Hollós máté

 

Tóparton Kokas Klárával*

 

Tóparton állunk, látszólag átellenben: Kokas Klára meg én. A tó: a zene. Nem folyó: afölött hidat kell építeni, s ha nem tudunk, egymástól elszakítva tekinthetünk csak a túlpartra. A tó azonban körüljárható. Bár mindketten jó úszók vagyunk, elérhetnénk egymást a tavon keresztül is, sőt, alámerülve is otthonosak vagyunk vizében, most inkább a parton sétáljunk egymáshoz, hogy aztán a másikunk látószögéből is tekinthessünk a víztükörre.

           A zene két síkon él: az érzelemén és a gondolatén. A zenehallgató alighanem az érzelmet emelné ki, s igaza van: ő azt éli meg, lelkére hat a zene, magával ragadja, feltüzeli, elnyugtatja, szomorítja, andalítja, álomvilágba emeli, vagy épp erőt plántál belé, bátorságot, olykor tán vakmerőséget is. De hogyan? Zeneszerzői eszközök révén, amelyek fiziológiai érzékeket mozdítanak, s így teszik alkalmassá a muzsikát a lelki hatás elérésére. Egy szekvencia, egy moduláció mollból párhuzamos dúrba, vagy fordítva, dúrból azonos alapú mollba lágyulás, vagy épp mollból dúrba kifeszülés, pregnáns ritmusképlet sokszori ismételgetése vagy épp variálása, egy dallam többszöri előfordulásakor különféle harmonizálása, más karaktert hozó ellenpont feltűnése, különböző tempójú és jellegű zenei témák egymásra fényképezése, azonos zenei anyag más regiszterbe kerülése, áthangszerelése – ezek a primer hatás eszközei. Némelyik már a népzene sajátja, mások csak a komponált muzsika építkezésében jöhetnek létre.

           A tópart egyik oldalán azt mondja Kokas Klára: mozogd el, rajzold le! Másik oldalán meg én: fejtsük föl a zeneszerző eszközeit, hogy azokat követni tudjuk, s akkor jobban élvezhetjük a zenét. Nem tudálékosságot reklamálok! Nem bemagolt műszavak sorolásával vizsgázó zenehallgatókra vágyom, hanem figyelni tudókra. De hiszen nem efelé indul-e Kokas Klára is? Hányszor hallottam, hogy az „elmozgó”, lerajzoló zenehallgatás előtt megvárta és megváratta, amíg mindenki csendet teremt magában és maga körül – hogy figyelni tudjon. Ő a reakciót serkenti, én a mélyebben áttekintéshez adnék szemüveget (ha eltűrjük itt most a hallgatás és a látás eme képzavarát).

           Ő már rögtön a zene vetületét fürkészi: a mit vált ki hallgatójából a komponált hangtömeg kérdését feszegeti. Én nyelvet kívánnék tanítani a hallgatónak. Miért is? Lássuk a zene – a művészet – hatásmechanizmusát. Az alkotó érzelmeit és azokhoz kapcsolódó gondolatait alakítja át szakmája eszközei révén a művészet anyagává – a zeneszerző hangokká –, a közönség pedig akkor hatol minél messzebbre az alkotó és szándéka felé, ha megpróbálja mintegy „visszafelé követni” azt az utat, amely a komponista érzelemvilágától a kottafejig vezetett. Tudom, ezek nem oda-vissza járható ösvények, nem programzenénél pedig teljességgel lehetetlen ez a „túristajelzés-szerűen”, mai nyelven inkább azt mondhatnók, mintegy GPS-szel megvalósított célpont-keresés. Mégis azt gondolom, az eszközök felismertetése, több példán keresztüli tudatossá tétele az élvezet mélyrehatóbb átéléséhez vezet. Az étel ízlik akkor is, ha fogalmunk sincs, milyen alapanyagból hogyan készítették. De létezik gyorsbüfé és ínyenc kóstolgatás. Az egyik a biológiai szükség kielégítője, a másik a kifinomult érzékek gyönyöreinek megteremtése. A borkóstoló nem a szomját oltja, hanem ízlelőbimbói révén gyümölcs- és cukortartalmat elemez. A vacsora mellett mértékkel, de ínyencen borozó nem a borász ismeretanyagával felvértezve hasonlít össze gondolatban megannyiféle muskotályt, de lelassítja az élvezetet: figyel az italra. A hatása majd megjön, „el is fogja mozogni”, kedélyének kivirulása – a részegségen messze innen – felszabadítja. A testi szerelemhez is kiépítjük az idegpályákat, hogy hatása a fiziológiainál mélyebb és hosszantartóbb legyen.

