„MINDENKINEK TUDNIA KELL

HAYDNT ÉS MENDELSSOHNT JÁTSZANI….”

Nagy Péter 2007 óta vezeti a Zeneakadémia zongora tanszékét, és ő töltötte be a Magyar Rádió novemberben megrendezett Haydn-Mendelssohn zongoraversenyének zsűri elnöki posztját is. A tanszékvezetés, valamint a verseny tapasztalatairól beszélgettünk egy szerda esti órája után a Zeneakadémia Bartók-termében.

– A Haydn-Mendelssohn verseny előtti hetekben, napokban folyamatosan értesült arról, hogy egymás után lépnek vissza a jelentkezők. Mire hivatkoztak?

– Igen, nagyon sokan mondták le a részvételt, néhányan az utolsó pillanatban. Volt, aki személyes okokra hivatkozott, néhányan megbetegedtek, a legtöbben pedig azért léptek vissza, mert nem készültek el időre. Tényleg nehéz anyag volt ez.

– Egy verseny nehéz anyaga ok lehet a visszalépésre?

– Nem is csak nehéz, de szokatlan is volt ez a válogatás. Más, mint az átlagos versenyek követelményei. Azért nehéz anyag, mert behatároltabb, specializáltabb, ritkábban tanított, kevesebbet foglalkoznak vele.

– Ön mit szól ahhoz, hogy egy leendő, vagy éppen pályakezdő előadóművész megriad ettől, és inkább lemondja a részvételt?

– Szomorúnak tartom. Olyan repertoárt kértünk a versenyzőktől, ami ritkán játszott. Mendelssohn szóló zongoradarabokat koncerttermekben nagyon kevés alkalommal lehet hallani, Mendelssohn zongoraversenyeket zenekarok csak elvétve tűznek műsorukra. Haydn pedig kimeríthetetlen kincsesház, és rengeteg olyan darab van, amit nem nagyon játszanak tőle. Úgy gondolom viszont, hogy mindenkinek tudnia kell Haydnt és Mendelssohnt játszani, aki zenész, ezekkel a darabokkal foglalkozni kell. A verseny végén tartottam egy kis beszédet, amiben azt próbáltam hangsúlyozni, hogy már azért megérte indulni, mert egyáltalán foglalkoztak az anyaggal. Ez komoly hozadéka a versenynek.

– A verseny kapcsán több írás is megjelent, és sokan nehezményezték, hogy a zsűri nem adott ki első díjat.

– Azért döntöttük el, hogy nem adunk első díjat, mert nem volt egyetlen olyan kimagasló, érett művészi produkció sem, amit ezzel tudtunk volna honorálni. A kritikákra, illetve az észrevételekre azt tudom mondani, hogy az, aki kritizál, remélem, meghallgatta az összes produkciót, végig ott ült, mint mi. Nagyon szívesen fogadok bármilyen észrevételt, de csak attól, aki az első hangtól az utolsóig végighallgatta a versenyt, aki minden versenyző minden produkcióját ismeri. Ezután lehet a döntésünket kritizálni, állok elébe, hogy megvédjem a véleményemet, a véleményünket.

– Éppen harminc éve rendezte meg a Magyar Rádió azt a zongoraversenyt, ahol ön megosztott első díjat kapott Kassai Istvánnal. Gondolom, máig minden részletre pontosan emlékszik.

– Nekem óriási élmény volt az a verseny, nagy téttel és tekintélyes zsűrivel. Rettenetesen felkészültem, nagyon komolyan vettem az egészet. Aztán a visszaigazolást is megkaptam, hogy nekem ez megy, hogy tudok játszani.

– Arról a versenyről az egész ország tudott, egyszerűen benne volt a levegőben. A Haydn-Mendelssohn versenyről már nem lehet ugyanezt elmondani. Ennyire megváltozott volna a világ?

– Nem tudom, szokták mondani, hogy megváltozott a világ, máshol van ma a komolyzene helye, és így tovább. Azt hiszem, hogy az, aki akarta, most is meghallgathatta a versenyt, ráadásul ez ma már az interneten keresztül is lehetséges, ilyen régen nem volt. Szóval, akit érdekelt, az hozzáférhetett, de az élet változásával nyilván más helyre kerül egy ilyen verseny. Ezen már nem lehet változtatni.

