Strém Kálmán EmlékezeTe

A 2005-ben elhunyt hangversenyrendező–zeneszociológus, a nagykanizsai születésű Strém Kálmán emlékének megőrzésére a Kanizsai Klasszikusok Kulturális Egyesület már eddig is több emlékkoncertet rendezett. Erre 2009-ben május 28-án, Strém Kálmán születésének 75. évfordulóján a Zeneakadémia Nagytermében került sor fiatal zeneművészek (Kovács Ágnes (ének), Füzi Nóra (zongora) és az Accord Quartett) közreműködésével. Ezen a hangversenyen búcsúzott el a magyar közönségtől Rév Lívia (93) zongoraművész, aki több mint hatvan éve Párizsban él, és akit Strém Kálmán vezetett be a magyar zenei életbe. Ezen az estén mutatta be az egyesület a Klasszikus és Jazz Kiadóval közösen kiadott emlékkönyvet, amely Strém Kálmán életét, munkásságát dokumentálja. A Gramofon Könyvek sorozatban megjelent könyvben mintegy 75 emlékező írás található, amely a közreadott családi fotókkal és dokumentumokkal, továbbá korabeli sajtóanyaggal sokszínűen mutatja be Strém Kálmán lenyűgöző személyiségét. A függelék tartalmazza Strém Kálmán publikációinak, és Budapesten, már saját vállalkozásában rendezett koncertjeinek listáját, továbbá az ezekre vonatkozó kritikákat, valamint a Földvári Napok és a Fertőd–Eszterházán rendezett Haydn-fesztiválok kritikai reagálásait is. A visszaemlékezések közül Zelinka Tamás írásának részletét idézzük.

Zelinka Tamás: „Nekem meg marad a tapsvihar”

Ha Kálmánra gondolok, mindig eszembe jut ez a tőle hallott és rá oly jellemző kis történet, ami a Hol vannak a magyar vonósok? című nagy port kavart könyvében is olvasható:

„Évekkel ezelőtt Szatmárban, valahol az isten háta mögött hangversenyeztünk. A jeles budapesti művésznő a művelődési ház előtt kiszállt a kocsiból, és döbbenten nézett végig a falu főutcáján, amit sártenger borított.

– Nem kellene előbb járdát építeni, és csak azután hangversenyt rendezni? – kérdezte.

A művésznőt megható szeretettel fogadták, számára ez volt a válasz. Engem pedig sokáig nyugtalanított a kérdés, és máig is gyakran eszembe jut.”

Ez a dilemma végigkísérte az életét. Ugyanezt a kérdést szegezték neki akkor is, amikor a teljesen lepusztult, kifosztott fertődi kastélyban kezdett koncerteket rendezni: „Nem kellene előbb a kastélyt rendbe hozni?” Az ő válasza pedig rendre az volt, hogy a kultúra magával fogja hozni az igényt a környezet kultúráltabbá tételére. Valakinek el kell kezdeni a sort, meg kell tenni az első lépést! És ő volt az, aki mindig megtette. Rendületlenül hitt ugyanis a művészet embert formáló erejében.

Ezért is volt kiemelt szívügye a gyermekek zenei nevelése: bennük látta a jövőt, a jövő zeneértő közönségét, amelynek elcsábításáért meg kell dolgozni.

Tudta, hogy ha a legfogékonyabb korban nem találkozik egy gyermek a muzsikával, később nincs remény arra, hogy a zene élményét megtapasztalja. Ezért is figyelt oda annyira a nekik készülő koncertekre, amelyeket igyekezett mindig meghallgatni, bármilyen messze voltak is. Ha éppen én vezettem a műsort, együtt utaztunk a koncert helyszínére. Ilyenkor főpróba-szerűen elmondtam neki a szövegem. Ha elnyerte tetszését, akkor egészen biztos lehettem abban, hogy a gyerekeknek is tetszeni fog; nemcsak rendező, hanem pompás dramaturg és kiváló pedagógus is volt.

Azokat a vidéki utakat hosszú éveken át a mindenkori Skodáján tettük meg. Remekül vezetett, ismerte az országot, mint a tenyerét. Nem létezett olyan kis falu, ahol ne tudta volna pontosan, milyen a kultúrház vagy a templom, az iskola vagy egy kis közösségi ház. Utazásaink közben a beszélgetés többnyire az előttünk álló koncertről vagy további tervekről szólt, de gyakran terelte a szót a szép tájra vagy akár egy virágra, amely mellett elhaladtunk. Ilyenkor képes volt megállni, hogy megcsodálja a természetet. Kiszállt az autóból, és az volt az érzésem, hogy teljes tüdővel szívja magába az illatokat, a fényeket, a horizontot. Nem sok embert láttam életemben, aki számára ilyen örömöt jelentettek a természet adta szépségek, aki számára az élet ilyen csodálatos boldogsággal telített lett volna. Örülni tudott mindennek, az apróságoknak is. Mindannyiszor éreztem benne azt a szerénységet és alázatot, amellyel szinte megköszönte a természet láttán azt, hogy élhet; hogy a létezés örömét átélheti.

