Bevezetés
Varró Margit zenepedagógiai könyvéről Füst
Milán a következő gondolatot írja. „Oly okos ez a könyv, hogy ha jobban
volna megírva, kánonul lehetne alkalmazni mindenfajta nevelők számára.” (Füst M., 1923,
1. p.) Ehhez a gondolathoz szeretnék tanulmányommal csatlakozni. A zenei
nevelésben természetes módon alkalmazott eljárások termékenyítően hatnak a
gyermekekkel való foglalkozásban. „Látni kell, hogy csak azoknak a
pedagógusoknak van esélyük a tanulók érdekeltté tételére, bevonásukra saját
fejlesztési folyamatukba, akiknek céljai között helyet kap a tanulók önfejlesztésre,
önnevelésre való serkentése is. (M. Nádasi M., 2001. 35. p.)
„Már
megfogalmazódott a differenciálás olyan értelmezése, igénylése is, amelynek
eredménye valamennyi tanuló optimális fejlődése/fejlesztése.” (M. Nádasi
M., 2001. 26. p.) „A differenciálás és az egyéni sajátosságokra tekintettel
szervezett egységes oktatás együttes alkalmazása közös terminológiával adaptív
oktatásnak nevezhető.” (M. Nádasi M., 2001. 40. p.) Három alapszükséglet
képezi az adaptív oktatáshoz szükséges pedagógiai környezet alapvető
alkotóelemeit. Ezek
az autonómia, a kapcsolat és a kompetencia. Ezekkel foglalkoznak a „Mindenki a
maga módján”, „Tartozom valahova, és fontos vagyok” és a „Tessék nyugodtan rám
hagyni!” című füzetek is. (Rinse, 2000)
Nyílt oktatás
Napjainkban különbséget teszünk „zárt” és „nyílt” oktatás között. A
zárt oktatás jellemzőjeként a pedagógus meghatározó szerepét kell
kiemelni. A nyílt oktatásban a távlati célok vonatkozásában a pedagógus
feladatkörét kell hangsúlyozni, de az aktuális célok alakításában a tanulók is
részt vehetnek. A célokhoz vezető út pedig többféle lehet. A pedagógus
alkotóképességére nagymértékben számítani kell. (Hunyadyné – M. Nádasi, 2000. 62-68.
p.)
A
zenetanulás tulajdonképpen nyílt oktatás, amelyben „a pedagógusok-tanulók-szülők
együttműködése a gyerek, az ifjú kibontakozásának segítése, fejlesztése
érdekében természetes.” (M. Nádasi M., 2001. 25. p.) A tanulónak „döntő
szava van”, hiszen maga a hangszertanulás nem egy kötelező stúdium, hanem
saját maga, vagy a szülő javaslatára, esetleg egy társ példájának hatására
választják. Maga a
hangszertanulás célja is többször változhat. Célként szokták mondani, hogy
szeresse meg a gyerek a zenét; tudjon egy kicsit valamilyen hangszeren
játszani; ha már van otthon zongora, tanuljon meg rajta játszani. Viszont a
tanulás folyamán változhat a cél, lehet belőle pályaválasztás is akár. De
előfordul az ellenkezője is, a kezdeti ügyes növendék kisebb szorgalma,
kevés gyakorlása meghiúsítja a komoly, távlati reményeket, és csak „egy
műkedvelő amatőr” válik belőle. Természetesen ezt is
pozitívan értékeljük, hisz a gyerek fejlődése folyamatos marad, csak sokkal
kisebb ütemű lesz.
Az alapfokú zeneoktatás
célrendszerét és funkcióit MKM rendeletben olvashatjuk. (Az alapfokú művészetoktatás,
1998)
1. Az alapfokú
művészetoktatás követelménye és tantervi programja keretében folyó zenei
nevelés alkalmat ad az érdeklődő és fogékony növendékek képességeinek
fejlesztésére, biztosítja a különböző szakterületeken való jártasságok
megszerzését és gyakorlását. A képzés figyelembe veszi az életkori
sajátosságokat, a tanulók érdeklődésére, tehetségére építve alakítja
készségeiket, és gyarapítja ismereteiket. Lehetőséget ad az egyetemes
kultúra, az európai műveltség, a nemzeti, népi hagyományok, értékek
átadására, az értékmegőrzés formáinak kialakítására.
