Portrévázlat Faragó Györgyről

 

Beszélgetés Faragó György egykori tanítványával,

 Váczi Károlyné Löbl Lilivel

 

Faragó György (1913. november 14. – 1944. december 3.) sokoldalúsága korán megmutatkozott. A zene mellett a színjátszásban is csodagyerekként tekintettek rá: Molnár Ferenc A Pál-utcai fiúk regényének 1925-ben bemutatott filmadaptációjában Faragó György játszotta Nemecsek szerepét, s néhányszor fellépett a Magyar Színházban Hatvany Lili Első szerelem című darabjában, Lajoska szerepében.[1] Zenei tanulmányait édesanyjánál kezdte, majd hamarosan a konzervatórium növendéke lett, ahová előbb került, mint az első elemibe. 1922-ben felvették a Zeneakadémia gyakorló évfolyamába, 1924-ben az előkészítőbe. 1927 szeptemberétől az intézet zongora tanszakának növendéke, tanulmányait Nagy Géza irányításával végezte. Mindeközben a Fasori Evangélikus gimnáziumban kitűnő eredménnyel érettségizett. Miután 1933-ban befejezte tanárképző-tanulmányait és zeneszerzésből is oklevelet szerzett, 1934-1937 között Dohnányi művészképzőjében csiszolta tovább zongorajátékát.[2] 1937 januárjában a varsói Chopin-versenyen bejutott a döntőbe. Pályafutásának kiemelkedő állomása volt 1939-ben a luxemburgi Faure-verseny, ahol 14 ország 64 versenyzőjét megelőzve nyerte el az első díjat.[3] Szabad idejét szívesen töltötte barátaival, sakkozott, bridzsezett és szenvedélyesen futballozott.[4] Zongorahangversenyei mellett karmesterként és zeneszerzőként is bemutatkozott.[5] A Nemzeti Zenede mellett 1937-től 1941 januárjáig a Zeneakadémia tanára. Tanítványai voltak többek között Bächer Mihály, Furka Gizella, Kovács Kornélia, László Ervin, Steinert Mária, Szoltsányi György, Varasdi Emmi, Varjas Anna, és az alábbi interjú alanya, Váczi Károlyné Löbl Lili.

 

— A dokumentumok szerint Faragó György különösen közel állt tanára, Dohnányi Ernő szívéhez. Vázsonyi azt írja Dohnányi-monográfiájában: „Csodákat hallani ma is arról, hogy Faragó játéka mennyire hasonlított Dohnányiéhoz, sokak szerint ő lett volna mesterének egyetlen igazi örököse. Tehetsége nem korlátozódott a zongorára, sokoldalúságában is méltó folytatója lehetett volna tanárának és mintaképének.”[6]

— A Zeneakadémia folyosóin úgy beszéltek akkoriban kettőjükről, hogy Dohnányi fiaként szereti Faragó Gyurit. (Mindenki csak Gyurinak szólította.) Nem csodálom, mert őt mindenki szerette.

 

— Miért volt ennyire népszerű Faragó György?

— Mikor én elkezdtem tanulni nála, Faragó György huszonhat éves volt. Két és fél évig volt a tanárom, addig, amíg az akkori törvényekre hivatkozva fel nem mondtak neki a Zeneakadémián 1941 januárjában. Dohnányi ameddig tudta, védte őt, de akkor már hiába volt minden erőfeszítése. Pedig az édesanyja nem volt zsidó származású, csak az édesapja, aki — még két fia pici gyerek volt, amikor — elhagyta a családját és az országot is. Az édesanya zongoratanárnő volt, a tanításból tartotta el a családot. Elég szűkösen éltek. Ahogy Gyuri növekedett, besegített édesanyjának a tanításba. Már tanulóéveiben kitűnt a Zeneakadémián tehetségével, kedvességével, jó modorával. Mikor megkapta a diplomáját, Dohnányi felkérésére kezdett tanítani a Zeneakadémián. Tudomásom szerint nem volt kinevezett tanár, „csak” óradíjas, amit ő mégis örömmel elvállalt.

