Kroó György kiadatlan írásai VII.

Tomás Luis de Victoria

Közreadja: Zsoldos Mária

A 16. század egyik legnagyobb zeneszerző egyénisége az avilai születésű Tomás Luis de Victoria. Spanyolországból 1565-ben érkezett Rómába, belépett a Loyolai Szent Ignác által alapított német jezsuita kollégiumba, valószínűleg a szomszédos római szemináriumban dolgozó Palestrinának is növendéke lett, majd különböző római templomoknak volt zenei vezetője, orgonistája, tanított azokban az intézményekben, amelyekben korábban tanult, végül római működésének utolsó 8 esztendejét 1578 és 1585 között pappá szentelve a San Girolamo della Carita templom kötelékében töltötte. Ezután visszatért hazájába, a spanyol királyi udvarba, főleg a Descalzas Reales kolostor szolgálatába, ahol Mária királyné, II. Fülöp testvére, II. Miksa özvegye élt.

Rómából való távozásának esztendejében került ki partitúra formában luxuskiadásban Domenico Basa római tipográfiai műhelyéből Tomás Luis de Victoria nemcsak terjedelmét, hanem művészi és vallási célját tekintve is legnagyobb szabású műve, a nagyhét offíciumaira komponált ciklusa. Olyan műről van szó, amely szerzője szándéka szerint a liturgiába illeszkedett, kompozíciós stílusát, kifejezési skáláját nem csupán az egyes megzenésített szövegek ihlették, hanem azon túlmenően a nagyhét általános hangulata, az egyes napok sajátos atmoszféráját sugallta.

Bár a 37 darabból álló 4-6 szólamú kompozíció közül többet ismerhetünk rádióműsorból, hanglemezről, antológiákból, sőt élő előadásokból is, az egyes művek igazi funkciójukat csak a ciklus egészébe illesztve töltik be és hatásuk is csak eredeti környezetükben érzékelhető igazán, esztétikai vonatkozásban is.

Tomás Luis de Victoria offíciumának műfajkínálata igen gazdag, beletartozik 18 responzórium, ez a ciklus tartalmi vörös fonala, ezután említem a kezdő antifonát, a több szólamban megzenésített leckéket, a János evangéliuma szerinti passiót, a nagypénteki improperiákat és a ciklust záró zsoltárt. Ami pedig Victoria személyes hangját illeti, a 16. század nagy kórusában és a legnagyobb római kortárssal, Palestrinával való összevetésben, egyrészt azt kell tudnunk, hogy szoros baráti és szellemi kapcsolatban állott Filippo Nerivel, római vallásos szellem egyik jelentős korabeli megújítójával és annak zenésztársaival, spanyol de Langa és Ancina atyákkal, tehát a korábbinál intimebb, személyesebben átélt vallásosság képviselőivel és az általuk divatba hozott, a világi verstől és a világi dallamtól, vagy a népdaltól sem elzárkózó zenei stílussal, a „laudi spirituali” műfajával. Másrészt Victoria a spanyol misztikus tradíciók örököseként, de a korabeli manierizmus általános szellemének hatására is, a maga személyes vallásos élményét a reneszánsz klasszikus, palestrinai irányzatával szemben már fokozott expresszivitással fejezte ki. Ő nem felidézte a nagyheti történet eseményeit, hanem átélte azokat. Nem véletlenül hasonlítják Victoria stílusát bizonyos értelemben Grecoéhoz.

Ez az attitűd még nem érződik az offícium ciklust kezdő Máté szövegére komponált antifónában. A zene itt még a nagyhét első képe előtt húzza szét a függönyt, ez pedig Krisztus bevonulása Jeruzsálembe.

Az 50. zsoltár szövege, a Miserere zárja Tomás Luis de Victoria gyönyörű offícium ciklusát. A kardeklamáció ragyogó mesterpéldája vegyes kar és egynemű kar döbbenetes erejű váltakozásával. „Könyörülj rajtam én Istenem a Te kegyelmességed szerint. Irgalmasságodnak sokasága szerint töröld el az én bűneimet!”