Kroó György kiadatlan tanulmányai II.

 

Georg Friedrich Händel* zenei portréja szvitjei és concertói

 

Sorozatszerkesztő: Zsoldos Mária

 

Georg Friedrich Händel zenei portréját bármily hevenyészett vázlatnak legalább négy-öt műfaj tükrében kellene felidéznie. Hiszen életének három színterén, Németországban, pontosabban Halléban, Hamburgban és Hannoverben, majd Itáliában, nevezetesen Rómában, Nápolyban és Velencében, végül Angliában, közelebbről Londonban, három művelődési és zenei tradíció életnedve táplálta természet adta tehetségét a hely szellemének tiszteletére ösztönözve és a bekapcsolódás, a folytatás lehetőségét kínálva. A folytatás pedig a sajátos értelmezést, a változást, a kezdeményezést is magában rejti. Operáinak, oratóriumainak, kantátáinak tárgyalására e tanulmányban még csak az érintésére sincs lehetőségünk. Szorítkozzunk Händel hangszeres termésére. Tallózzunk szvitjei és concertói lapjain.

Induljunk ki a kor nemzetközi használati zenéjéből, a szvit műfajából. Minden valamirevaló szerző művelte. Zenekaron, billentyűs hangszeren, de fúvós instrumentumokon és ezek legkülönbözőbb módon társult együttesein egyaránt megszólalt a bevezetőt és tánc tételek vagy más zsáner-, illetve karakter darabok sorát, egymásutánját jelentő műfaj – innen a "szvit" név, a jelentése "egymásután". S már a 17-18. században a legmagasabb zeneszerzői igény kielégítésére – lásd Johann Sebastian Bach ouvrejét – éppúgy alkalmas keret volt, mint az operalátogató arisztokrácia vagy polgári közönség vágyának kielégítésére, amennyiben a színpadi táncok zenei egyvelegével szórakoztatott.

Händel zenekarra komponált szvit zenéje festői panorámáját nyújtja a karakterek és formák legkülönbözőbb kombinációinak. A Vízizene címen ismert három különböző hangnemű szvit és az úgynevezett Tűzijáték zenében tanulmányozunk néhány típust a sok közül. Kezdjük egy ünnepélyes, derűsen emelkedett fanfár zenével, a Vízizene D-dúr szvitjének Allegro tételével. A téma minden fázisát azonnal megismétli a hangszerek egy másik csoportja, mintha a tér különböző pontjairól szólna a zene. Az egyik csoportot a trombiták, a másikat a kürtök vezetik. Az ismétlésben van valami a visszhang-játék hatásból is. Amikor valamennyi motívum bemutatkozott, mintha újra kezdődne az egész, de a kezdő frázis most másképpen ritmizálva, mozgásának irányát is változtatva,tehát variálva tér vissza.

A Vízizene Menüett tételei megannyi különböző karaktert, hangulatot hordoznak. Az első az emelkedett derű jegyében fogant, trillái pezsegnek az ünnepi jókedvtől, témája önmagát is folyton visszhangozza és minden részlete azonnal megismétlődik. A visszhang játékot Händel a kürtökre bízza, a középrészt a kürt nélküli vonós hangzás és a moll tónus teszi bensőségessé. Más hangulatot hordoz a stilizált vadász-zenének tetsző menüett. Megint mást az érzékenyen cizellált fuvolás menüett, mellyel a szabadból a házba költözünk,a lélek belsejébe húzódunk vissza.

A Tűzijáték szvit végén Händel két menüettet fűz egybe. Az elsőben könnyen kihallható, hogy a fúvósok a frázisok ismétlésekor díszítik a vonós dallamot. A második menüett nyilvánvalóan egy zárószám jellegével kapcsolódik az elsőhöz. Hangszerelése, amely a trombita és az üstdob hangja révén hivatalos pompát sugároz a fokozás jegyében is finálé-szerű.

 E szvit az 1748-as Aix-la-Chapelle-i fegyverszünet, illetve békekötés megünneplésére készült és Händel a következő év április 26-án tartott nagy királyi tűzijáték alkalmára, eredetileg 9 trombitára, 9 kürtre, 24 oboára, 12 fagottra, 1 kontrafagottra, 3 pár üstdobra és kisdobokra hangszerelte. Csak utólag, egy másik előadás alkalmával adta a fúvó-és ütőhangszerekhez a vonósokat.

