A 75 esztendős Földes Imre köszöntése*

 

Tisztelt Tanár Úr, kedves Imre!

Kedves Kollégák!

 

E

gyszer valaki arról beszélt nekem, hogy egy híres professzor névjegyén semmi más nem szerepelt, csak a neve. Nem állt ott az egyetem megnevezése, ahol tanított, nem voltak felsorolva a címei, fokozatai. Vajon lehet-e annál többet elérni az életben, ha valakinek a neve – ahogy mondani szokták – fogalommá válik, és önmagában megad minden szükséges információt?

                Nem tudom, hogy Földes Imre névjegyén mi áll, azt sem tudom, hogy szokott-e efféle kis kártyákat osztogatni. Kapcsolatunk túl régi (közel három évtizedes) és szoros ahhoz, hogy valaha is szükség lett volna közöttünk névjegycserére. De abban biztos vagyok, hogy Földes Imre névjegyére is elegendő lenne a nevét rányomtatni. Mert ez a név is fogalommá vált, amely sokakban kelti nagyjából ugyanazt a képzetet.

                Mi minden jelenik meg a tudatunkban, amikor meghalljuk, vagy meglátjuk Földes Imre nevét? Nyilván lehetetlen mindent felsorolni, de én most kiemelek egy kisebb csokorra valót. Mivel egy virágcsokornak – állítólag – páratlan számú virágból kell állnia, kilenc virágszálat kötöttem egybe. A 3 szent szám, mesebeli szám, a 9 pedig háromszor három… 

                Első virágszál, amelyen rögtön három virág nyílik: lelkesedés, kíváncsiság, igényesség. E három nem választható külön. Földes Imre lelkes ember. Ha csinál valamit, azt szívvel-lélekkel, teljes odaadással teszi. Tanári és tudományos tevékenységét ez a lelkesedés, ez az érzelmektől átitatottság jellemzi, és ettől érezzük olyannyira személyesnek. Egy pszichológus írásában olvastam, hogy egy tanár csak azt tudja megtanítani, amit a saját személyiségén, a saját érzelmein és intellektusán átszűrt. Amit Földes Tanár Úrtól kaptunk és kapunk, az csupa ilyen, az ő színes, gazdag személyiségén átszűrt tudás. Magas érzelmi hőfokon adja át, s éppen ezért lesz bennünk, befogadókban maradandó. Hiszen – ahogyan az agykutatásból is tudjuk (no meg magunk is tapasztalhatjuk) – azt jegyezzük meg könnyen, amihez valamilyen érzelem kötődik.

                A Tanár Úr kíváncsi volt egész életében, és most is kíváncsi. Azt mondják, az ember addig marad fiatal, ameddig megőrzi a kíváncsiságát. Bizonyára ő is ettől ilyen fiatal. Érdekli minden, ami értékes, és azt is tudni akarja, mitől értékes. Szeret a dolgok mélyére nézni, felfedezni a belső összefüggéseket, hiszen ezektől lesz az egész olyan, amilyen. Ha valami nem egészen tiszta számára, nem rest elővenni lexikonok és szakkönyvek garmadáját, no meg telefonon felhívni a téma specialistáját. (Nehéz lenne megmondani, hogy ez az attitűd inkább kíváncsiságból, vagy inkább szakmai igényességből ered-e. Nyilván mindkettőből.) Amint megvan a válasz, s így helyére kerül a hiányzó mozaik, a Tanár Úr óriási intellektuális örömöt él át. S amikor beszámol egy-egy felfedezéséről (például arról, amikor a hangrendszerek logikáját tanulmányozva megtudta egy sinológustól, hogy a kínai pien szó nem vendéget jelent, hanem olyan valamit, ami destruktív módon megváltoztatja a fennálló rendet), öröme átragad a hallgatóira, akik maguk is éhesek lesznek hasonló intellektuális örömökre.

 

Második virágszál, amelyen két virág nyílik: a tudás átadásának vágya és a tudásvágy átadásának vágya.  A Tanár Úrban végtelenül erős vágy él arra, hogy tudását, tapasztalatait továbbadja. Egyszer készítettem vele egy interjút (Parlando, 1991/2. 9–13.). Az írás címe egy tőle vett idézet lett, amely egyúttal egész tanári tevékenységének is mottója: „Ha szépnek találok valamit, szeretném, ha más is szépnek találná…” Amikor tanított minket, látszott rajta, hogy az egyik legnagyobb nehézség számára az, hogy „visszafogja magát”, hiszen az adott időkeretben nem mondhat el mindent, amit életében a szóban forgó témáról megtanult, vagy amire rájött. Figyelmeztetett is minket, hogy majd meglátjuk, a tanításban azt lesz legnehezebb eldönteni, hogy az ember mit ne mondjon el. (Én is egyre jobban szenvedek attól, hogy kevés az idő, nem tudok mindent átadni. De legalább e nehézség nem ért váratlanul...) A Tanár Úrnak nem elég, hogy átadja nekünk a tudást. Számára az is cél, hogy mi is vágyjunk a tudásra. Akkor is, amikor tőle függetlenül tevékenykedünk. Szerintem számára az lehet az egyik legnagyobb öröm, ha azt hallja vagy látja, hogy egykori tanítványai a tudásnak, a megértésnek, a lényeglátásnak, az összefüggések felismerésének hasonlóan szenvedélyes vágyával közelednek egy témához, mint amilyen szenvedélyes vággyal ő maga közeledett és közeledik ma is.