     1939-ben kerültem hozzá, még nagyon fiatal volt, de ez a hozzáállásán, a tanításán egyáltalán nem látszott meg. A lehető legkomolyabban vette a tanárságot, és ennyi év távlatából és tapasztalatával visszagondolva sem tudok semmi olyat mondani, hogy tanításában éretlen lett volna. Általában idősebb, nagyhírű professzorok tanítottak a Zeneakadémián, mint Székely Arnold, Kéri-Szántó Imre, sok jó növendékkel. Ott tanított Hegyi Emánuel, nagy bajuszos ember, akitől nagyon féltem. Egyszer egy diákok számára nyilvános vizsgán rám szólt, mikor várakoztam a soromra a X-es teremben, mert mondtam valamit halkan a mellettem ülőnek. Szerinte zavartam a vizsgát és ki akart küldeni… Ember Nándor is oktatott még, akinek akkor már alig volt növendéke, de volt egy híres köztük: Gold Bea. Nemcsak zongorázni akart komolyan, hanem színésznői álmai is voltak. Szerepelt egy-két filmben, sőt színpadon is. Bár igazából zongoraművész akart lenni, nem volt ideje gyakorolni. A tanári karban a Faragónál és Böszörményinél egy kicsit idősebb korosztályt ditrói Csiby József képviselte. Nem véletlen, hogy a fiatal, jóképű Faragó, aki ráadásul még jó tanár is volt, hamarosan az egyik legnépszerűbb professzora lett a Zeneakadémiának.

 

— Milyen módszerrel tanított Faragó György?

— Ugyanavval, mint Dohnányi. Vagyis: kevés szóval és sok előjátszással. (Bár jól tudott beszélni: egyszer nem láttuk egy hétig, mert a jogi egyetemen vizsgázott, és arra tanult, onnét is szeretett volna diplomát szerezni.) Mindent megmutatott, bármit eljátszott. Hatalmas repertoárja volt, mindent tudott fejből, nem kellett neki kotta. Két zongora volt a teremben, rendszerint a másiknál ült, nem a növendék mellett. Hagyta végigjátszani a darabot, nem szakította félbe. Nála nem kellett már az első órán fejből játszani, nem ragaszkodott hozzá. Megengedte a kottát, sőt, talán először jobban is szerette, ha kottából játszottunk. Ez eleinte szokatlan volt számomra. Azelőtt a Fodor-zeneiskolába jártam, Berg Lili tanárnőhöz (aki Berg Ottónak, az Operaház karmesterének testvére volt). Jó fejem volt, nem volt probléma, hogy kívülről megtanuljak valamit. S bár Berg Lili nem követte az akkori divatot, hogy mindent már első alkalommal kívülről kell játszani, de azért előfordult, hogy bizonyos műveknél mégis az első órára kérte, hogy külön kézzel, fejből vigyem a tanulandó kompozíciót. Persze aztán Faragónál is meg kellett tanulni a darabot kotta nélkül, de megengedte a kottahasználatot a növendéknek. Neki — mint említettem — nem volt rá szüksége. Két-három alkalomnál többször nem foglalkoztunk ugyanazzal a művel, akkor már kérte, játsszak mást. Ez így nekem egy kicsit nehezebben ment, mert nem voltam hozzá szokva ehhez a gyorsasághoz. Teljesen leszoktam arról, hogy kottába nézzek… A másik dolog, hogy Faragó nem ment bele a részletekbe. A jó múltkor láttam egy műsort, Daniel Barenboim tanította Beethoven op. 110-es Asz-dúr szonátáját. A közel egy órás műsorban nem jutottak túl a bevezetésen! Faragó nem volt ilyen aprólékos. Ha nem tetszett neki valami, akkor nem is szólt semmit, legfeljebb annyit, hogy ezt még tanulni kell. Ha látta értelmét, többször is megmutatott valamit. Neki is voltak úgynevezett „korrepetítor” tanárai. Ezek nemrég végzett, nem kinevezett fiatal tanárok voltak, akik beültek az órára. Faragónál például Inselt Kató volt bent gyakran. Ők foglalkoztak aztán külön, magánúton a Faragó-növendékekkel is. A feladatuk volt, hogy az órára vitt darabokban ne legyen hang- vagy ritmushiba, figyelték, hogy mit kíván a „Tanár Úr”. Az ritkaság volt, hogy valaki teljesen magától készült volna fel az órára, már csak a végzett anyag mennyisége miatt is. Részletet ugyanis nem lehetett játszani. Elképzelhetetlen volt, hogy egy szonátával csak a visszatérésig készült valaki, vagy csak a prelúdiummal és a fúgával nem. A megkívánt színvonalat csak így lehetett elérni. Hozzám Salgó Alíz tanárnő járt, vele gyakoroltam, kijavította a hibákat. Tizenhat éves voltam akkor. Elkelt a segítsége, mert küszködtem azzal, hogy minden harmadik órára új darabot kellett vinnem. Faragó azonban nem tett engedményt, ragaszkodott ahhoz, hogy minél magasabb szinten, minél több darabot ismerjünk meg a zongorairodalomból.

