(1906.
március 20. –1964. december 25.)
1946-ban, a II. világháború vége utáni lelkes
felszabadultság idején, amikor rövid időre demokráciának látszott
Magyarország - egyik megszervezője volt a Magyar Zenepedagógusok
Munkaközösségének. „Hogy mi mindent végzett, nem is tudjuk részletezni, de itt
van az eredmény: a sok bizonytalan egzisztenciájú zenepedagógus biztos révbe
került” – írják többek között hálás kollégái 1949. december 4-én, amikor megszűnt
ez a remek szervezet. „Kedves Zsizsink, Te vagy ez a Pongrácz Erzsébet, a 97
zenetanár álláshoz jutásáért vívott harc oroszlánrészét Te végezted, az
eredményt Neked köszönhetjük! Fáradhatatlanul küzdöttél azért, hogy
kartársaidat révbe juttasd […] Köszönjük ezt Neked szívünk egész melegével és
szeretetével […] Munkánkban mindig Téged fogunk példaképül tekinteni, mint a
közösségért végzett munka lelkes harcosát!”
A
levél aláírói a 20. század második felének neves zenepedagógusai: R. Chitz
Klára (ő fogalmazta), S. Mannaberg Rózsi, K. Barna Erzsébet, L. Eisner
Lili, L. Bergl Hédi, K. Kempfner Lujzi, S. Bíró Kató, Horváth Józsefné, Várnai
Klára, P. Lányi Margit, Wertheimer Ilona, H. Bálint Ágnes, P. Szőke Gabriella,
Schichtanz Lorándné, Herz Adrienne – és, utolsóként, a legismertebb: Máthé
Klári.
Ebben
a szellemben emlékezett meg „Zsizsi”-ről meleg hangú nekrológjában Veszprémi
Lili is, a Parlando 1965. márciusi számában·. Itt azt
is megtudhatjuk, hogy Pongrácz Erzsébet erőfeszítéseinek eredményeképpen,
több mint 500 taggal, vidéki munkacsoportok is alakultak. Hogy a szociális
biztonságon (jóléti alapot is szervezett!) kívül gondja volt a kollégák szakmai
fejlődésére, az új közönség nevelésére is: arra, hogy az ifjúsággal (amely
akkor minden fajta kirekesztés nélkül, ingyen tanulhatott zenét) megszerettesse
a művészi muzsikát. A tanároknak rendszeres továbbképző tanfolyamokat
szervezett, és ismeretterjesztő előadásokkal egybekötött tanári hangversenyeket,
kiváló előadókkal. A zenét tanuló diákok növendékhangversenyeken, országos
zenei versenyeken ismerkedhettek meg egymás eredményeivel: életre szóló
barátokat, impulzusokat nyerhettek.
Nagyszerű
és önzetlen szervező munkáján túl, sőt mindenekelőtt: kiváló
zongoratanár volt. A budapesti Zeneakadémián tanult, és, 1936-1938-ig
magánúton, majd továbbképző tanfolyamain Varró Margitnál. A híres
tanárnő már New Yorkból küldte, 1939. március 20-án, meleg hangú,
elismerő ajánlólevelét, amelyben igazolja: Pongrácz Erzsébet nagyon
eredményes növendéke volt, „igen tehetséges és sikeres tanárnak bizonyult”,
akit „dinamikus és derűs lénye miatt szeretnek tanítványai.”
Ez
utóbbinak talán leghitelesebb tanúja vagyok, hiszen kezdettől, 8 éves koromtól,
a Budapesti Zenekonzervatórium (ma: Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola
és Gimnázium) zongora tanszakának befejezéséig, 10 évig lehettem a növendéke. A
zenei írás-olvasás, a forma, a harmónia alapelemeire, a nagy zeneszerzők
életrajzára is ő tanított. 1942 és 1944 között ő járt hozzánk.
Kiderült, édesapámmal ismerték egymást: apám orvosként gyógyította volt az
ő apját; szüleimhez ezután személyes barátság fűzte, anyámmal
hatalmasakat tudtak együtt nevetni. A háború után 1949 őszéig
magántanítványa voltam, résztvevője szakmai bemutatóinak, az általa szervezett
növendékhangversenyeknek, az Országos Ifjúsági Bartók-versenynek. Éppen annyi
ideig volt főtárgy tanára a „Konzinak”, ameddig én a hallgatója:
1949-1953-ig. Akkor megelégelte a Rákosi-korszak intrikáit, férjével Sopronba
költözött, és ott tanított, míg csak 1956-ban (legálisan, valamivel a
forradalom előtt) ki nem vándorolt Svájcba. (Fiát már 1947-ben, érettségi
után kiküldte, és azóta nem láthatta.)
Széles
látókörű, művelt, több nyelven beszélő pedagógus, kiváló
ízlésű zenész volt, Varró Margit iskolájának méltó képviselője, az
akkor legmodernebb szempontok szerint oktatott. Azonnal megalapozta a helyes
tartást, egészséges játszás-mechanizmust, szép és választékos billentést.