2. A program
lehetőséget nyújt az esztétikai érzékenység - nyitottság, igényesség,
fogékonyság - alakítása mellett a zene megszólaltatásához szükséges hangszeres
és énektechnikai készségek megszerzésére, a zenei ismeretek átadására és minden
zenei tevékenység tudatosítására.
3. A zeneoktatás a
különböző zenei műfaj sajátosságait, a művészi megjelenítés
módjait ismerteti meg a tanulókkal, miközben célja az is, hogy az önkifejezés
eszköztárnak gazdagításával a zene alkalmazására, befogadására készítsen fel.
A zenei nevelés célja
nem az – írja Varró a „Dinamikus zongoratanítás” egyik fejezetében –, hogy a
növendékkel bizonyos számú darabot barátaik elkápráztatására kicsiszoltassunk.
A zenét önmagáért kell tanulni, önmagunk kifejezésére. A képességeinktől
elvárható legjobb zenélésből fakadó öröm és megelégedés megér minden
erőfeszítést. (Ábrahám, 1991, 173. p.)
Az, hogy mit tanulunk a
tanítványunkkal, abban is nagy szerepe lehet a gyereknek. A hangszeres
tanulásban legtöbbször több zenemű közül választhatják ki a tanulók azt a
darabot, amit szívesen tanulnának. A tanulás menetében is elég komoly eltérés
tapasztalható növendék és növendék között. Az általában javasolt tanulás menetéhez
képest mindenkinél kialakul a számára legoptimálisabb tanulási sorrend. Van aki
szeret globálisan közelíteni a műhöz, van akinek kedvezőbb egy analitikus-szintetikus
eljárás, van akinek több előtanulmány (pl. etűd, skála) szükséges,
míg másoknak jó technikai adottságai vannak. Abban is nagyon eltérőek a
gyerekek, hogy milyen hosszú tanulási szakasz után érzik úgy, hogy valójában
elsajátították a művet.
Az elvárt eredmények
szintén befolyásolhatják a hangszertanulás sikerét. A legoptimálisabb az lenne,
ha mindig, mindenki (tanuló, tanár, szülő) tudná az éppen elvárható
teljesítményt. Nagyon sok múlik a tanuló adottságain, pillanatnyi állapotán,
életkorán, a tanult mű nehézségi fokán, a tanulói motiváltságon,
érdeklődésen. Ezek az összetevők együttesen határozzák meg az elért
eredményt, de elég, ha csak egy ponton nem teljesül valami, máris elmarad a
várt siker.
A hangszertanulásban is
megtalálhatók a különböző iskolai szintek ill. osztályok követelményei, de
maximálisan figyelembe vehető a tanulás folyamatjellege, a növendék egyéni
haladási tempója.
A hangszertanulásban is
lehet/kell osztályozni, de alapvetően nem ez az igazi értékelési mód.
Igazán nem ez számít, hanem a tanulás minden szakaszában jelen lévő
folyamatos ún. formáló-segítő értékelés, a sikeres szereplés, a saját, a
szülői, a nagyszülői öröm, a társak, a felnőttek elismerése
érdekében. A zenetanulásban érdekeltté kell tennünk tanítványainkat, csak így
érhetünk el eredményt. Folyamatosan önnevelésre, önfejlesztésre serkentjük
őket a művek elsajátításával, a gyakorlás megtanításával,
szükségességével, az egyre nehezebb darabok megtanulásával, az egyre ügyesebb
technikai tudással, az egyre gyorsabb, hosszabb, zeneileg bonyolultabb
művek eljátszásával. Ugyanakkor pontosságra, kitartásra, fegyelemre
szoktatják magukat a gyerekek is.
