BEAVATÁS (III/3. rész)
Zenehallgatás
a gimnáziumi énekórákon — egy kicsit másként
2005-2007
Épp hogy nyiladozó gyerekként; tíz évesen vasárnap délelőttönként az Operaházban szereztem első meghatározó zenei élményeimet. Mozart: Szöktetés a szerájból, Figaro házassága, Don Giovanni, Varázsfuvola, Beethoven: Fidelio, Rossini: Sevillai borbély, Donizetti: Don Pasquale, Wagner: Nürnbergi mesterdalnokok, Kodály: Háry János — megannyi boldog óra volt számomra! Mindenestől az volt! Akkortájt az idegennyelvű operákat is magyarul énekelték, s így könnyebben rögzültek bennem; azoknak különböző részletei is. Az Ybl Miklós palota nyüzsgő nézőtere – melyhez foghatót sehol máshol nem láttam; sose tudtam vele később sem betelni –, készülődés a zenekari árokban, a várakozásteli légkör megtelt valami megnevezhetetlen, bódító gyönyörűséggel. Az izgatottságomat fokozta az ismerős apró részletek előadást megelőző gyakorlása az árokból, háttérben a hangolással, egy-egy hangszer emlékeztetett kedvenc, vagy éppen akkor felfedezett és megszeretett dallamtöredékre, az amúgy „rejtett” csodákra; az aznap műsoron lévő darabból. Imádtam! Szerettem volna magamba szippantani az egészet. Nemcsak a mű, minden elvarázsolt. A lassan elsötétülő nézőtér, a jobboldali kisajtóban megjelenő karmester, a színpad illata és titokzatossága — hatalmába kerített és elkábított az egész délelőtt és szinte titokban kerültem Mozart, Beethoven vagy éppen Wagner bűvkörébe, ahonnan már nem volt menekvés! Ebből akartam azután „zsebre vágni” valamit és soha el nem ereszteni, tartaléknak a mindennapokra. Annál is inkább, mert úgy éreztem, mihelyt kilépünk az épületből, elillan mindaz, amit magamnak szántam birtokolni. Később felnőttként is átéltem hasonlót, koncerten, operában egyaránt. Ebben sikerült – hál Istennek – laikusnak maradnom. Mint zenepedagógus, ezt a megfoghatatlan, földön túli érzést igyekeztem – több-kevesebb sikerrel – „belopni” az ének-zeneórákra. Akiknek sikerül magába zárni a művészet lélek-emelő erejét, az fel van vértezve, az a legingerszegényebb „támadással” szemben sem kiszolgáltatott és sohasem válhat teljesen elhagyatottá. Soha többé nem voltam képes szabadulni attól a belső késztetéstől, hogy a szépben osztoznom kell tanítványaimmal; be kell avatnom őket a felfedezett „szentély” titkaiba; az évtizedek során elémbeszórt roppant szellemi gazdagságba. Egy-egy csodálatos hangverseny, opera emlékét igyekeztem erősen magamhoz szorítani, hogy velem maradjon másnap is, amikor amúgy oly sok száraz dolog áll ellen az előző nap megrázó szépségének, hogy el ne veszíthessem a szürkeségben. Megőrizni a varázslatot, hogy el ne szökhessen, miként Wagner: Nürnbergi mesterdalnokokjában: Walther álma sem; s így megmaradjon, bent marasztalva a városban; immár megtartva mások számára is a megálmodott dal! „Ébren” is folytatni az álmot; amihez csak egy Hans Sachs segíthet hozzá! Vagy akik hasonlóképp elhivatottak, mint ő volt! Cipészként, költődalnokként, emberként.
Ilyen
feladatra szegődtünk, mi zenetanárok, és jól tettük! A zeneirodalom
kínálta örökséget továbbadni, nem kisajátítva magunknak a halhatatlanok
műalkotásainak igazságában rejlő szépség örömét; miként Beethoven
tette ezt éppen ennek az érzésnek; véresen súlyos öncsaták által kivívott
elnyerésekor, átnyújtani tehetségünk szerint azt a gyönyörűséget, ami
nekünk – hála a nagyoknak – megadatott; talán a legfőbb jótétemények
egyike a Földön. Ezt nevezném igazán beavatásnak! A beavatottság kiváltság; a
beavatás képessége is az; miként a tehetség, s éppen ezért kötelez. Kötelez
arra, hogy ne engedjen senkit kívül maradni a rá váró kivételes értékekből
akkor sem, ha még nem tudja; vagy nem érti, hogy őérte vannak.
