SOLYMOSI TARI EMŐKE

„KILENCÉVES KOROMBAN MÁR LAKODALOMBAN MUZSIKÁLTAM”

Utolsó beszélgetés Zerkula János énekes-prímással

 

2008. május 7-én, 81 éves korában meghalt a csodálatos tehetségű, bámulatos virtuozitású gyimesi énekes-prímás, Zerkula János, és félévvel később, november 2-án követte őt felesége, Fikó Regina is, aki férjének elválaszthatatlan ütőgardonos társa volt. Zerkula János 1927-ben, az erdélyi Gyimesbükkön született, muzsikuscsaládban. Haláláig Gyimesközéplokon élt. A rendszerváltás ideje óta járt Magyarországra táncházakba és koncertezni feleségével, valamint sógornőjével, Pulika Gizellával. 1997-ben a Népművészet Mestere díjjal tüntették ki.  

                A sors úgy hozta, hogy 2007 júliusában személyesen is találkozhattam az idős házaspárral. Akkor rendezték meg Csíkszeredában a Régizenei Fesztivált, amelyre én is meghívást kaptam. Nem sokkal elutazásom előtt Zerkula János kétszer is fellépett a Művészetek Palotájában, én pedig – minthogy játékát filmről és hangfelvételekről már ismertem – mindkét alkalommal nagy izgalommal mentem őt meghallgatni. Élményeimet nem is tudtam magamban tartani, és lelkendezve meséltem róluk, többek között a régizenész-népzenész Kobzos Kiss Tamásnak, a csíkszeredai Régizenei Fesztivál egyik vezető művészegyéniségének. Ő erre azt mondta, hogy ha ennyire kedvelem Jani bácsit, és ha már úgyis Csíkszeredában járok, hát szívesen elvisz engem a legendás hegedűs házába, Gyimesközéplokra. Bár ez akkor hihetetlennek tűnt, néhány héttel később, egy reggelen valóban elindultunk a csöpp kis faluba. Utánozhatatlan szépségű természeti környezetbe érkeztünk, egy aprócska, mesebeli házikó elé. Persze, volt némi izgalom, hogy vajon otthon találjuk-e Jani bácsit, de szerencsére hamar megjelent a lépcsősor tetején. Engem is épp olyan szeretettel fogadott, mint az általa évek óta jól ismert és szeretett Kobzos Kiss Tamást, és annak velünk tartó török zenész barátját, Erdal Salikoglut, aki szintén nem először vendégeskedett az erdélyi zenésznél. A házban egyetlen pici helyiség volt, réges-régi, szerény bútorokkal berendezve. Ott feküdt az ágyon a nagybeteg Regina néni, aki férje muzsikálását és szavait hallva egyre jobban felélénkült, és eleinte szomorú, fénytelen szemei egyre szebben csillogtak. Jani bácsi mosolyogva ült mellette az ágyon, sokat nevetett, sugárzott belőle az életöröm. Nehéz volt elhinni, hogy már 80 esztendős. Úgy nézett ránk, mintha látna és figyelne bennünket, pedig Jani bácsi már gyermekkorában elveszítette a látását. Nem kérette magát, szívesen énekelt, hegedült, egész kis koncertet adott. Először magyar nótákat játszott, aztán népzenét. (Azokban a napokban rettenetes kánikula volt. Jani bácsi elmondta, hogy soha életében nem tapasztalt ilyen hőséget a Gyimesben. Aznap is 36 fok volt. A hegedűje állandóan elhangolódott, és ő hosszan, nagy gonddal hangolta újra és újra.) Készségesen válaszolgatott a kérdéseimre, és nem zavarta az sem, hogy bekapcsoltam a magnót. Így tehát ez az egyik legutolsó interjú, ami készült vele. Különlegessége, hogy Jani bácsi arról is mesél, hogy hogyan tanított gyerekeket hegedülni, és hogyan kezdte tanítani az azóta nemzetközileg is jelentős tehetségként számon tartott unokáját, a jelenleg Svájcban (a fribourgi Konzervatóriumban), a kiváló művész-pedagógusnál, Stuller Gyulánál tanuló Zerkula Györgyöt.                   Úgy érzem, e szerény megemlékezéshez hozzátartozik a következő a hír: a 22 éves Zerkula György a közelmúltban II. díjat nyert a Ruha István Nemzetközi Hegedűversenyen (első díjat nem adtak ki). Nagypapája, Zerkula János ezt már sajnos nem érhette meg, de biztosan boldogan és büszkén figyeli unokája sikereit onnan fentről…

(Ezúton szeretném megköszönni Kobzos Kiss Tamásnak és Zerkula Györgynek a rövid beszélgetés megírásához nyújtott segítséget, hiszen Jani bácsi szavait nehéz volt pontosan megérteni. A szerkesztett forma elkészítésekor ügyeltem arra, hogy a jellegzetes, ízes, Erdélyre jellemző nyelvi fordulatokat megőrizzem, ahol csak lehet. Ezért olvasható az interjúban az „is” kötőszó helyett „es”.)   

 

— Jani bácsi, mindennap hegedül?   

— Hát, ritka, amikor nem!

— Saját magának is hegedül, vagy csak akkor, ha jön valaki?

— Leginkább gyerekekkel foglalkozom. 

— Sok fiatal szeretne tanulni Jani bácsitól? 