– Az a bizonyos rádiós verseny annak idején komoly löketet adott a karrierjének, és hamarosan a világjárást is elkezdte.

– Igen, három évig Sebők Györgynél tanulhattam Bloomingtonban. Fantasztikus időszak volt, az, hogy találkoztam Sebőkkel, Starkerrel, nagyon sokat változtatott az addigi elképzeléseimen. Valószínűleg akkor éreztem rá arra is, hogy néha szeretek innen elmenni. Másképpen látja és értékeli az ember a magyarországi dolgokat akkor, ha nincs itt állandóan. Ha egy ideig távol van a mindennapos súrlódásoktól és küzdelmektől. A bloomingtoni három évet követően egy évet töltöttem Ausztráliában, legutóbb pedig két évig éltem Új-Zélandon.

– Azért az egy egészen más kulturális közeg.

– Lehet ezt mondani, de nem szeretnék általánosítani. Ott is voltak nagyon érdeklődő, ambiciózus, tehetséges növendékek és zenészek, és persze olyanok is, akik nem azzal az intenzitással és azon a színvonalon dolgoztak, ahogy kellene.

– Nem volt nehéz beilleszkedni?

– Jaj, hát az egy csodálatos társadalom! Az új-zélandiak hihetetlenül nyitottak, őszinték, kedvesek, mindenkinek felírnám receptre, hogy töltsön el közöttük néhány évet. Az egyetemmel ugyan voltak problémáim, azért is jöttem vissza, mert ott nem láttam biztosítva a jövőt. De az emberek…..Gondolja meg, négy millióan élnek az országban, és negyven millió birka van! Ott érték az ember. Nincs ez az utálat, ez a közöny, ez az agresszivitás, ami itthon annyira jellemző a mindennapokra.

– Azért nyilván több oka is volt annak, hogy hazajött, például az, hogy felajánlották önnek a tanszékvezetést.

– Igen, ez volt az egyik. Meg aztán az is hamar kiderült, hogy Új-Zélandról utazgatni borzasztóan megterhelő. Előfordult, hogy néhány hónap alatt hatszor jöttem haza Európába, és mindannyiszor harmincvalahány órát kellett repülni. Gazdag is lettem repülő-bónuszpontokból! Szóval, részben a tanszékvezetés miatt jöttem haza, a másik ok pedig a karrierem volt, az utazásokat egyszerűbb itthonról megoldani

– 2007 óta vezeti itthon a zongoratanszéket. A kívülálló számára ez igazán irigylésre méltó, magas presztízsű posztnak tűnik.

– Pedig semmi irigylésre méltó nincs benne. Továbbra is én vagyok a tanszékvezető, de talán nem árulok el nagy titkot akkor, ha elmondom, hogy nemsokára megválok ettől a szép és irigyelt poszttól. Németországban kaptam egy professzori állást, amit egyszerűen nem tudtam visszautasítani. A jövőben is megmaradok a Zeneakadémián tanárként, és a doktoriskola billentyűs programvezetőjeként, de a tanszékvezetés olyan sok kötelezettséggel jár, hogy azt már nem tudom vállalni. Van ennek a munkának egy bürokratikus része is, aláírások, órabeosztás, mesterkurzusok szervezése, ezeket képtelen lennék összeegyeztetni az új feladattal.

– Amikor elvállalta a tanszékvezetést, izgatta a lehetőség. Nagyobb kihívásra számított?

– Azt hiszem, talán némi naivitás is volt bennem, amikor ezt elvállaltam. Úgy gondoltam, hogy drasztikusabb, egyértelműbb változásokat lehet megvalósítani, ráadásul rövidebb időn belül. Aztán kiderült, hogy olyan komplex és sokoldalú érdekellentétekben kellene itt ügyesen mozogni, ami a jelenlegi szerkezetben egyszerűen nem megoldható.

– 2009 májusában beszélgettünk, akkor ön azt mondta, hogy vannak szakmai elképzelései, amelyeket fontosnak tart, és ezeket a legjobban akkor tudja érvényesíteni, ha tanszékvezető. Ezek közül sikerült valamit megvalósítani?