Egyéni munka
Az adaptív tanulási stratégia kiindulási tétele az a felismerés, hogy
az egyes tanulók tanulási képességei, adottságai egymástól lényegesen eltérnek
– olvashatjuk Kőpatakiné Mészáros Mária tanulmányában. (Kőpatakiné,
é.n., 7.p.) Ennek következtében az igény az iskolával szemben: eltérő
tanulási környezet, eltérő tanítási eljárások biztosítása, amelynek során
feladat a tanulók jellemzőinek a tanulásra való felkészültségének a
feltárása. A feltárás alapján valósul meg az oktatás szervezése az egymástól
lényegesen eltérő tanulási eljárások lehetővé tétele. Az adaptív
tanulás alkalmazása során a pedagógus nemcsak és nem elsősorban az
előzetes tudást méri fel, hanem a tanulási felkészültség széles skáláját
is.
A hangszeres zene
tanulása teljesen egyénre szabott munka. Minden szempontból szem előtt
tartjuk a növendékek egyéni sajátosságait. Igyekszünk tanulóinkat minél
előbb a lehető legteljesebb mértékben megismerni. Nagyon részletes
feljegyzéseket készíthetünk magunknak az első találkozások alkalmától
kezdődően, hogy később legyen mivel összehasonlítani növendékünk
fejlődését. Ehhez a munkához példaértékű anyagokat – felvételi lap,
halláspróbák, vizsgák, kérdőívek, kiegészítő kérdések, eredmények
értékelése, felvitele a törzslapra – találunk Varró Margitnál. (Varró, 1921. 135-147. p.; Varró
M., 1989. 192-195. p.; Ábrahám, 1991. 28-84. p.)
A
legkedvezőbb módon igyekszünk biztosítani a differenciált tanulás feltételeit.
Ha a kezdőket
kis csoportban is tanítják, akkor is messze figyelembe veszik az egyes tanulót.
Az első időben még a tanulók előmenetelében sokat jelent az
intelligencia, ügyesség, akaraterő, a későbbi években, vagy esetleg
rögtön a tehetség kiköveteli magának az egyéni bánásmódot. Eltérő
tananyag, eltérő haladási tempó, eltérő muzikalitás. A tervezés
fázisában egyéni tananyagokat állítunk össze, haladási tempót ütemezünk be,
megtervezzük a szereplések, versenyek időpontjaira való felkészülést.
Mind-mind egyénre szabott, egyedi, tanulói terv.
A zenetanításban az
irányítás indirekt módon történik. Csak az indirekt tanítás célravezető.
Az egyéni nevelés legalkalmasabb eszköze, mert a legbiztosabb, sőt
egyetlen módja az egyéniség nevelésének. Egyrészt képessé teszi a tanulót arra,
hogy önállóan dolgozzék, másrészt biztosítja a tanuló önálló fejlődését.
(Kovács S., 1976. 317. p.)
A hangszeres
zeneoktatásban a tanár folyamatosan visszacsatolja a hallott játékban a helyes
és helytelen megoldásokat növendékei számára. Minden tanuló esetében
óráról-órára, rendszeresen teszi ezt. Sok esetben az órákon kívül segít a tanulónak
a gyakorlásban, a felkészülésben legyen szó kiugróan tehetséges, átlagos, vagy
akár kevésbé ügyes növendékről.
Az egyéni hangszeres
tanulmány során minden tanuló számára biztosított a siker. Természetesen a
növendékek saját korábbi színvonalukhoz képest fejlődnek az évek
előrehaladásával. Ezt a fejlődést minden esetben pozitívumként
könyvelhetik el maguk számára, akár nagy ugrásokkal, akár csak kis lépésekkel
haladnak előre a tanulmányokban.
Nagyon komoly eltérés
tapasztalható azonban abban, hogy a tanulók hány művet képesek
színvonalasan elsajátítani egy-egy tanulási periódusban, milyen nehézségűek
azok, kedvelt zeneszerző művét tanulják-e, számukra ismert
zeneműveket választanak-e? Ezek az eltérések a növendékek különböző
felkészültségével, képességével összhangban érvényesülnek.