Talán innen fakad az a tulajdonsága, hogy tisztelte valamennyi emberben a maga adottságát, ezért tudott olyan szerényen és jóindulattal viseltetni mindenki iránt. A belső, meggyőződésből fakadó szeretet vezérelte. Ez látszott a szemében és különleges, melegséget sugárzó, megnyugtató mosolyában.

Harminchárom évig dolgoztam a budapesti Városháza kulturális munkásaként. Amikor a fogaskerekek akadozni kezdtek, legtöbbször Kálmántól kértünk tanácsot, és ő mindig segített. Pillanatok alatt áttekintette a problémákat, valamennyi vetületét néhány szóval vázolta, és kivétel nélkül minden esetben a legmegfelelőbb megoldást, az egyetlen helyes vagy járható utat javasolta. Elképesztő volt lényeglátása, logikus, tiszta gondolkodása. Tudta, tisztán látta azt is, hogy ennek a városnak feltétlenül szüksége van egy nagy létszámú közönséget és zenekari apparátust befogadó, modern akusztikájú teremre. Éveken át érvelt mellette, írt megfelelő fórumokra ennek érdekében, majd aktívan vett részt a tervezés–kialakítás folyamatában is. Így a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet megvalósult álmai egyikének tekintette. Az általa hazahozott Schiff András koncertjei alkalmával még ezt a hatalmas termet is sikeresen töltötte meg. Sajnos nem sokáig élvezhette a zene új otthonát.

A több mint fél évszázadot felölelő aktív tevékenységének mozzanatai közül nemigen lehet eldönteni, melyik volt a legfontosabb, legértékesebb. Minden bizonnyal valamennyi együttvéve. Mindezeken túl ügyszeretete és koncepciózus gondolkodása teszi őt kivételessé és pótolhatatlanná.

Az általa rendezett koncerteken, amelyekre meghívott vendégeit fogadta, nem csak a helyek minőségére figyelt, hanem arra is, hogy a barátok lehetőleg egymás mellé kerüljenek. A jegykiadásnál pedig sosem maradt el jókívánsága: „Érezzétek jól magatokat!”

Végezetül egy beszélgetésből idézek vissza egy apró részletet. Egy alkalommal arról kérdeztem, hogyan is néz ki egy-egy koncert költségeinek és várható bevételének a számbavétele. Mikor végigsorolta a tételeket – terembér, hangszerszállítási díj, kottabérlés, honorárium-kifizetés stb. stb. –, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a pozitív oldalon nem sokkal számolhat. „És mi marad Neked?” – tettem fel a kérdést. Ő nevetve válaszolta: „Nekem meg marad a tapsvihar.”

(Összeállította Dolmányos Erzsébet elnök, Kanizsai Klasszikusok Kulturális Egyesület

A Zenetanárok Társasága „Történelmi ívek a magyar zenepedagógiai gondolkodásban” c. két napos konferenciájának első napján, 2009. április 4-én Varró Margit (1882-1978) pedagógiai hagyatékára emlékeztek az előadók. A Varró-konferencián elhangzott előadások közül az alábbiak olvashatók a Parlando honlapján (www.parlando.hu):

Apagyi Mária: Kreatív zongoratanulás. ZongorÁlom, Kottabemutató

Dr. Duffek Mihály: Tanár és növendék, mester és tanítvány – XXI. századi gondolatok Varró Margit nyomán

Erdélyi Judit: A kezdő zongoratanárok viszonya Varró Margittal

Fehérvári Anita: A tanár-diák viszony kérdése

Kis Jenőné dr. Kenesei Éva: Adaptivitás a zenei nevelésben – Varró Margit üzenete II. rész

Kubinyi Zsuzsanna: A zeneoktatás szerepe korunk körülményei között. „Merre haladuink Varró Margit óta?”

Pászthory Blanka: Varró Margit és a zenei ismeretterjesztés

Szalai Klára: A zenei tehetség sokoldalú fejlesztése. ANK Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskola bemutatása.