 

Harmadik virágszál: lépéstartás a korral. Földes Imre az, akire bizton számíthatunk, ha a zenetörténet legújabb produktumairól szeretnénk valamit megtudni. Ő az, aki ott van minden bemutatón, aki nyitott szívvel és intellektussal, egy gyermek felfedezőkedvével hallgat meg minden újdonságot, a legcsekélyebb előítélet nélkül. És csodák csodájára ezt a nyitottságot és frissességet is képes átragasztani a tanítványaira. (Az, hogy én idén, 2009 tavaszán a III. éves hallgatóimnak egy 2008-ban bemutatott operát tanítok a zenetörténeti kurzus lezárásaként, elsősorban annak köszönhető, hogy Földes Imréhez jártam.)  

 

Negyedik virágszál: a minőség tisztelete. A Tanár Úr egész életével, habitusával azt üzeni: a dolgokat csak a legmagasabb minőségben érdemes csinálni. Arra pedig, aki így csinálja, oda kell figyelni. Emlékszem, mennyire fontosnak tartotta, hogy a meghallgatott műrészletek előadóiról is ejtsen néhány szót. Nemcsak azért, mert a kottapapíroson lévő zenemű interpretátor nélkül nem jut el a közönséghez, hanem azért is, mert azt akarta, hogy mi magunk is megérezzük a minőségbeli különbségeket. Aki járt a Tanár Úrhoz, sohasem tudja elfelejteni, ahogyan például Kathleen Ferrier művészetéről beszélt.

 

Ötödik virágszál: a tanítás mellett a nevelés vágya. Amikor leendő utódaként, akkor már több éves tapasztalattal rendelkező tanárként beültem az óráira, döbbenten tapasztaltam, hogy az első évfolyam első óráján egyetlen szó sem esett a zenetörténetről. Emberi kérdésekről annál több. Röviden úgy mondhatnám: a Tanár Úr „osztályfőnöki órát” tartott közel 120 percen át körülbelül 50 diáknak, akiket akkor látott életében először. És abban, amit elmondott, életre szóló útravalók voltak. Később is, amikor igencsak intenzív zenetörténet órákat tartott, ha az éppen tárgyalt téma ehhez apropót adott, a nagybetűs életről kezdett beszélni, elmesélve saját élményét, tapasztalatát, vagy valaki másét, ha azt tanulságosnak tartotta. Ilyenkor tökéletes csönd lett a teremben, hiszen az Élet mindenkit érdekel, még azt is, akit a Goldberg-variációk formai felépítése hidegen hagy. Az efféle tanári mentalitás fontos példa annak, aki később maga is tanítani akar. 

 

Hatodik virágszál: szakmai alázat. Igen, ez is azonnal megjelenik, amikor a Tanár Úrra gondolunk. Mert nem kevés szakmai alázat kell ahhoz, hogy valaki elmenjen az egyszerű, zeneileg képzetlen emberek közé, és beavassa őket a zene titkaiba. Ahhoz is kellett persze alázat, hogy a Zeneakadémián, hosszú évtizedeken keresztül, az újabb és újabb diákgenerációknak ugyanazzal a lelkesedéssel, frissességgel beszéljen a zenéről. Képes volt úgy hallgatni egy általa már százszor hallott és végigelemzett darabot, mintha először hallaná, ezáltal is segítve, hogy megszülessen bennünk a nagy élmény. Az a nagy élmény, amely benne is megszületett először, és megszületett újra és újra, amikor a darabot növendékeivel megismertette. 