A tanulók között vannak,
akik nagyon gyorsan tanulnak, ügyesen olvasnak kottát, mások csak lassabban
haladnak. Vannak, akik az új műveket nehezebben sajátítják el, ugyanakkor
alaposabb, mélyebb kidolgozására is képesek. Vannak gyerekek, akik szívesebben
tanulnak először kottából, s csak később sajátítják el fejből;
vannak, akik szinte azonnal tudják kívülről a darabot.
Számtalanszor
tapasztaljuk, hogy egy-egy tanév bizonyos időszakaiban, a tanulás éveiben
nem mindig dolgoznak növendékeink azonos intenzitással. Ennek több oka is
lehet, de hosszú évek tapasztalata alapján elmondható, hogy általában minden
tanév elején van egy ún. ráhangoló időszak, amikor még a több éve tanuló
növendékeknek is komoly odafigyelést jelent a nyári szünidő után
kezdődő/folytatódó munka. Igaz, hogy legtöbbször ún. szünidei
műsorral készülnek a növendékek, de a komoly minőségi munka csak
ekkor kezdődik a művekkel.
Egy-egy szereplésre,
versenyre, vizsgára való készülés „csodákat” művel. Igazi,
felelősséggel végzett, kitartó, szorgalmas gyakorlás a legtöbb növendéknél
a közvetlen cél elérésének lehetőségével kecsegtet. Sajnos azonban mindig
előfordul, hogy egy túlzott elvárás anticipálását a gyerek kudarcként éli
meg, holott sokkal helyesebb lenne az elért eredményesség elismerése.
Szerencsére a legtöbb gyerek gyorsan elfelejti a csalódást, újabb művek,
újabb teljesítmények elérése, új kihívások mind továbbfejlődésre
sarkallják.
A zeneművek
nehézségi szintjében az ajánlott tantervi követelményeket tartjuk szem
előtt. Azonban nagyon sok egyéb tényező befolyásolja, hogy a gyerekek
mikor éreznek, tartanak könnyűnek vagy nehéznek egy művet.
Befolyásoló tényező lehet, hogy ismert-e a mű, kedvelt szerző
darabja-e, a megtanulás célja, a mű karaktere, szerkesztése, formája, hogy
csak a zenemű oldaláról tekintsünk át néhány okot. A növendék oldaláról a
motiváltság egy fontos tényező.
A hangszeres
tanulmányokban dominál a növendék egyéni munkája. A tanórán is a legtöbbet a
gyerek „dolgozik”, ő játszik, adja elő a megtanultakat. Szinte folyamatosan
teljes koncentrációt kívánunk tőle, amely intellektuális, emocionális,
motorikus jelenlétet egyaránt feltételez. Amennyiben a tanár előjátszik
valamit növendékének, akkor is komoly figyelmet igényelünk tőle.
Nincs ez másképp a
gyakorlásnál sem. Mondhatnánk, hogy ott még nehezebb a gyerek helyzete, mert
nincs semmilyen külső kontroll – hacsak nincs akkor is szülői,
esetleg tanári segítség –, teljesen magára van hagyva a növendék. Akkor tudja
magát helyesen kontrollálni, ha képes a majdan felhangzó zenét előrevetíteni,
az éppen hangzót meghallani, az elhangzottakra pedig emlékezni. Ez többek
között a szukcesszivitás és szimultaneitás egyidejű megvalósulásának elve
a zenében. Nagyon nehéz ezt egy adott pillanatban, egyszerre érzékelni. Ezt
külön tanítani, tanulni kell, mert csak ezen képesség birtokában várható el az
önkontrollos egyéni tanulás.
A pedagógusok ebben az
egyéni munkában a legtermészetesebb módon törekednek a jó kapcsolatteremtésre.
A növendék és tanár együttműködése, összhangja, harmóniája hozza meg a
kívánt eredményt.
Tanár-diák kapcsolat
„Az adaptív tanár megerősíti tanítványai
önbizalmát, amikor érdeklődést mutat aziránt, miképp viszonyulnak
osztályában az általa adott feladathoz, és akkor is, ha esélyt ad a sikerre. A
pedagógus érzelmi támogatásával a gyerekben tudatosulhat, hogy az eredményekért
senki sem egyedül felelős, a tanár azért van, hogy segítsen. És kemény
munkával elérhető lesz a siker.” (Lénárd – Rapos, 2006. 2.p.)
