Dohnányi Ernő: Ruralia hungarica, op. 32/a

 

(Editio Musica Budapest)

 

Dohnányi legtöbbet játszott művei között tartjuk számon a Ruralia hungaricá-t. Az édesanyjának ajánlott művel valószínűleg maga Dohnányi is elégedett lehetett, mivel az eredetileg hét darabból álló zongorás változatból (op. 32/a) több átiratot is készített: ötöt zenekarra (op. 32/ b), hármat hegedűre és zongorára (op.32/c) és egy tételt pedig gordonkára és zongorára (op. 32/d) írt át. A művet mind a szakma, mind a közönség egyöntetű elismeréssel fogadta. A Pécsen 1924. szeptember 24-én a szerző által bemutatott mű a zongoraművész repertoárjának egyik legnépszerűbb darabjává vált, rendszeresen játszotta, illetve vezényelte külföldön és belföldön egyaránt. A Filharmóniai Táraság egy 1928-as londoni turnéján például a Morning Post kritikája (1928. június 16.) szerint olyan sikerrel fogadta az angol közönség a mű zenekari változatát, hogy az utolsó tételt meg kellett ismételni.

          A kompozícióban mélységes hazaszeretetéről vall a zeneszerző. A pozsonyi születésű Dohnányit közelről érintette Trianon, szeretett városának elszakítottságát élete végéig nem tudta elfogadni. A londoni British Library Dohnányi-gyűjteményében található egy 1944-es rádióműsor fogalmazványa, melyben Dohnányi gyermekéveire emlékezik. Szülővárosára utalva fájdalmasan tör ki belőle a kérdés: „Vajha még a miénk lesz ez a város?” Talán nem véletlen, hogy ebben az opuszban Nagy-Magyar­ország területéről, javarészt Erdélyből válogatta össze a feldolgozott népdalokat. A sorozat 2. darabja — Presto, ma non tanto — nem is egy, hanem mindjárt négy erdélyi népdalt (Én Istenem, add megérnem; Verd meg Isten azt az anyát; A kaposi kanális; Kolozsváros olyan város) dolgoz fel virtuóz módon. A zeneszerző halmozza és zökkenőmentesen kapcsolja össze a népdalok különböző karaktereit és eltérő színeit. A 4. darabban (Vivace) a komponista által oly kedvelt ötös metrumot, az utána következőben (no. 5, Allegro graziozo) gyermekkorát idézi fel a Kis kacsa fürdik dallamával. E rövid, intermezzónak is felfogható darab után következik a sorozat legmegrendítőbb tétele (no. 6, Adagio non troppo), melynek alapját a Maros-Torda megyében gyűjtött „Árva vagyok, apa nélkül, mint gerlice párja nélkül” kezdetű népdal képezi. Dohnányi gyemekkorától rendkívül fegyelmezett, s egyben szemérmes ember volt, aki belső, személyes érzelmeit soha nem tárta nyilvánosság elé — még kompozícióban is csak ritkán. Kevés azoknak a műveknek a sora, melyben kimutatható a párhuzam élete egy adott eseménye és valamely kompozíciója között. Ez a mű azonban kétségtelenül e ritka személyes megnyilatkozások egyike, melyet a sorozat többi darabjától eltérően a II. világháborút követő hangversenyein továbbra is műsorán tartott Argentínában és az Egyesült Államokban. Az utolsó tétel (no.7) „A bolond német így jár táncot” dallamával próbálja feledtetni az előbbi tételben megfestett fájdalmat, a sötét színeket és szilaj jókedvvel, zongoratechnikai bravúrokkal fűszerezve fejezi be zenés utazásunkat Magyarország gyönyörűséges tájain.

 

Kovács Ilona