Fehér Anikó

 

Ünnep a népzene?

 

A népzene ünnepe a Művészetek Palotájában

2009. január 29.

 

Pont egy éve indult az ünneplés, annak örömére, hogy elkezdődött a népzenei előadóművész képzés a Zeneakadémián. A koncert sikerénél és nagyságánál csak tanulságainak sokasága volt több. Így aztán nem lehetett nem elmenni az ideire… (Arról nem is beszélve, hogy újságírók hada örül annak, hogy elindult a népzene felsőfokú oktatása a Zeneakadémián, holott ez Kodály óta mindig is megvolt. Mostantól a színpadi és talán táncházi előadását tanítják, ami igen nagy különbség. Népzenei előadóművész képzés indult, úgy mint Európa más országaiban.)

                 Aki ott volt, várta a továbblépést, a – meglehetősen eklektikus – indulás utáni vágányba terelődést. Vártuk az immár két évfolyammal működő tanszak hallgatóinak előadását, vártuk az ünnepet. A MüPa pedig hagyományt teremtett: ez a nap legyen ezentúl a népzene hivatalos ünnepe, jövőre is lesz ilyen.

Egy éve is leírtam a véleményem, igaz, akkor nem tettem kérdőjelet a cím után.

                 A népzene értelmezése körül korunkban sok a vita, félreértés. Igazi funkciója és élete megszűnt, éltetik – éltetjük mesterséges körülmények között. Ez nem baj, világjelenség. Azonban lassanként meg kellene találni azt az utat, melyen járva lehet mégis kezdeni valamit ezzel az egésszel. Valószínűleg nem egyenes az út, sok kanyar és elágazás van rajta, de ha jól lépünk rajta, ugyanoda visz.

                 Nézzük, mi történt most, amikor tudjuk, hogy mintegy 40 fiatal és tehetséges hallgató ült be a zenétől átitatott falak közé, citerával, kontrával, dudával a kezében és az operaénekesekétől eltérő hangképzéssel a torkában.

                 Az örök recept ma is bevált: végy két jólismert művészt, akiknek komoly múltja és rajongótábora van és kezdd velük a műsort. A Sebő – Halmos duó, néhány fiatallal kiegészítve, biztos pontnak tűnt. Csak az szeghette a kedvünket, hogy most is ugyanazt hallottuk tőlük, amit szinte minden előadásukon. Igaz, a múltra emlékeztek.

                 Őket igazi friss vér: Pál István Szalonna és bandája követte két vendég előadóval: a legnagyobbak közé kívánkozó, pillanatok alatt hangulatot teremtő okosan szép Herczku Ágnessel és a fiatal zeneakadémista Pál Eszterrel. Dudaimitációt adtak elő hegedűkkel, énekkel, dudával és kevés sikerrel. Összeállításuk sok gondolatot vet fel a népzene éltetésével kapcsolatban. Ők nem másították meg ez eredeti dallamot, csak hangszerelték, játékot próbáltak köré tenni. Igazi profi módján adták elő a valószínűleg nem kiforrott és nem sokszor játszott összeállítást – mi meg vártuk a poént. De az nem jött. Pál Eszter énekelt kalotaszegit is a zenekarral, de még ez sem vette le a lábáról a közönséget. Herczku után ottmaradni a színpadon nem könnyű dolog, ám nagy felelősség. És komoly feladat. Pál nem birkózott meg vele. Nem beszélve a kalotaszegi muzsikában ma jelen lévő, de a hagyománytól igen messze álló tangóharmonika jelenlétéről, amivel nagyon nehéz volt bármit is kezdeni amúgy edzettnek hitt füleinknek. Mi szükség erre? Nem oda való, idegen. Szükséghangszer.

                 Farkas Zoltán Batyu valaha egy ország – mit ország – egy nyelvterület táncos etalonja volt. Nemcsak virtuóz technikája, de eszeveszett jókedve, erős egyénisége mindenkit ámulatba ejtett, aki látta őt táncolni. A táncos pályának azonban nagy ellensége a kor: kíméletlenül korán érkezik a vég, amit illik észrevenni. Batyu ezt megelőzendő új műfajt teremtett: gardont kötött magára és azt a tőle elvárható virtuozitással kezelve tánc imitációt adott elő Borbély Mihály játékára.

                 A Söndörgő együttes következett. A nagy előd, a Vujicsics együttes atyjafiai nem akarnak mást (legalábbis egyelőre) mint népzenét muzsikálni. Azokat a dallamokat, melyeket ősatyjaik és valódi édesapjuk muzsikál: délszláv folklórt. Nagyon megy ez, nem lehet elrontani, csak bízhatunk abban, hogy nem térnek le erről a feltétlenül egyenes és célhoz vivő útról. Társuk volt egy adatközlő tamburás és egy fiatal színész, aki a sokszor hallott kecskekereső mesét adta elő – most délszláv dallamok között. Sokan élnek abból, hogy parasztemberek szójárását és kiejtését utánozzák, Szőts Artúrnak ez azért könnyebb és azért látszik hitelesebbnek az átlagnál, mert nemcsak ebből él és mert Erdélyben született.

                 Jánosi András is tanít azon a bizonyos szakirányon a zeneakadémián. Együttesével most is azt adta elő, amit máskor: 18. századi dallamokat néhány népdal párhuzammal. Szűts Miklós énekelt, akiről végig azt hittem, nem biztos, hogy tudja, hol is van. Pedig a hely kötelez, láttuk ezt tavaly is. Egyébként kár, hogy ritkán halljuk őt. Jánosi előadásmódja is hagyott kívánnivalót maga után.