 

Hetedik virágszál: az egyszeriség varázsa. Földes Imre életművének lényege az előadásaiban rejtezik. Az egyszeri, mindig más, megismételhetetlenül egyedi előadásokban. Minden előadás egy önálló műremek, önmagában is művészi alkotás, és különösen nagy előnye az aktualitás. Egy előadáson el lehet mondani azt a kutatási eredményt, amit az ember az előző heti konferencián hallott, vagy azt az érzést, amit a darab aznap reggel keltett benne. Az, hogy valaki előadásokon keresztül adja át a tudását, azt is jelenti, hogy állandóan megújuló tudást, látásmódot, érzelmi viszonyulást ad át, márpedig ez a Tanár Úrnak elsőrendűen fontos. Ezért aztán kissé viszolyog is attól, hogy a tudását leírja. A leírt tudás ugyanis megmerevedik, nem lehet egy hónap, egy év múlva továbbfejleszteni, ott van a papírra nyomtatva, és ha egy-két lábjegyzetet túlhaladott az idő, az a Tanár Úr számára már valóságos tragédia…

 

Nyolcadik virágszál: teljességre törekvés. A Zeneakadémia Tanárképző Intézetében Földes Tanár Úr átfogó képet nyújtott a zene történetéről, a fizikai és biológiai zeneiségtől napjaink legújabb irányzataiig. A hároméves tananyag – 56 órányi, nagy gonddal kiválasztott zenehallgatási anyaggal, a zenei részletekhez tartozó eredeti és magyar nyelvű szövegkönnyel, több száz oldalnyi olvasmányanyaggal – és az a mód, ahogyan ezt (az építészettel és a képzőművészettel való kapcsolat rendszerében) elénk tárta, mintaképe az egységes koncepció alapján történő oktatásnak. E három év végighallgatása (és végigtanulása, mert szerencsére a Tanár Úrnál keményen kellett készülni a vizsgákra) megbízható stílusismeretet adott, és később biztos alapot jelentett, amikor a Zeneakadémia zenetudományi szakán elmélyedtünk egy-egy korszakban, egy-egy műfajban. (Sokszor elgondolkoztam azon, hogy ha nem jártam volna a Tanárképző Intézetben Földes Imre zenetörténet óráira, mennyivel nehezebb dolgom lett volna később.)    

 

Kilencedik virágszál, és minden bizonnyal ez a csokorban a vezérszál: emberség. Földes Tanár Úr kisugárzása minden bizonnyal azért is olyan varázslatos és ellenállhatatlan, mert nála mindennek középpontjában az ember áll. Az ember – a maga tehetségével, érzékenységével és gyengeségével. Sohasem felejtem el, amikor egy vizsgán, ahol megfigyelőként lehettem jelen, a Tanár Úr tréfásnak szánt, valóban ártatlan megjegyzésétől egy fiatalember megbántódott. Általában könnyen túltesszük magunkat az ilyesmin: „Istenem, kicsit túl érzékeny a fiú, nincs humora, de másnapra úgyis elfelejti...” Ám a Tanár Úr láthatólag igencsak szívére vette a dolgot. Otthagyott csapot-papot, kiment a fiatalember után, és hosszasan beszélt vele, hogy az megértse, elhiggye, a Tanár Úr nem akart neki fájdalmat okozni. Hogy ez apróság? Nem. Ez a legfontosabb, ha emberekkel kell bánnunk, pláne, ha zenészpalántákat kell nevelgetnünk. Nem csak szeretnünk, de tisztelnünk is kell őket. (Azóta sokszor eszembe jutott ez az eset, és nagy gonddal ügyelek arra, hogy egy humorosnak szánt mondattal, netán egy keményebb rendreutasítással meg ne bántsak valakit. Ha pedig látom a diák szemén, hogy mégiscsak elevenébe találtam, nem szégyellek elnézést kérni. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lett volna előttem a Tanár Úr példája, ezt csak keserves leckék árán tudtam volna megtanulni.) Az emberség, a másik iránti tisztelet megnyilvánulása az is, hogy egy-egy produkció után Tanár Úrnak mindig van néhány kedves szava a fellépő művészhez, az előadást tartó tudóshoz. Ő ugyanis tudja, hogy mennyire fontos a visszajelzés, az elismerés.

                Az „elismerés” talán éppen jó végszó ehhez a rövid felsoroláshoz, amit csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Mert ugyan arra a bizonyos névjegyre tényleg elegendő lenne odaírni a nevet: Földes Imre, annak pontos felsorolásához, hogy e név mit takar, és hogy mi, akik a tanítványai lehettünk, vagy éppen vagyunk, mi-mindent kaptunk tőle, vaskos kötetet lehetne (és kellene is) írni. Most tehát átadom ezt a néhány szál képzeletbeli virágot, tudva, hogy egy igazán méltó nagyságú csokor be sem férne ebbe a terembe. 

                A Zenetanárok Társasága nevében is jó egészségben, lankadatlan kíváncsiságban eltöltött, sok-sok további esztendőt kívánok Tanár Úrnak, mindannyiunk örömére.   

Solymosi Tari Emőke

 

 



* Elhangzott a Zenetanárok Társasága választmányi ülésén, 2009. március 16-án.