Az egyéni hangszeres
oktatásban érvényesül a mester-tanítvány kapcsolat. Meg tudjuk mondani, hogy a
növendékek kinek a tanítványai. Ez főként a zenetanulás kezdeti
szakaszában egyértelmű, amikor még az utánzás komoly szerepet játszik a
tanulásban és még nem alakult ki a tanuló önálló stílusa. Természetesen ez
nagyon pozitív is lehet, ha kiváló tanárhoz kerül a gyermek, de sajnos
később komoly nehézségeket eredményezhet, ha a „mester” nem volt elég jó.
A kezdeti évek nagyon komoly, mély benyomást hagynak, és a későbbiekben
csak sok nehézség árán, kitartó munkával lehet azt javítani. A hangszeres
tanulás során ki ne hallott volna arról, hogy tanárváltás esetén technikai
átállítások történtek, tanulási, gyakorlási szokásokat kellett megváltoztatni.
Ezek egy időre visszavetik a növendéket a haladási tempójában, sok esetben
elkeserítik, esetleg abbahagyja a tanulmányokat. Más esetekben ilyenkor
dől el, hogy valaki zenei pályára megy-e. Minden pedagógiai folyamatban,
az egyéni hangszeres oktatásban is nagy szerepet játszik a folyamat
megismételhetetlensége. Sokszor halljuk, hogy a sikeres vagy sikertelen
tanulási folyamatnak a másik iskolai fokozat az okozója. Soha nem tudhatjuk meg
egy növendék esetében, mi történt volna, ha más a tanára, mestere. Vajon hány
tehetség kallódik el? Vajon hányan szeretik meg a zenét? Vajon hányan választják
élethivatásul, mert X.Y. volt a tanáruk? Ezek sok esetben nem derülnek ki,
hiszen ugyanaz az időszak még egyszer egyetlen diák esetében sem
ismétlődik meg. Ezért is nagyon fontos a pedagógus személye, felkészültsége.
Nagyon csekély azoknak a
növendékeknek a száma, akik zeneiskolában tanárt váltanak. Bizonyos kor fölött,
a középiskolában, a felsőoktatásban pedig már a tanulók szeretnének a
tanáruknál, a mesterüknél tanulni. Erre az időszakra, már annyira önállóak
lesznek, hogy el tudják dönteni kivel tudnak jól együttdolgozni. Ebben a folyamatban
mindenki számára a növendék fejlődése, sikere, előmenetele a fontos.
De mi van a kezdeteknél! Ott ennek a motívumnak nincs „igazi” tétje, gondolnák
egyesek. Pedig ott van a legnagyobb tétje. Az első találkozások, az
első benyomás, az első élmény, az első siker (esetleg kudarc!).
Ezek az igazi meghatározó momentumok, s akkor még nem is szóltunk az órákról, a
gyakorlás mindennapjairól. Nagyon korán meg kell tanítani a tanulókat az önálló
munkára, ami a hatékony gyakorlás elengedhetetlen eszköze. A gyakorlási
szokások kialakítása, a tanulás intenzitása, a figyelem koncentrációja, az
önkontroll képessége, mind elengedhetetlen tartozéka az eredményes tanulásnak.
Azt azért ne felejtsük el, hogy a legjobb tanár, a legkiválóbb növendék is
kevés, ha a szülői ház nem támogatja a gyermek zenei tanulmányait. Ennek a
támogatásnak az elérésében is sokat tehetünk.
„A tanítás elemei csak akkor
csiszolódnak össze és épülnek be a mindennapi iskolai gyakorlatba, ha a
pedagógus elemzi saját tanítási tevékenységét is, megfigyel másokat, illetve
megbeszéli velük a siker és a kudarc okait.” (Lénárd – Rapos, 2006. 4.p.)