 

— Ő választotta ki a megtanulandó műveket?

— Csak egy kis részét. Néha javasolt darabokat a tanév elején, vagy az előző tanév végén, de általában ránk bízta a választást. Ez meglepő volt számomra, mert az előző tanárom mindig pontos előírta, hogy mit tanulhatok. Ebben a kérdésben Faragó nagy szabadságot adott növendékeinek.

 

— Lili néni milyen darabokon dolgozott együtt Faragó Györggyel?

 

— A sok kompozíció közül máig megmaradtak emlékezetemben a vele tanult Brahms-darabok, a b-moll intermezzo (op. 117/2), a g-moll ballada (Op. 118/3), a g-moll rapszódia (Op. 79/2). Játszottam neki César Franckot is, a Prélude, fugue et variation-t (Op. 18) és rengeteg etűdöt, többek közt Cramereket és Clementi Gradus ad Parnassum-jából jónéhányat. Abban az időben három etűdöt kellett vizsgán játszani — év végén, mivel félévkor nem volt vizsga, akkor a tanár osztályozott. A tananyag legalább harmad részét az etűdök alkották. Éppen Schumann Abegg-variációit kezdtük tanulni, mikor Faragót elbocsátották. Ezt már nem tudtuk együtt befejezni. Bár az akkori törvények miatt a levegőben volt, hogy elküldik a Zeneakadémiáról, mégis megdöbbentünk, mi, tanítványai és sírtunk, amikor bizonyossággá vált az eshetőség. Ő maga mondta el nekünk a dolgot, kérte, hogy tanuljunk továbbra is szorgalmasan és utalt rá, hogy többet már nem jön. Barátjához, Szegedi Ernőhöz kerültem. Szegedi később méltó emléket állított kollégájának: társszerzője lett a Faragóról megjelent könyvnek. Ebben az egyik legszívszorítóbb a Távozása a Zeneakadémiáról c. fejezet, aminek magam is tanúja voltam.[7]

 

— Van Lili néninek valamilyen emlékezetes, személyes története Faragó Györgyről?

— Csinos, sötétszőke, középtermetű, kimondottan szép fiatalember volt. Mindenki szerelmes volt Faragó Gyuriba, én is, de ő nem viszonzott semmit-senkit. Mi, lánytanítványai nagyon féltékenyek voltunk egymásra. Egyszer kegyetlenül összevesztem Kovács Nellivel (aki később Faragó választottja lett) és Varjas Annával. Azóta mindketten meghaltak már. Faragó nem volt nagy dohányos, de olykor kék Darling cigarettát szívott. Történt egyszer, hogy azon versenyeztünk, hogy kihozzon neki cigarettát. Én olyan „erőszakos” voltam, hogy a másik kettőt kiszorítva én mehettem. Ezen aztán olyan csúnyán összevesztünk, hogy félévig nem beszéltünk egymással. Közben Faragó is megtudta, hogy mi történt. Odáig fajult a dolog, hogy a tanár úr azt mondta, hogy mind a három „kisasszonyt” (így szólított minket) ki fogja tenni, mert ő ilyet nem tűr az osztályában. Végül édesanyám bement hozzá, hogy elrendezze a dolgot, ennek köszönhetően mindhárman maradhattunk.

     Bár többször is kapott behívót, állítólag Dohnányi valahogy mindig elintézte neki, hogy ne kelljen bevonulnia. A háborús évek egy részét vidéken, egy Pest megyei faluban, Gombán töltöttem. Mikor viszontagságos körülmények között, hómezőkön át gyalog visszajöttünk Budapestre, első kérdésem az volt, mi van Faragó Gyurival. Akkor tudtam meg, hogy a háború alatt gyomorrákban a Pajor-szanatóriumban meghalt. Őszintén megsirattam. Még csak harmincegy éves volt! Kár, hogy szinte semmi nem maradt utána. Talán csak az a néhány rövid felvétel, ami a róla szóló könyv mellékletében található.[8]

 

— És Lili nénivel mi történt a háború után? Mihez kezdett azokban a nehéz években egy frissdiplomás zongoratanár?