           A zenétől nem lehet megrészegülni, de mámorossá válhatunk, amint szárnyára vesz. A korábban már említett primer hatások, továbbá a témák kibontása, fejlesztése, drámai egymásnak szegezése és a köztük való szintézisteremtés felemel. Kisgyerekként kétféle zenét különböztettem meg: a szívrepesőset és a lelkifurdalósat. Az utóbbinak semmi köze a megbánó lelkifurdaláshoz: az szóhasználatomban a szomorú, fájdalmas muzsika jelzője volt. A szívrepesős pedig a megható, katartikus, lelkesítő zenét fedte. Kell-e mondanom, hogy gyerekfejjel ez utóbbit részesítettem előnyben. Akkor ott rám az érzékek síkján hatott a zene. Emlékszem bizonyos harmóniafordulatok konkrét érzetére, s hogy ezeket vágytam újra hallani. Ha tudatossá tesszük magunkban, hogy mire figyeljünk, honnan, miből várható a nem pusztán esztétikai élvezet, felkészültebbek leszünk fogadására.

           Rácz Aladár hivatkozott arra, hogy mikor Flammarion csillagászt kérdezte valaki egy égitest nevéről, így felelt: „Nem fontos az, nevezze el maga, az a fontos, hogy maga felnézzen rá...”  Mindezt a zseniális, ösztönös zenészből magát művelt muzsikussá nevelt cimbalmos arra példaként említette, hogy nem az akkordok nevét kell ismerni, hanem azt az érzetet kell átélni, amelyet keltenek. És közben szeptim- és nónakkordokat illesztett egymáshoz elegyüket ízlelgetve, dúr és „feleség”-mollja hangjaiból a hozzáadott szext (sixte ajoutée) modelljét keverte ki. Nagyon igaza volt. Nem abban, hogy a szakzenésznek csakugyan elég volna ez a foltszerű rácsodálkozás. Ma, az előadóművészek tömeges doktorálásának korában ez már a műkedvelésnél is kevesebbnek tetszhet. De a közönségnek elég lehet. Csakhogy egyszerre elég és elengedhetetlen! Mert aki nem tudja figyelmesen az ételre-italra koncentrálni ízlelését, aki nem ismeri föl, hogy a testi élvezet milyen pontokon és mozdulatokra hatványozottan jó, aki nem érzi szükségesnek, hogy fülét kinyitván engedje lelkéhez a hangokat, az elmozgásnál, rajzolásnál sem a zenéről fog megnyilvánulni, hanem önmagáról.