A hangszeres tanárok
körében fontos, hogy folyamatosan fejlesztik magukat. Rendszeresen bemutatják a
gyerekeknek a tanulásra szánt darabokat, kíséreteket játszanak, kamarazenélnek,
szólóznak, zenekarban játszanak. Saját érdeklődésük mellett rendszeresen
bővíteni kell azt a repertoárt, amit tanítanak, a tanított gyerekek életkorának
megfelelő műveket kell megismerni, feldolgozni. Az önképzés alkalmai
mellett továbbképzések, hangszeres versenyek jó lehetőséget kínálnak
mindehhez. A kisgyermek számára a zenetanár még csak nevelő, a
serdülő számára már esetleg példakép, akit igyekeznek utolérni. A zenetanítás
mindkét részről teljes személyes beleélést feltételez. A növendék
zeneszeretete a tanárnak, a tanár iránti szeretete a zenének hoz jót. (Varró
M., 1989. 255. p.) Persze ehhez kell egy olyan tanári hivatástudat, elkötelezettség,
amelyért nem várható más jutalom, mint hogy „legjobb erőnk bevetésével
mások előmenetelét olyan messzire segítettük, amennyire nekünk magunknak
nem adatott meg eljutnunk.” (Varró M., 1989. 254. p.)
Összegzés
Varró
Margit emlékeztet bennünket egy szép mondásra: „A tanár igazi művészete
az, hogy nélkülözhetővé tegye magát.” (Varró, 1989. 183. p.) Számunkra
ő nélkülözhetetlen maradt, öt nyelven (magyar, német, francia, olasz,
angol) megjelent munkásságával, zsenialitásával. Már saját korában is
elkötelezte magát az alkotó pedagógiai tevékenység mellett, amelyet az
adaptivitás elve is közvetít. Ezeket üzeni nekünk XXI.
századi
pedagógusoknak életművével Varró Margit.
Irodalom
Az alapfokú művészetoktatás
követelményei és tantervi programjának bevezetéséről és kiadásáról. 27/1998. (VI. 10.) MKM rendelet.
Ábrahám Mariann (szerk., 1991): Két világrész tanára – Varró Margit. Közre adja: Ábrahám Mariann, Varró Gabriella. Budapest.
Füst Milán (1923): Varró Margit: Zongoratanítás és zenei
nevelés. Nyugat. 17- 18. szám. http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00343/10425.htm
.Letöltés ideje: 20008.06.27.
Hunyady Györgyné – M. Nádasi Mária
(2000): Pedagógiai tervezés. Comenius Bt., Pécs.
Kovács Sándor (1976): Az
indirekt tanításról, különös tekintettel a zenei nevelésre. In.:
Kovács Sándor válogatott zenei írásai. Zeneműkiadó, Budapest.
Kőpatakiné Mészáros Mária (é.n.):
Az egyéni tanulási útvonalak kiépítése.
http://www.oki.hu/printerFriendly.php?tipus=cikk&kod=3I-Kopatakine
.Letöltés ideje: 2008.12.13.
Lénárd Sándor – Rapos Nóra (szerk., 2004): Magtár. Ötletek az adaptív oktatáshoz. http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=kiadvany&kod=MAGTAR-I
. Letöltés ideje: 2008.12.13.
Lénárd Sándor – Rapos Nóra (szerk., 2006): Magtár. http://www.oki.hu/printerFriendly.php?tipus=cikk&kod=MAGTAR-IV
Bevezetes Letöltés ideje: 2008.12.13.
M. Nádasi Mária (2001): Adaptivitás az oktatásban. Comenius Bt., Pécs.
Rinse Dijkstra (2000): Everyone in Their Own Way (Mindenki a maga módján.) http://www.oki.hu/magdoc.php?kod=MAG-Szakmai-Mindenki.html
Letöltés ideje: 2008.12.13.
Varró Margit (1921): Zongoratanítás
és zenei nevelés. Rózsavölgyi és Társa Kiadása, Budapest.
Varró Margit (1989): Zongoratanítás
és zenei nevelés. Editio Musica, Budapest.
Veszprémi Lili (szerk., 1980): Varró
Margit. Tanulmányok, előadások, visszaemlékezések. Zeneműkiadó,
Budapest.