Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

TÉMA ÉS REFLEXIÓJA – BEETHOVEN ÉS BRAHMS

A Beethoven alkotta újkori világi nép-ének, az Öröm-óda nemcsak a korabeli és mindenkori hallgatóságra hatott elementárisan, hanem a bonni-bécsi mester német romantikus utódaira is. Diszkrét utalásokat találunk többek zenéjében, s talán nem is mindig szándékkal, imitt-amott inkább csak a tudat alól tolul elő a fénybe menetelésre hívó humánum-hang egy-egy csilláma.

A legkonkrétabb utalás Brahms I. szimfóniájának negyedik tételében szólal meg, ahol három téma feszül egymásnak: a szubjektum hangja – személyes dalolás természet-allúziókkal, a hagyományos közösség hangja – egy korál-reminiszcencia, és az, amelyhez egy domináns akkord és azt követő generálpauza „kettőspontjával” érkezik meg. Ez a téma éppen úgy induló, mint az Öröm-óda. Éppen úgy nem katonás, de egyértelműen menetelő. A korál mint a régi közösség hangja helyén a 19-ik századi ember(iség)-mozdító, „gyerünk a jövőbe” intonáció. Vonóskaron és kürtökön szólal meg poco forte hangerőjelzéssel, de én mindig úgy hallom magamban, mintha – huszadik századi eszközöket kölcsönvéve – szordínóval vagy sul ponticello kellene megszólalnia az emlékezés hátteréből, hogy aztán az ismétlésben vastagabban hangszerelve premier planba lépjen, ahonnan majd még egy dinamikai fokozattal tovább emelkedik.

Terítsük ki egymás alá a beethoveni „eredetit” és a brahmsi reminiszcenciát. Lássuk, milyen egy költői és mesteri utalás.

A brahmsi kezdet semmiben sem hasonlít a beethoveni „mintára”. A témafejet úgy használhatná utalásként, hogy egy zenei folyamatban egyszerre csak némileg elrajzoltan, de felismerhetően feltűnnék a motívum. Brahms azonban nem mintegy menet közben kíván emlékeztetni az Öröm-ódára, hanem az „Öröm-óda mivoltot” akarja felidézni előttünk, bennünk. Nem annyit akar közölni, hogy „mint Beethoven mondaná”, hanem azt érzékelteti: mindannyiunknak meglehet a maga Öröm-ódája, ez a fajta új indulója. Ezért hát ír egyet.

Az első két negyedperiódus korrespondenciája és zárlatai a beethoveni formát követik. A Beethoven-dallam egyenletes lépdelése helyett azonban daktilusba rendezi a témafej ritmusát. A különbséget hangsúlyozza a felütés is. Ám egy másik különbség érzékenyebben ivódik be a hallgató bőre alá: a harmadik ütem ritmusa. Ez a diminuált daktilus, amely itt még nem hozza idézetszerűen az Öröm-óda 10–11. ütemét, de halványan abba az irányba tereli tudatunkat. Voltaképp csak előkészíti a 7. ütemet, amelyben már hangról hangra feltűnik a Beethoven-dallam 10. üteme. Amint erre „rátalál” Brahms, nem is ereszti el: a 9.-től három taktuson át ismétli makacsul. S ide koncentrálja az utalásokat. A beethoveni egyszerűségben egyetlen ritmikai „trükk” bújik meg: a 12–13. ütemet összekötő ív. A lényeg kap hangsúlyt ezzel az off-beattel: „alle Menschen werden Brüder” („testvérré lesz minden ember”). Ezt a legpregnánsabb beethoveni ritmikai fordulatot is ismétléssel hangsúlyozza. A ritmikus sűrűsödést, feszültségnövekedést egyenlíti ki a 12. ütem két félhangja. Ilyen ritmusképlet megint nincs Beethovennél, de a Brahms-témában feltétlenül szükség van rá, mielőtt nekiindul a négyütemes Abgangnak, a színpadról való kivonulásnak, amelybe azért mégegyszer beleszövi az offbeates átkötést.

Újabb különbség: Beethoven félperiódusa és a teljes is egész zárlaton (tonikán) ér véget. Brahms félperiódusa ugyancsak, ám ő nem kerekíti le a periódus végét, hanem dominánson nyitva hagyja, hogy újrakezdés nélkül gurulhasson a téma ismétlésébe.

Az idézet nélküli egyértelmű emlékeztetés mesteri példája ez a Brahms-téma. A már hallottuk nosztalgiájának és a jelen energiájának elegye, az olyan, mint, a mintha az volna költői remeklése.