                 A szászcsávási zenekartól reméltünk felüdülést. Nem kaptuk meg, csak félig. Valószínűleg nem tudták mit kell csinálni, ezért hosszú táncfűzért muzsikáltak. Viszont itt érezhette meg a figyelmes hallgató a lényeget. Az egyik pillanatban az egyik hegedűs letette hangszerét. Ismervén az együttest, vártuk a táncát. De nem táncolni ment, hanem a bőgőshöz, akitől átvette a hangszert. A bőgős ment ki középre táncolni. Mégpedig virtuóz módon. Mikor befejezte, nem a saját hangszeréhez tért vissza, hanem felvette a letett hegedűt és azon folytatta. Na ekkor elállt a lélegzetem. Mi is van itt? Ezek a falusi cigányemberek hegedülnek meg bőgőznek, még csak nem is táncolnak: ezek a művészek muzsikálnak. Élik a zenét, tudják a dolgukat és el akarnak valamit mondani önmagukról és kultúrájukról nekünk. Itt kezdődik – és talán itt is fejeződik be a művészet.

                 Őket Nikola Parov és együttese követte ismét Herczku Ágival. Finom, jazzbe ágyazott muzsikát hallottunk – lehet róla vitázni. A bolgár ballada kissé hosszúra nyúlt, unalmassá vált.

                 Vártuk nagyon a durranást, melyet már csak a zárószám jelenthetett: Szalóki Ági és kísérői. A műsorvezető: Hollókői Lajos jó előre elárulta a várható meglepetést, a Kodálynak is énekelt Eke Péterné buzai asszony üzenetét tolmácsolják majd az előadók. (Jut eszembe: műsorvezető. Talán mégsem felesleges írni az ilyesmiről. Mintha megfontolták volna tavalyi gondolataim a szervezők, sikerült olyan konferanszt találniuk, aki mindig tökéletesen végiggondolt szabatos mondatokban beszélt – igaz, erényeinek felsorolása itt véget is ér sajnos. Ellenben tőle hallhattuk Victor Hugo mondását: „a zene kifejezi mindazt, amit nem tudunk elmondani, de elhallgatni sem” – a népzenére vonatkoztatva. Mellesleg majdnem mindegy hogy mit mondott, minden előadó elismételte azt kevésbé profi artikulációval, a mikrofonhoz behajolva – nem tudjuk miért. A zenész muzsikáljon, az a dolga. Ha azzal nem érteti meg magát, nagy baj van.)

                 Szalóki Ági énekelt. Póz nélkül, némi erőlködéssel a magas hangok felé, de szívből és igazán. Nem értettem miért vágott bele többször is a Kerekes kiskútnál kezdetű magyar nótába (Mért nincs minden lánynak kút az udvarába kezdettel is ismert folklorizáció) igaz, annak egy hangnemileg javult változatába. Ráadásul olyan szöveg-lelemények is hallhatóak voltak, mint „Ha elválsz a nyáron, elveszlek a nyáron. (?)

                 Egy olyan jelenség részesei voltunk, mely igen ritka, s amelyről Lajtha ezt írja:  „Ha … valamely új dallamon változtatások történnek, úgy azt mondhatjuk: hogy a közösségben a hagyomány ereje egy újabb dallamot is régivé alakíthat. Ez a folyamat pontosan megfelel ama közismertebbnek, melynek során ilyen átalakulások segítségével népdal lesz a műdalból.” (Lajtha László összegyűjtött írásai. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1992. 126. o.) Ha nem is lett régi dal az új stílusúból – legalább kissé pentatonizálódott, és szerkezete összekavarodott. Node miért kellett ezt végighallgatnunk? Hacsak azért nem, mert az ilyen, a második sorában decimáig felugró és onnan lefutó dal Ekéné repertoárjában többször is jelen van. Nem sűrűn, de jellegzetesen.

                 Viszont Szalóki a fiatal halottat sirató énekével (először ezen az esten) hangulatot teremtett, megállította a levegőt és abban a bizonyos meleg, otthonos, megszokott régi jó táncházban érezhettük magunkat egy pillanatra. Abban, amiből ez az egész elindult. Nocsak? Ott a jó? Mit is akarunk mi most tulajdonképpen? Mit is keresünk? Csűrjük csavarjuk a szegény négysorost, ráaggatunk harmóniákat, alá­teszünk orgonapontokat, kvintelünk fölé. Miért is?

                 Eke Péterné üzenete az utolsó pillanatokban hallhatóvá vált. Mari néni Péter bácsival együtt a mezőségi Buzából azt üzente: menjünk, várnak minket, városiakat bármikor.

                 Nemcsak Eke Péterné, a csodálatos hangú és stílusú idős asszony üzente ezt nekünk, hallgatóknak, hanem az egész koncert.

                 Az üzenet így értelmezhető: ha a népzenét akarjuk ünnepelni, azt nem a MüPában kell tennünk. Amit ott tehet bárki is vele, a rövid négysorossal, mindig is vitára ad alkalmat. A népzenét ne ott keressük, és ne ott ünnepeljük. Igazi helye nem a városban, nem az erősítők között van. Szívesebben lapul meg a szívünkben. De ha mégis színpadra akarjuk vinni, nagyon okosan és hozzáértéssel kell válogatni megszólaltatói közül.

                 Értő szemmel és füllel.