— A háború után egy szál ruhám maradt. Semmink nem volt. Először magánúton kezdtem tanítani. Majd megtudtam, hogy Újpesten keresnek tanárt, jelentkeztem, felvettek. Innen, a Belvárosból jártam oda, villamossal természetesen, többszöri átszállással, egy óra oda, ugyanannyi vissza. De mi volt az nekem akkor? Semmi! Az újpesti zeneiskola már akkor is nagy múltú intézmény volt. Volt olyan tanév, mikor harminchat növendéket tanítottam. Hat éven át minden nap dolgoztam. Közben férjhez mentem[9], és megszületett a fiam. Bár szerettem volna továbbra is Újpesten maradni, nem várhattam el velünk lakó édesanyámtól, hogy ő nevelje fel a gyermekemet, ezért közelebbi zeneiskolát kerestem. Így lett életemben a következő állomás az I. kerületi zeneiskola, ahol közel negyven évig tanítottam, még jóval a nyugdíjkorhatáron túl is.

    Mindig munkabíró voltam. Egy időben idegenvezetéssel is foglalkoztam. Úgy esett, hogy egyszer kaptam egy jutalomutazást a Prágai Tavaszra, s látva az idegenvezetőt, úgy gondoltam, ehhez nekem is lenne kedvem. Akkoriban egyetlen idegenforgalmi iroda volt Magyarországon, az IBUSZ. Mint valami minisztérium: külön épület, tele különféle osztályokkal, több száz idegenvezetővel. Tíz évig csak ezzel foglalkoztam. Tavasztól késő őszig tele voltam munkával, németül és angolul vezettem. Olykor külföldre is vihettem magyar csoportokat, elsősorban Európába, de egyszer Egyiptomba is eljutottam — nagy szó volt az akkoriban. A jó idegenvezetőnek naprakésznek kell lenni, sokat tanultam, hogy felkészült legyek. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, de aki az én csoportomban volt, biztos, hogy megismerte az országot. Ezt a turisták is így érezhették, mert rengeteg kedves, köszönőlevelet kaptam, sokáig őriztem ezeket az íróasztal fiókjában. Mikor megszűnt az IBUSZ, találkoztam egy volt tanítványommal, aki a XI. kerületben tanított, ő hívott, menjek oda. Nem kellett kétszer mondania. Ezelőtt hét évvel fejeztem be a tanítást.

Kovács Ilona

 

 


[1] Faragó György részletes életrajzi adatait és kortársai visszaemlékezéseit lásd Kun Imre-Szegedi Ernő, Faragó György. Nagy magyar előadóművészek XI. (Budapest: Zeneműkiadó, 1970). Köszönöm Váczi Károlyné Löbl Lilinek, hogy felhívta figyelmemet e kiadványra.

[2] Kovács Ilona, „Dohnányi Ernő, a Zeneakadémia tanára”, Dohnányi Évkönyv 2002, Sz. Farkas Márta (szerk.), (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2003), 59.

[3] Kun Imre két alkalommal is nyolcvan versenyzőről tesz említést az 1. lábjegyzethez képest tíz évvel korábban megjelent könyvében, lásd Kun Imre, Harminc év művészek között (Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1960), 63, ill. 123.

[4] A szűkebb baráti társaságról lásd Bächer Iván, „Tánc — Egy társaság” Népszabadság (2000. június 24.), 33.

[5] Faragó György 1942. május 2-án debütált karmesterként, a második általa vezényelt est 1944. február 29-én volt. Karmesteri és zeneszerzői tevékenységének válogatott kritikái: Kun Imre-Szegedi Ernő, i. m. 22-23.

[6] Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő. (Budapest: Zeneműkiadó, 1971), 150. Második kiadás: (Budapest: Nap Kiadó, 2002), 236-237.

 

[7] Kun Imre-Szegedi Ernő, i. m 35-36.

[8] Kun Imre-Szegedi Ernő, i. m. I/1 oldal: Debussy: Tűzijáték, Scarlatti: Két szonáta I/2 oldal: Faragó: Invenció, Frottola zene; II/1 oldal: Debussy: Két arabeszk; Fauré: Ballada-részlet (vez. Ferencsik János).

[9] Váczi Károly zongoraművészhez. A vele készített interjút lásd „Dohnányi-metodika (2.)”, PARLANDO 46/4 (2004), 21-25; nekrológját „Búcsú Váczi Károlytól” PARLANDO 50. évfolyam 2. szám (2008), 54.