           Baj-e ez? A leegyszerűsítő kérdésre nem adhatunk egyértelmű választ. A zene ugyanis kivételes művészet. Szólhat önmagáról, szólhat programatikus, konkrét tartalomról és szólhat a hallgatójáról. Konkrét tartalommal találkozunk szöveges zenéknél, különösen zenedrámai alkotásokban, ahol adott cselekményt értelmez, árnyal a muzsika, s némiképp a programzenénél is, ahol a zeneszerző mintegy történetet illusztrál (persze, nem az alkalmazott zene szintjén, tehát szuverén alkotást létrehozva). „Önmagáról szól” minden zene, az is, amelynek se szövege, se címe nem tájékoztat semmiféle külső tárgyról, amelyhez köthető. Önmagáról – értsd a szerkezetébe és annak megjelenítésébe (vagyis forma- és harmóniavilágába illetve hangszíneibe) táplált szellemi tartalomról, alkotói teljesítményről, esztétikumról. Anyaga lehet akár ugyanaz, mint a szöveges zenéké – gondoljunk Bach olyan versenymű-tételeire, amelyek egyházi kantáták partitúralapjaival azonosak, vagy Mozart-kompozíciókra, amelyek a szerző operáinak dramaturgiáját idézik elénk, természetesen bármiféle rokonság nélkül, nem is beszélve a szöveg nélküli dal romantikus műfajáról. Végül a mindenkori hallgatóról szól bármilyen zene, amely a lelkéhez ér, amely elcsendesíti vagy felajzza, amely arra mozdítja, hogy érezzen, érezzen át, fürdesse meg a lelkét; a zene segítségével, mondhatnók úgy is, a zene apropóján dolgozza föl feszültségét, pihenje ki magát, érzelmeit a zene hangjai által élje ki.

           Itt azonban meg kell állnunk. Ki ne tapasztalta volna már, hogy valaki egy olyan beszélgetés után, amelyben csak ő mesélte panaszait, így szólt: De jól elbeszélgettünk! Kell ilyen is. Miként kell olyan is, hogy a zene csak jelen legyen, hogy mi „jól elbeszélgethessünk” a társaságában. Csak ezt ne hívjuk zeneértésnek, zeneismeretnek! Ilyenkor nem létesül kontaktus a zene és köztünk, az csak kulissza marad. Aki úgy hallgatja végig Beethoven c-moll szimfóniájának első tételét, hogy figyeli, mennyiféle alakban tűnik fel benne az ismert motívum, amelyet az utókor „a Sors kopogásának” nevezett, az meghallgatásról meghallgatásra többet felismervén előbb-utóbb elmondhatja, találkozott a művel. Aki fellelkesült tőle, aki megérezte, hogy – gyerekkori szavammal – szívrepesős, az messziről látta. Feltekintett rá, mint valaki egy csillagra. Aki esetleg a lelkesültség közben rajzolt, különös válaszúthoz érkezett. Hiszen kezében egy másik művészet eszköze volt, sőt épp „alkotó” helyzetben. Ha tehát komolyan rajzolt, a kép kezdett működni. A zene elindította, esetleg menet közben még impulzusokat adott, de a rajzoló vagy a színek és formák „mestereként” azokkal kezdett építkezni, odahagyván a zeneművet, vagy rögtönzően húzott vonalakat és színezett, talán a ritmus hatásának engedelmeskedve, de sem a hallottakra, sem a látnivaló létrehozására nem összpontosított – vagyis csupán „jól elbeszélgetett” a zenével.

           Tisztázzunk valamit! Az elmondottakkal és a továbbiakban elmondandókkal még burkoltan sem Kokas Klára és világraszóló módszere ellen beszélek! Az ő eredményei igazolják pedagógiai tudományának létjogosultságát, sőt, szükségességét. Az általam említettek nem alternatívát jelentenek Kokas Klára intuitív, legalább annyira pszichológusi, mint zenei iskolájával szemben. Nem folyó-, hanem tóparton állunk, azonos talajon. Másra jó az, amit Kokas és iskolája tesz, és másnak a hiányát panaszolom én. Az általam igényelt módszerrel nem lehet vakokat a szabad mozgás élményének örömével megajándékozni, kisgyerekeket vagy sérült testűeket-szelleműeket rabságukból mintegy kiragadva test és lélek harmóniájával röptetni. Aki egyszer is látta, hogyan guggol és fekszik a zenére mozgó gyerekek közé Kokas Klára, s azok miként kerülnek szinte transzba, ahogy rámásznak, ahogyan mozgásuk és érzésük – vagyis testük és lelkük – az adott pillanatban eggyé válik, az tudja, kivételes személyiség aurája válik befogadó burokká a játékban résztvevők számára. Régi szurkolója vagyok annak, hogy Kokas Klára ne csak egy különlegesen hosszú élet egész során fejthesse ki ezt a nem akárki által megismételhető hatását, hanem adjon át metódusából minél többet azoknak, akik hozzá hasonlóan éltetni, emelni, mozgatni és mozdítani akarnak a zene segítségével. Örülök is, hogy az elmúlt másfél évtizedben pénzszűke és érdemes dolgok érdemtelen kezelésének megszokott gyarlósága közepette oda fejlődött ez a mester és tanítványai által szerényen, de állhatatosan építgetett mozgalom, ahol most tart, s ami annak ígérete, hogy ez a szellem, ez az iskola már visszavonhatatlanul jelen van és lesz a magyar, sőt a nemzetközi pedagógiában.

