Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

TÉMÁK – SCHUBERT: ARPEGGIONE SZONÁTA – 1. TÉTEL

A gitár hangolású és gitártestű, mára a hangszerek képzeletingerlő dinoszauruszai sorába visszaszorult vonós instrumentumra írt, korunkban főként brácsán és csellón megszólaltatott a-moll Schubert szonáta első tételének főtémája a romantika szívbemarkolóan nosztalgikus remeke.

Kilencütemes zenei mondat. Már két egymásra felelő rövid frázisa is jelzi a zeneköltői választékosságot, árnyaltságot. A legegyszerűbb fordulattal (I.–V.–I.) indít, mint aki megkérdőjelezhetetlen evidenciát közöl. De a domináns akkordban ott a szomorú hangulatot éreztető szeptimhang. Érdemes megvizsgálni a hangszerelést. A szeptimre (D-re) a tonikai hangzat tercéről lép fel, hogy onnan visszahajoljon. Ennek a zongorán nem hallható ellenpontja az „alt” szólam E–Gisz–A menete. Nem hallható? Azt észrevehetjük, hogy a Gisz-ről nem lép vissza E-re. S ha ezt ráerőltetnénk a szólamra, kellemetlen vastagságot, ballasztot éreznénk. A kétütemes frázisra adott válasz tovább árnyal. Ezúttal nem dominánsra lép a tonikáról, hanem – plagálisan – szubdominánsra, nem alaphelyzetű tonikáról, hanem szextakkordról, a basszus addigi üres oktávjait a tonika orgonapontjával kitöltve. S mi kerül a basszusba valamint annak „tenor” oktávjába? Az iménti szeptimre lépés és onnan visszahajlás C–D–C menete. Amelyet tovább színez a dallamban és az „altban” hallható tercpárhuzam, közben pedig a tonikai orgonapont hangjára retorikusan leugrálva deklamál a melódia. Ez a nyújtott ritmusú ütem az első taktus második felének ritmikai fejlesztése.

A két egymásra felelő frázist átmenőhangok kötötték össze. A mondat ötütemes harmadik tagjához ugyancsak 3 nyolcadnyi akkordfelbontás vezet. Ez egyrészt ellentétet képez az utána következő kromatikus lehajlással, másrészt előkészíti a bal kéz harmóniáinak hangzatfelbontásait. A váltódomináns nónakkord a „tenorban” a szoprán félhangos lehajlását imitálva oldódik V. fokra, majd a kromatikus irizálásból jut a 6. ütem tonikai akkordjának is a basszusban. Így érkezünk a nápolyi szextre, amely után „menetrendszerűen” a 8. ütem várna ránk. De Schubert nem olyan mozdonyvezető, aki a következő megálló előtt egy pillanatra ne nyitná ablakunkat egy „mesebeli” állomásra. Ez pedig a belső bővítésül szolgáló 7. ütem, amelyben VI. fokú mellékdomináns szekund távolába merül tekintetünk, mielőtt a drámai nápolyi szext valóságába visszasüllyedünk. S hogy a mesék ne lennének valónk logikus folytatásai? Dehogynem! A D–Esz–D basszusmenet mi más, mint a kezdő ütem szeptimhangra lépése óta követett váltóhangos motívumunk? A 8–9. ütem zárlata pedig bizonyára azért érinti – nem véletlenül ismét, ezúttal ellenmozgásos váltóhang-pár bevonásával – a IV. fokú bővített kvintszextet, hogy az iménti meglepő, tehát erőteljes VI. fokú mellékdomináns akkordot kiegyensúlyozza.

A vonós hangszer belépéséhez a nőnemű zárlatot követően – ezúttal először – lefelé hajló nyolcadmozgás vezet, majd a főtéma ismétlése variáltan szólal meg. Érdemes követni, melyik mozdulat mivé válik az újbóli megszólaltatásban. Leginkább a dallam őrződik meg, csupán kibővül 3 ütemmel. A kíséret egyszerűbbé válik, hogy ne takarja az új szereplő mondandóját. A 16. ütem basszusában, a bővítés előkészítésekor új alakban tűnik föl a váltóhangos motívum, hogy azután majdnem háromszorosra tágítottan, a végtelenségig kihangsúlyozza a VI. fokú mellékdomináns szeptim és a nápolyi szext fájdalmas vívódását. E sulykolással egyben valóságunk részévé avatja, ami fél perce még a fantázia távola volt.

S hol vagyunk már a kezdőütembeli evidencia és a harmóniájával a végtelen térbe nyitó 7. taktus közötti 15 másodpercnyi történettől?