Az ünnep, a nagyság érzékelése és érzékeltetése, a fény iránti szomjúság, a mozgás elevensége, elementáris lendülete, a nagy felületek egyszerű kontrasztjainak kedvelése, ez mind-mind az olasz hagyomány, legfőképp Corelli műveinek hatása és intenzív egyesülése Händel legsajátabb alkotói hajlamával. Erre utal a vonóshangzás meghatározó szerepe is műveiben. A korabeli német vonós technikák, a kettősfogások és az elhangolások nem érdekelték. Jellemző az is, hogy neki, a nagy orgona-improvizátornak idegen volt a fúvós hangszerek egymással és a vonósokkal való kombinálásával kapcsolatos kísérletezés, amely Bachot is foglalkoztatta. Händel ciklusokban, nagy egészben gondolkozott, annak ellenére, hogy egy-egy művének részletei a legkülönbözőbb saját és idegen forrásból származhatnak. Legfőképpen azonban a miszticizmus nyomai hiányzanak műveiből. A természet képei, az élet tucatnyi zsánere, a karakterek sokasága jelenik meg zenéjében. A filozófiai jelleg, az intellektuális vagy akár teológiai eredetű meditáció nem az ő világa. A zenéje, bár ő a barokk polifónia korában egyike a legnagyobb polifónistáknak, sohasem elvont, hanem mindig ábrázol, megjelenít, érzelmileg és hangulatilag azonnal megragadható, konkretizálható.

A műfaj javához tartozó Corelli mintákból induló Concerto grosso sorozatok mellett concerto-zenéinek letéteményesei orgonaversenyei is. A 7. opus első koncertjéről, amely a többinél némileg pontosabb és teljesebb lejegyzésben maradt ránk, még az orgonapedál használatára vonatkozólag is tartalmaz némi eligazítást.

Az Andante tételben felfedezhetjük a Hornpipe táncritmusát, a záró tétel pedig a Bourreé feliratot viseli. Ezek olyan jegyek Händel concerto-zenéjében, amelyek a szvitekre emlékeztetnek, vagy a két műfaj közös folyosóját jelentik. A kor alkotói illemszabálya megengedte a Händelre oly jellemző áthallásokat, vagy önkölcsönzéseket szvitjei és concertói között. Afféle szerzői átiratnak számítottak. A műfaji és az apparátusbeli határok nem jelentettek demarkációs vonalat, szabadon lehetett átjárni rajtuk. Szöveges mű szöveg cseréje sem jelentett istenkáromlást, hangszeres és vokális kompozíciók között megengedett volt a tétel-csere, a hangzás inkább csak a regiszterek tekintetében volt meghatározott, a hangszínt szabadon lehetett választani, a magas járatú hegedű- szólamot az oboa vagy a fuvola bármikor kiválthatta és így tovább. Példaként álljon itt egy rövid felsorolás. A G-dúr concerto /HWV. 314 opus 3/ záró Allegrója eredetileg csembaló fúga volt. A d-moll concerto /HWV 316/ Allegro ma non troppo tétele egy Anthem részeként szöveggel is fennmaradt. A D-dúr /HWV 317/ Allegro tétele pedig több Händel műnek is szerves része.

Az 1739-ben keletkezett 12 művet tartalmazó halhatatlan concerto sorozat, a Concerti grossi, Händel drámai tehetségét és hajlamát képviseli: színpadi értelemben is helyénvaló szenvedélyes tónusú Larghetto affettuoso után remekbeszabott fúga következik, majd nyilván vokális fogantatású, harmóniailag is különlegesen érzékeny Largo e piano tételét egyik neves korabeli méltatója egyenesen Stabat Maternak nevezi. A művet a kor és a szerző stílusában is ritka drámai hevületű, sötét, titokzatos közjátékokkal meg-megszakított Allegro zárja le.

 


* A PARLANDO Kroó György professzor úr írásával emlékezik meg Georg Friedrich Händel halálának 250. évfordulójáról.