Koncentrációra, önkontrollra nevelt. Kezdettől értékes zenét játszatott, korszerű,
jó kiadásokból: Mozartot és Bachot meg sok, nálunk nem ismert barokk darabot –
és Bartókot: a Gyermekeknek 1945 előtt semmiképp sem tartozott a
„kötelező” anyaghoz. Azonnal kis kánonokat énekeltetett, zongorával, a
Bach-Prelúdiumokat, Invenciókat (valamennyit!) úgy kellett megszólaltatnunk,
hogy az egyik szólamot (máskor a témabelépéseket) énekeltük, a többit zongoráztuk;
kotta nélkül is meg kellett tanulnunk a szólamokat. A ”Konziban” már
urtext-kiadásból tanította a Wohltemperiertes Claviert; két év alatt közel mind
a 48 darabot; az akkori felfogás szerint stílusos előadásban, azaz a
„Wahre Art das Clavier zu spielen” szerinti ornamentikával, „nem romantikus”
módon.
A
„Konziban” mindig közös órákat tartott; rendszeresen meg kellett egymást hallgatnunk
és bírálnunk, ami nagyon tanulságosnak bizonyult. Szerettük őt, sokat
tanultunk tőle – de féltünk is. Mert rendkívül igényes volt, teljes
odaadással oktatott, és ugyanezt követelte tőlünk; plusz órákkal készített
fel a vizsgákra, hangversenyekre. Bár mint zenetudományi szakos hallgató, a
Zeneakadémián is kitűnő tanároktól: Jevgenyij Vaulintól, majd
Horusitzky Zoltántól tanultam – nekem a zongora, a zongorázás (a másoké is, meg
a magamé, ha nagy ritkán még odamerészkedem a hangszerhez) – azt jelenti: Zsizsi
néni. Az ő megjegyzéseit, szakkifejezéseit hallom. Emberileg is mindig
számíthattam rá; akár orvoshoz kellett kísérni (apám akkor halt meg, anyám
lázasan feküdt), akár Bartha Dénes tanár úrnak felvételi előtt bemutatni,
és mikor ez először nem sikerült, a Bölcsészkaron személyesen Zádor Anna
művészettörténész professzor jóindulatába ajánlani.
Genfi
korszaka vált élete másodvirágzásává. Nemcsak a szabadság, a gyönyörű táj,
a fia közelsége miatt: rendkívüli vitalitásával, tehetségével odakint hamar sikerült
egzisztenciát teremtenie, anélkül, hogy kötött állást vállalt volna. Kórusokat
kísért, Bartókról, Kodályról tartott sikeres előadásokat, melyeket maga
illusztrált zongorán. A hatvanas évek elejétől volt igazán elemében:
nemzetközileg elismert specialistája lett annak, amivel már régóta sikeresen
foglalkozott: ő lett az „elrontott” zongoristák orvosa. Nyaranként
felnőtteknek, művészeknek és tanároknak tartott továbbképző tanfolyamokat
Genfben, Német- és Finnországban a technikai, zongorázás-mechanikai zavarok
megszűntetése céljából. Hozzá is sokan utaztak, Európából és a Tengerentúlról.
Újságcikkek, hálás és rajongó „meggyógyított”, felszabadult pianisták elragadtatott
levelei tanúskodnak sikeres működéséről. Módszerét – Madame Elisabeth
Nagy-Pongrácz néven – a Schweizerische Musikzeitung 1962/1-es számában „Klaviertechnische
Spielstörungen” címmel megjelent tanulmányában foglalta össze.
Kivándorlása
után is állandó kapcsolatban maradtunk: rendszeresen leveleztünk; beszámolt a
munkájáról, kottákat kért, érdeklődött a mi körülményeinkről,
kislányomnak ruhácskákat küldött. Genfben boldog volt, aktív és elismert –
szeretett élni. Mindig azt írta, nincs egy perc szabad ideje. Voltaképpen a
jólét áldozata lett, túlságosan korán: 58 éves volt, amikor 1964 karácsonyán, a
fiától kapott kocsiban, a csúszós úton fának ütközött: ő azonnal meghalt,
férje valamivel később. Nagyon nagy kár érte.
Ma már
csak kevesen vagyunk, akik hálás szeretettel emlékszünk rá. (Hozzá járt,
zongora melléktárgyra, néhai Peskó György orgonaművész és néhai Bojtor
Imre népdalénekes.) Zongoraművész egyikünkből sem lett, de zenei
pályára többen mentünk. Tanár lett Bánrévyné Koltay Mária, Karap Éva, jeles
muzikológus Frankfurtban Susanne Grossmann-Vendrey. Nemzetközileg ismert és
elismert dr. Szabó Helga, az ELTE több díjjal kitűntetett egyetemi tanára,
és Nyékyné Kőrösy Mária, aki évtizedeken át a párizsi Pompidou-központ
zenei könyvtárát vezette. A Liszttel foglalkozó szűkebb szakirodalomban
talán nem ismeretlen e megemlékezés írójának neve sem:
Hamburger Klára