanterv is – nagyon fontos. A helyi közösség igényére építkezve – nem kiszolgálni (!) – nekünk vezetni kell mind a szülőt, mind a gyereket. De meg kell mutatnunk előre, hogy a szülő hova hozza be a gyermekét. Milyen értékrendet képviselünk, vagy akarunk eljuttatni hozzá. A szülőnek joga van választani. Oktatási kérdésekben pedig egyre több jogosítvánnyal, döntési lehetőséggel rendelkezik. Úgy kell előre bemutatnunk az általunk képviselt értékrendet, hogy hozzánk hozzá gyermekét, fontossá váljunk számára.

      Az 1993-tól eltelt úton nagyon sok problémát gyűjtöttünk össze. Nem csak a működtetésben. Csak néhány még a sok megoldásra váró feladatból. Számtalan értékes zenetanár kollégát vesztünk el, akik munkásságát dokumentálva kellene őriznünk, mert az általuk képviselt módszeren belül valami olyan eszközt tudtak, ami mindenki munkájának támogató lehetősége lehetne. Nincs zenepedagógiai könyvtárunk. Nincs archívumunk, ahol össze lennének gyűjtve a különböző pedagógiai módszerek és eredményeik. Természetesen vannak könyvtárak – zenei gyűjtemények –, ahol sok minden megtalálható. Ahhoz, hogy ezt össze tudjuk gyűjteni, sokkal intenzívebben, sokkal hangosabban és jobban „összekapaszkodva” kellene fellépnünk. A képzési struktúra (felsőoktatás) szükséges változásai, az amatőr és a professzionális zenei élet közötti lehetséges kapcsolatok sokkal intenzívebb együtt gondolkodást, együttműködést kívánnának meg a sikeres jövő érdekében.

 

      Meggyőződésem, hogy a közoktatás legfiatalabb intézmény típusának - az alapfokú művészetoktatási intézménynek - „felnőtté” válása, a közoktatás struktúrájába illeszkedése, kiváló eredményei nélkülözhetetlenek a XXI. század magyar társadalmának fejlődésében. A jelen tapasztalatai alapján kell, hogy pozitív jövőt képzeljünk. Abban nem lehetünk persze biztosak, hogy ezt mindenki hasonlóan látja majd. Egy azonban biztos: nem jó az a hozzáállás, ha a minősítési folyamatot személyes történésként éljük meg. Sokkal általánosabb dologról volt és van szó: a magyar zenepedagógia – művészetpedagógia – szakmai minősége megítélésének kérdéséről.

 

 


* Magyar Margit – a Tóth Aladár Zeneiskola igazgatója, a MZMSz elnökségének tagja – előadásának szerkesztett változata. Elhangzott az akkreditált módszertani továbbképzés keretén belül, Tamási, 2008. június 26-án.