Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

SCHUBERT: A KINTORNÁS

Amikor egy alkotó puritánul, a magától értetődés egyszerűségével állítja elénk művét, gyakorta az eszköztelen jelzőt alkalmazzuk rá. Schubert Téli utazás ciklusának záródala is ilyennek mutatkozik. De mint minden jelentős „eszköztelen” kompozíciónak, ennek is van két titka. Az egyik megfejthetetlen: a költészet. A másik az, hogy a látszólag „sima felület” igenis „erezett”, vagyis az eszköztelenség érzetének dacára zeneszerzői eszközökben próbálhatjuk megragadni a költészet röptét vezérlő szerkezet működését.

A címben szereplő kintornás alakjában ne a mai turistacsalogató csillogó verkli jelmezes működtetőjét képzeljük el, sőt, ne is a huszadik század elejének kapualjak alatt kéregető verkliséét. Sokkal inkább a távolabbi múlt tekerőlantos koldusát, akinek messzire hangzó ismertetőjele a hangszeréből akarva-akaratlan előtoluló bourdon kvint. Ez vonul végig Schubert dalának zongoraszólamán. Ó, de veszélyes eszköz! Milyen unalmassá, erőtlenné dermedhet, ha nem válik költői művé a dal! Hát még hogy ki sem mozdul a-mollból (különféle hangfajok számára szokás szerint transzponálták, hogy megfelelő fekvésben énekelhessék, de az a-moll fakó üressége fejezi ki leginkább a hangulatot).

A mű rugalmassága azzal kezdődik, hogy 8 ütemes hangszeres bevezetést 2 + 3 + 3 taktusra oszt a zeneszerző. S azzal, hogy a bourdon kvint első két megszólalását a kvinthez illesztett előkével indítja. Naturálisan a tekerő kerekének forgatásakor megszólaló zajocska utánzását halljuk ebben, de egyben az éneklő lelkében honoló disszonanciát is megérezzük belőle. Az első két kvintakkordon túl sohasem halljuk újra az előkét, ugyanis a dal nem a hangszer hangjának illusztrációjául született, a lélek fájdalma pedig a továbbiakban másban nyilvánul meg. Legfőképp a tonika és a domináns akkordjának minduntalan visszatérő egybeesésében. A zongora bevezetőjében azért is ismétli a 4. és a 7. ütemet, hogy nyomatékosítsa: erről a marcangoló kettősségről, erről a tragikus feszültségről szól zeneileg a dal. S nemcsak akkor szorítja lelkünket a hangzás, amikor feloldatlanul mered ránk az összefényképezett első és ötödik fok, hanem akkor is, amikor a feloldódni kívánó domináns szeptim alatt bennragad a tonikai orgonapont.

„Túl a faluszélen áll egy kintornás” – közli az első verssor (Tandori Dezső fordítását idézzük). Deklamációja a beszéd egyszerűségével hat. Természetes lejtését hallgatva észre sem vesszük, hogy a két ütem le- majd felugró kvarttal kezdődik, vagyis lineárisan is megnyilvánul az ellentét, nemcsak a kontrasztáló funkciók vertikális összeeresztésében. Az viszont nyomban kitűnik, hogy a Leiermann (kintornás) szó gisz–h–e menetét hallottuk már: a zongora bevezetőjének ismételt utolsó ütemében tehát a kintornást ismerhettük föl. S ha ez közelkép, akkor nyomban kapunk egy kistotált is: a zongora bevezetőjéből ismert első frázist, amely így a kintornás „egész alakos fényképe”. A harmadik szövegsorban („Ott áll mezítláb a jégen, toporog”) még mindig szelíd recitálást vélünk hallani, holott itt már „tobzódnak” az ellentétek. 1. Az eddigi kvart leugrás helyett ugyanazon tonikai hangokkal kvint felugrással indít. 2. Most nem az ütemkezdetek állnak dallamirányban egymással szemben, hanem az ütempár első tagjában az első negyed felugró és a harmadik negyed leugró kvintje (amelyek éppen a másutt egymásra fényképezett tonika és domináns tartozékai). 3. A belső szólam révén itt már nem azonos funkció tölt be egy ütemet: a páratlanban két negyednyi tonikát egy negyednyi domináns követ, a párosban fordítva, a tonika a rövidebb, s a domináns a második negyeden kissé sarabande-os lejtéssel ad ellentétes ritmikai impulzust. A 3. és 4. sor után a zongora bevezetőjének második frázisa tölti ki azt az időt, amelyben a szövegi közlés után gondolhatunk. S itt vesszük észre, hogy ez a ritmusképlet sem új, hiszen a bevezető második frázisában domináns-tonika rendben már előfordult.

Fontos ponthoz érkezünk. Az utolsó verssort megismétli, eddig nem hallott dallammal. Ilyen nagy esemény ez a skálamenet-melódia? Igen, mert elsóhajtva hangsúlyt ad az utolsó mondatnak: „tányérjába árva garas se potyog”. S ennek nyomán nagyot sóhajthat a zongora is. Csúcsponti hangig emelkedik, pontozott ritmussá feszül – nyomban súlytalan és súlyos helyen is –, és négy ütemre bővül – igaz, a már sokszor hallott zárlat ismétlésével.

Pontosan megismétlődik az ötsoros struktúra a második versszakban. S ekkor következik, ami az eddigi mívességen túl költészetbe emeli a dalt. Az 53. ütemtől a költő (Wilhelm Müller) is vált: a leíró kívülállásból megszólítás révén belül helyezi magát a képen. „Csodás öreg, beálljak-e tehozzád? / Dalaimat kísérné-e kintornád?” A kíséret az előző ütemekből öröklődik. A tonika és domináns közötti közös hang (e) válik az eddigi frázisokat indított a helyett kezdőhanggá. Az 54. ütemben pedig először történik meg, hogy az első negyeden szünet van az énekszólamban, így is hangsúlyt adva a „beálljak-e tehozzád?” – nyersebben fordítva: „veled tarthatnék?” – „ajánlkozásnak”, amellyel a költő/zeneköltő érzelmileg azonosul a kintornással. S hogy az kísérné-e dalait, azt már nem lépésekben emelkedő-ereszkedő dallamvonalban sóhajtja, hanem fel- és leugró oktávban. A deklamációnak hangsúlyt ad itt is a nyújtott ritmus. S a kicsendítő kérdés (kvintpárhuzamtól sem visszariadva) a domináns alaphangján, a tonika kvintjén hagyja nyitva a dalt, amelyet a zongora a megáradt érzelmet a patakmederbe visszavezetve nyugtat le a – nyughatatlan – kettős akkordra. Amely ugyan itt – a dal és a ciklus zárásaképp – feloldódik, de a tüske bennünk marad. Közvetlen zenetörténeti hatással Mahlerig. Igazából mindaddig, amíg a (dal)költő a kintornás testvére marad.

Örökre?