Őérte;
miértünk. Meg kell őket „téríteni”! Miként a pap Sarastro szentélye
előtt alakította át gyökeresen Tamínó értékítéletét, hogy egy tisztább
világ számára nyerje meg őt és viszont úgy; nekünk ének-zenetanároknak is
ez a dolgunk. Rámutatni a szentély kapujára; feltárni, hogy mit takar. Ott
belül már tudni fogják, hogy mit ad nekik a művészet és köztük a muzsika.
Legközelebb
talán valaki már közülük állhat a kapuba; hogy egy másik, hozzá hasonló
tettrekész, szenvedélyes ifjúnak majd saját beérett bölcseletén át ő adjon
igaz útmutatást; ő jelentsen számára támaszt; ha eltéved; ha tanácstalan;
ha segítségre szorul annak megítélésében, hogy hogyan miként válhat emberré.
Utószó után: Az „édes gyermek”
Az ének-zenetanítás „mostohagyermekének” neveztem
a zenehallgatást. Ebben az értelemben az „édes gyermek” az éneklés. Kodály
Zoltán szellemi örököseként tudjuk, hogy a zene megszerettetésének első
állomása saját népzenénk minél alaposabb felfedezése; annak mélységeiben
megmerítkező elsajátítása. Népdalainkat nem hallgatni, hanem énekelni
kell! Olyan gazdagságú népdalkincs, mint a miénk, az emberélet minden
gyötrelmére, bánatára, derűjére és boldogságára, az érzelmek egészére épül
és dalolja ki magából mindazt, amihez a szavak nem elegendőek. Tragikus
balladák, lírai fájdalmas búcsúk, viszonzatlan vagy elhagyott szerelmek,
hazaszeretet és honvágy, félelem a magánytól, a haláltól, derű és humor a
másik oldalon, zabolázhatatlanul vidám életkedv, fékezhetetlen mulatság —
végtelen zenei anyanyelvünk érzelmi skálája. A Vidróczky, a Molnár Anna
balladája, az „Elmegyek elmegyek”, a „Szivárvány havasán” zsoltárdallama és a Citrusfa szívszaggató frígje,
a „Szegény vagyok, szegénynek születtem” és az „Ablakomba, ablakomba”
teljességgel különböző panasza, a „Csitári hegyek alatt” költőisége,
a „Székely keserves” rémülete, a „Tiszán innen, Dunán túl” és a „Madárka,
madárka” vigaszt kereső, a távolból is az otthont fürkésző vágyakozása,
a „Nem vagyok én senkinek sem adósa”, a „Hej, Dunáról”, az „Egy nagyorrú
bóha”, az „Ó mely sok hal”, a „Balatoni
legények”, az „Által mennék én a Tiszán” felhőtlen örömtobzódása — az élet
teljessége ott van ezekben a nótákban! Népzenei kultúránkat gazdagítja a
„Tavaszi szél vizet áraszt”, a„Piros alma mosolyog a dombtetőn”
tüneményesen kecses bája, a Kelj fel juhász , ne aludjál melankóliája. Az
ősi népdalok egyszerű, ötfokú – pentaton – olykor mázsás súlyú
gránittömbje – „Megrakják a tüzet” – és a cifra melizmákkal díszes más és más
stílusú nóták keserűsége vagy éppen ellenkezőleg; mókája egyaránt
jelen van énekeinkben Bukovinától az Alföldig, a Felvidéktől a Dunántúlig,
a Bakonyban és a Mátrában a parasztemberek szívében. Megízlelni szépségüket csak
énekelve lehet. Kodály Zoltánnak igaza van; ezeken a népdalokon keresztül
nyílhat csak mód a magyar gyermek számára, hogy másfelé is befogadó lehessen;
ezeken a saját népdalokon át vezet út a zeneirodalom egyetemes hegyóriásaihoz
és nem mellesleg önnön hovatartozására is könnyebben érez rá, ha gyümölcse,
termése „megfogható közelségbe”; „intimitásba” kerül vele. Az éneklés pedig
éppen ilyen! A „Magos a rutafa”-tól el lehet jutni a Kiállítás képeiig, az
Angoli Borbálától a Chopin balladákig. A nép is alkotó! Fantáziáját évszázadok
érlelték; csiszolták, s nemegyszer kimagasló zeneszerzőket