           Nem tiszteletlenség hát, ha mindezek nyomatékos hangsúlyozásával néhány szót szólok most arról, hogyan tekintek én közös „tavunkra” onnan, ahol én állok.

           Az imént Beethoven Ötödik szimfóniájának nyitótételére hivatkoztam. Kell-e mondanom, hogy annak bonyolultsága, a főtéma ezerarcú, még a kíséretbe is bevonuló jelenlétének – különösen a zenehallgató általi, csak füllel történő – vizsgálata nem a kezdő, sőt, inkább a „szuper haladó” feladata. De el lehet indítani a zene „anyagával” való ismerkedést egy kis Haydn- vagy Mozart tánctétellel. Annak szerkezetét elemezve: ritmusát kitapsolva, zárlataira ráismerve, s a különféle zárlatokat (egész, fél-, erős, gyenge, hím- illetve nőnemű) megkülönböztetve (ó, de edzené is ez a fület!) Egy egyszerű periódus motívumait kimazsolázva, ellentéteit vizsgálgatva – ahogyan a gyerek mindent szétszed, hogy az alkatrészeket megismerje és azok együttesének működését megértse. Vagy épp Bartók Gyermekeknek-éből egy-egy dal harmonizálását követve – nem összhangzattanilag, hiszen azt nem tanul a gyerek, hanem retorikailag: a jelentés-érzet szerint. Később egy Schubert-dal vagy egy Kodály-népdalfeldolgozás nyújthat kicsik számára is felfejthető jelentéstartalmat és hozzárendelt eszköztárat. Megszokni a súlyrendet, megérteni, ha valami „nem a helyén van”: a szinkópától a hemioláig. Dallam és kíséret viszonyát vizsgálni, azonos melódia többféle harmonizálására és annak hangulati tartalmára ráismerni, a periódus formai arányait megszokni és azokhoz képest a bővítéseket meghallani.

           Mindez csak hevenyészett felsorolás abból, amivel – megítélésem szerint – a zene világához kulcsot adhatunk annak a gyereknek – vagy akár felnőttnek –, aki érteni akarja, hogy mi történik a hangok világában, s mi a zeneszerző dolga. Egy igen kedves néhai barátom mondta nekem gyakorta: nem érti, miért van a darab végén még az a „pim”. Vagyis egy hang, egy akkord, esetleg sok azonos akkord közül az utolsó. Nem értette, mert „csak” szívesen hallgatta rádióban vagy hangversenyen a zenét, de soha nem avatták őt be az időbeli művészet tájképébe, arányaiba. Nehogy valaki félreértsen: nem zenészeket akarnék nevelni a zenekedvelőkből! Sőt, az sem zavart, amit egy másik kedves barátom (mellesleg a repülés szerelmese) mondott Bach d-moll csembalóversenyének első tételében egy orgonapont kvinttel feljebb emelkedésére, hogy azt úgy hallja, mintha egy repülőgép felszállna. Nem a hasonlítást tartom „zeneietlennek”, nem gondolom, hogy a zenekedvelőnek csettintenie kellene efféle szavakat hallatva: „Sosem hallottam még ilyen frappáns enharmonikus modulációt!” Bach, persze, több okból nem gondolhatott a repülőre. Barátom hasonlata egy érzet képpé és szavakká konkretizálása volt. Tehát figyelt: meghallotta az addigi zenei anyag magasabb régióba kerülését.