— Hogyne! Minden pénteken jönnek hozzám. Többen a gimnáziumba járnak, ide Szeredába. Vannak első-, másod-, harmadéves gimnazisták. Többen már 6 éve tanulnak nálam, ők már Pesten es játszottak. Nem szégyellem őket… Mondtam es nekik, hogy ha jól tanultok, akkor ekkorra bétanultok. Bé es tanultak, jó eszük volt. Hát, egy kicsit meg kell kínlódni. Néha muszáj megszidni őket. A gyerekek bújócskáznak, táncolnak, mindig kitalálnak valamit, hogy mozoghassanak. No, ha egy jó félórát tanulnak, utána lehet egy kicsit mozogni… Most meg jön a tábor, édes lelkem. [A gyimesközéploki tánctáborról van szó.] Nyolc napon át!  Éj s nap, éj s nap! Nappal tanítunk, este szabad tánc. Éjjel 12 után nem játszunk, akárhogy kérik, mert reggel 9-kor indul a nap! Lesz gardontanítás, furulyatanítás es. Hegedűt csak én fogok tanítani.

— Az unokáját is saját maga tanította, amikor kicsi volt?   

— Mi neveltük 5 évig, édes aranyom! Leírni nem lehet azt a regényt! Volt vagy kétéves, amikor elém állott, amikor muzsikáltam, hogy faragjak neki kicsi muzsikát kicsi deszkából. Tettem húrokat rá, tettem szegeket a fejire. Csináltam neki kicsi vonót lécből. Szőr helyett bolti cérnát tettünk bele. Ügyesen elkészítettem neki, begyantáztam. (Nem emlékeztem rá, hogy korábban eltettem egy kis szőrt. Tudja, amikor új szőrt raknak a vonóra, visszaadják a régit, hátha még egy rövidebb vonóra jó lesz. Betettem egy fiókba, és később nem jutott eszembe…) Gyurika kétéves korában már ütemre húzta a vonót. Hangot lefogni ugyan nem tudott, de a lábával dobolt, és az ütemet pont úgy húzta. Énekelt, táncolt. Ketten a mamájával úgy járták, hogy…!  Letette neki Regina a gardont, odaült mellé, Gyurika meg kezibe vette a pálcát, ütötte, pengette a gardont… Szinte az eszünk elment, amikor az apja elvitte az udvarhelyi zeneiskolába. Azt hittük, nem éljük túl. Egy darabig enni se tudtunk nélküle. Tíz osztályt ott végzett, Udvarhelyt. Később elvitték Pestre, ott tanult három évig. A tanára sok országba elvitte muzsikálni. Aztán Gyurika díjat nyert egy versenyen. Akkor találkozott Stuller Gyulával, aki rögtön felkarolta. Azóta nála tanul, Svájcban, de hazajár télbe’ es, nyárba’ es, mindig, amikor vakáció van. Most es hazajött, s mondta, hogy vagy négy helyen volt itt a környéken koncertezni! 

— Jani bácsi hegedűje honnan van?

— Jaj, az öröklés, drága. 

— Az édesapja is muzsikus volt?

— Nagyapám es, édesapám es, sógorom es… A Hidegségben nevelkedtem. Akkor hoztak el onnan, amikor édesapámat eltemették. Addig nem volt szabad a kezemet rátegyem a hegedűre. Édesapám ötvenegy éves volt, amikor meghalt. A ’14-es háborúban nagyon megszenvedett, kilenc évig volt fogságban. Édesapámtól három hegedű maradt. Az egyik testvérem, Péter bátyám (ő nyolc éve halt meg, hatvanhárom éves korában) jegyző volt, a könyveket bújta. Egyszer (lehettem akkor vagy nyolcéves, ő pedig kilenc) mondtam neki: „gyere kicsi testvérem, van muzsika”. Akkor már megtanultam hangolni, és tudtam két nótát es. Mondom: „gyere, tanulj te es”. Amikor édesapám meghalt, a nénémhez kerültem, aki korábban ide [Gyimesközéplokra] jött férjhez. Hat éves koromban sógorom tette a kezembe a hegedűt. Tőle tanultam muzsikálni, míg el nem vitték a frontra, s aztán soha többet nem találkoztam vele, meghalt a háborúban. Így maradtam a nénémmel, s kellett vele járjak muzsikálni. Kilencéves koromban már lakodalomban muzsikáltam! Akkor nem volt rádió, magnó! Minden este muzsikáltunk, csak pénteken este nem.  

— Hányan muzsikáltak?

— Csak a gardonyossal. Hegedű és ütőgardon. Később összeházasodtunk Reginával. Ő es otthon tanult, mert apósom es muzsikás volt, meg Regina testvére es. Hatéves korában ő es felvette a gardont, és mentek a testvérével, Jánossal muzsikálni.

— Nagy gardont? Hiszen akkor nem volt kicsi gardon!

— Akkor nem volt az a kényesség! Apósom oda csinálta a lyukat, hogy azt lehetett rövidíteni, hosszabbítani. Ahogy neki kellett, úgy húzta be a szíjat. De igaz, nagyobb volt a gardon, mint a gyerek! Reginának volt annyi esze, hogy azt kérdezte a legényektől: „nem hoztatok cukorkát”?  Jó, erős gardonyos volt. Mikor nyolc-kilencéves volt, az idősebb legények már tudták, hogy Regina nem üti erősen a gardont, ha nem hoznak neki cukrot. Vettek neki cukorkát, és betették a zsebébe. Hát, hiába, gyerek volt…

— Regina néni gardonja is öröklött?

— Ezt csinálták. Saját gardonunkat adtuk érte. Volt Nagy-Gyimesen egy öreg prímás, ő csinálta.  Kilencven éves volt az öreg, már nem szeretett muzsikálni. Ez ’48-ban lehetett. Gyuri, a fiúnk ’50-ben született, és emlékszem, hogy a gyermeket édesanyámra hagytuk, mert Regina akkor már jött velünk gardonozni…. No, édes lelkem, játszom még egy kettős jártatót, sűrűt, aztán egy gyors csárdást…