megszégyenítő értékeket hozott létre. Akárcsak azok; lelkünk legmélyébe
hatolnak. Bartók és Kodály szívesen „pirult” mellettük, hiszen mindkettejük
magyarságának alappillére az a szerénység, amellyel fogadták a nagyrészt
általuk felkutatott, felszínre hozott népdaloknak , népballadáknak sokaságát és
ahogy a maguk „átköltésében” Kodály szavaival élve: „csak a foglalatát”
készítették ők; a drágakő maga; a néptől ered és az; akár a
halhatatlan remekművek; örök! A népdalfeldolgozások a maguk
különbözőségében; a falun, mezőn fogant népdal megmentését voltak
hivatva szolgálni, nehogy a városi hangversenyterem, operaház viszonylag
elkényelmesedett közönsége és nem utolsósorban; előadó gárdája teljesen
elszigetelődjék s így kirekesztődjön ebből a másik, de nem is
feltétlenül más világból. Tudjuk, hogy ezek az úgymond „megmentések” önálló nagysággá
nőtték ki magukat; Bartók Gyermekeknek (I. II. füzet), vagy a Tizenöt
magyar parasztdal-tól Kodály Székelyfonóján, a Marosszéki és a Galántai
táncokon valamint a páratlan szépségű kórus-népdalfeldolgozásokon át
egészen a Páva variációkig. Mindezt azért érzem fontos gondolatnak; mert
figyelmeztetni szeretnék arra; hogy népdalaink mégoly kimunkált, míves
eléneklése, tiszta intonálása sem egyenlő annak megértésével. Ahol ezt
figyelmen kívül hagyják, ott a legszebb éneklés sem több igényesen kidolgozott
fizikai tevékenységnél, s noha ezt is élvezhetik, és bizonyára élvezik is
diákjaink, félrevezetjük őket, ha nem lépünk tovább.
Elengedhetetlen,
hogy belegondoljanak növendékeink, miről dalolnak. Ettől más lesz. Jó
esetben – sajnos nem gyakran – egy ügyes, egy jó fülű osztály elénekelheti
kristálytisztán a Citrusfa recitálva induló gyönyörű dallamát (szövegét),
de ha nem értik, miért nem válhat meg végleg egymástól két szerelmes és a
csillag saját fényes ragyogásától, amikor azt a fa–mi fél lépése tartja össze,
fogja egybe, – s ha már itt tartunk – miért fáj annyira a „Kitörted a kezedet”
mi-mi-fa-mi kupolacsúcsa a „Csitári hegyek alatt” az előbbivel azonos mi
hangsorú dalban –, akkor minek az egész?!
Ezek
az énekek is valódi mesterművek. A dal, a muzsika nem csak a hallást, a
lelket is tisztítja, és ezek segítik egymást. Visszatérve az előző
két dalhoz, ugye nem történhet meg, hogy miután megtanulták, kielemezték
őket, ne kövessék a Citrusfa torokszorítóan gyötrelmes sorsát, a „Csitári
hegyek alatt” ünnepteremtését a Székelyfonóban?! A „Madárka, madárka” nem
nélkülözheti a Mátrai képekben feszülő kánont („Ha kérdik, ki küldte”), a
„Csillagok, csillagok” Bartók Gyermekeknek-jét, a záró Cé-Dé elhullajtott
könnycseppjével, a „Feleségem olyan tiszta”, a Tizenöt magyar parasztdal
scherzo-ját! Így kapaszkodhat, ölelkezhet össze éneklés és zenehallgatás és nem
eresztik egymást, akár a fa-mi a Citrusfában!
Ahol
ez az egész létrejön, ott igenis jó munkát végeztünk. Önálló klasszikus nagy
zenedarabok, népdalokat, népzenét magában hordozó s abból építkező,
igencsak időtálló remekek; vagy egyszerűen a szebbnél szebb népdalok;
tanításunk során végül is egy célt szolgálnak; növendékeink emberi
gyarapodását. Ezáltal talán egy jobb világot. Kell több?!
Kodály
Zoltán nyilatkozta: „Tudomány, művészet gyökere egy; mindegyik a világot
tükrözi a maga módján, a tudományos és művészi nagyság alapja is ugyanaz;
az igaz ember.” Íme ismét itt állunk: Isis, Osiris templomának bejárata
előtt!