           A 80-as években többnyire a Jeunesses Musicales klubjait látogatva jártam az országot: általános és középiskolák sorát fejlett és elmaradottabb régiókban, ahol a zenehallgatásra próbáltam élezni a gyerekek fülét. Vágó tanár úr (jegyezzük meg: nem zenész, angol szakos volt!) legendás Apáczai Gimnázium-beli klubjától a mátészalkai szakmunkásképző kollégiumig, ahová különös handicappel érkeztem: brazil gitárost vártak a tizenéves vásott roma kölkök, amikor az előlük lelakatolt zongorát felnyitva Beethovenbe kezdtem – és ők meghallották, amikre rávezettem őket, helyes felismerésekre jutottak – következésképp élvezték is a „játékot”. De csak egyszer. S még ahol visszatérő vendég voltam, ott is más-más évfolyam különböző diákságának sikerült alkalmi, epizódszerű betekintést nyújtani a zene folyamatának követéséből. Az Apáczaiba egyszer elkísért igazi zenekedvelő akkori főnökasszonyom, aki azt kérdezte távozóban: „50 éve hallgatok zenét, hogy lehet, hogy ilyeneket senki nem mondott még nekem?”

           Kérem, a világért se értsenek félre! Nem magamról beszélek, hanem a zenéről. Arról a hatásról, amiért a zeneszerző írja, s amelynek csak töredékét veszi tudomásul a zenével való találkozásra föl nem készülő hallgató. Sétálgathatunk a réten anélkül, hogy lehajolnánk a füvekhez, virágokhoz. De lehetetlen, hogy sohase érdekeljen minket a talpunk alatti növényvilág! A zene alkalmas arra, hogy csak talaj legyen, miközben tapossuk, s nem figyelünk rá, de legalább annyira fontos, hogy tudatosan is forduljunk felé, mint ahogy a pitypang szirmait és különleges tejét vagy épp a kapotnyak fényes zöld levelét és tömjénillatú gyökerét tesszük vizsgálat tárgyává. A különbség csak annyi, hogy a zenetörténet immáron sokféle sűrűségű, komplexitású, különféle használatra alkalmas muzsikákat termett – az utóbbi évtizedekben már úgy is mondhatnók: termelt. A zene világában akadnak csak talajnak szánt rétek, és léteznek arborétumok. A mellékhelyiségben vagy a liftben nem Mozart vagy Bartók szól. A művészi zene nem olyan, amit a másodiktól a negyedik emeletig lehet hallgatni, majd a megfelelő zárlat előtt kiszállni... Ez a megközelítés nem sznobság, nem nyársat nyelt büszkeség, nem gőg. A hatásról beszélek, amely a hallgatót szíven találja, amelyből nemcsak a perc örömét nyerheti, hanem távlatilag is töltekezhet.

           És itt ér egymáshoz a kezünk, a tópart két oldaláról indulóknak. Kokas Klára, aki legalább annyira muzsikus is, mint pszichológus, ugyanezt akarja: a töltekezést. A muzsika lajtorjáján magasba emelkedést, amit legmesszebben és legmegfog­ha­tat­la­nabbul ez a művészet nyújthat. Születésnapját köszöntve azt kívánom, legyen minél nagyobb sikere annak, amit tesz – s aminek világszerte sokasodnak haszonélvezői. Ahogy őt ismerem, ő is ezt kívánja nekem.

           Klára! Ússzunk együtt egy jót a tóban!

 


* Elhangzott a dr. Kokas Klára 80. születésnapját köszöntő konferencián 2009. október 10-én a Zeneakadémia Kistermében.