– Talán egy dolgot, azt, hogy a párbeszéd, a kommunikáció jobban megjelent a tanszék életében. Szabadabban, bátrabban értékeljük egymás munkáját és a gyerekek teljesítményét is. Igazi, érdemi előrelépés nem történt. Talán most már elmondhatom, hogy ehhez bizonyos személyi változásokra is szükség lett volna, vagy szükség lenne. Vagyis azokkal a kollégákkal lehetne ezeket az elgondolásokat megvalósítani, akik az én elképzelésem, az én vérmérsékletem szerint állnak a dolgokhoz. Persze, ez nem azt jelenti, hogy mindenben nekem van igazam, hogy én mindig pontosan tudom, mit és hogyan kellene jól csinálni, de talán egy tanszékvezetőnek – legalábbis a jövőbeninek, mert ez nekem most nem adatott meg – meg kellene adni azt a szabadságot, hogy kiválaszthassa a csapatát, amelyikkel aztán ezt a tanszéket „üzemelteti”. Ha pedig nem válik be, akkor mozdítsák el a tanszékvezetőt. Persze, nyilván felvetődik a kérdés, hogy ki fogja majd megmondani, jól működik-e, ki fogja ezt elbírálni, de a jelenlegi tanszékvezetésemnek igazi kockázata nem volt. Azt hiszem, valamennyire tudtam „irritálni”, beszélgetésre, vitára késztetni a kollégáimat, talán sikerült generálnom valamiféle felelősséggel bíró vélemény-nyilvánítást. Igazi változást viszont csak az előbb felsorolt feltételek mellett lehetne megvalósítani.

– Bizonyára adódtak jó pillanatok is, olyanok, amikor arra gondolt, hogy érdemes volt elvállalnia a tanszékvezetést.

– Kialakult néhány remek vita. Voltak ugyan konfrontációk, de ezt egyáltalán nem bántam. Legalább beszéltünk bizonyos dolgokról, amik aztán a valóságban ugyan nem tudtak manifesztálódni, de ez a jelenlegi szerkezetből, a működési rendszerből, a merev szervezettségből is adódott. Inspiráló szakmai vitáink voltak, ebből termékeny dolgok alakulhatnak ki.

– Köztudott, hogy nagyon szívesen foglalkozik a doktoranduszokkal. Tulajdonképpen mi a doktoriskola lényege?

– Ez az osztott képzés legfelső foka, amit nagyon szerencsésnek tartok. Az ötéves képzés alatt a gyereket az Isten se mentette meg a diplomától. Most legalább tagoltabb a képzés, három plusz két év, és utána a doktoriskola, ahova tényleg a legjobbak kerülnek. Ide felvételizni kell, nagyon magas szintű szakmai programmal dolgozunk. Komoly kutatói és előadói munka folyik, rengeteget beszélgetünk, vitatkozunk. Nagyon szeretem, igazi, élettel teli, eleven szervezetnek tartom.

– Itt is órák vannak?

– Ezt úgy kell elképzelni, hogy összejövünk, megvitatjuk a disszertációkat, koncertműsorokat beszélünk meg, a hallgatók előjátszanak, előadásokat tartanak, ezekhez mindenki hozzászól, tehát igazi műhelymunka folyik.

– Itt partnerként kezeli a növendékeket, kollégának tartja őket?

– Abszolút kollegiális a dolog. Én csak moderálok, hozzászólok a vitákhoz, elmondom a véleményemet.

– A világot járva hogyan látja, milyen az itthoni doktorképzés a többihez viszonyítva?

– Nagyon jó, egyértelműen magas színvonalú, de ez a benne lévő hallgatóktól is függ, és akik most ide járnak, nagyon felkészültek. Úgy látom egyébként, hogy az egész doktoriskola egy nagyszerűen működő intézmény a Zeneakadémia berkein belül, kiváló professzorok tanítanak itt, akik megadják ennek a presztizsét.

– A doktoriskolát tehát a jövőben, a stuttgarti feladatok mellett is megtartja. Egyébként mi vonzotta annyira ebben a németországi lehetőségben?

– Úgy gondolom, hogy egy zenésznek, vagy még egy tanárnak is jó, hogy ha több lábon áll. Idén leszek ötven éves, ez Németországban korhatár, e fölött ugyanis már nem kap az ember professzori kinevezést. Ez Stuttgartban egy komoly állás, százhatvannégyen pályáztuk meg, és persze a hiúságomnak is nagyon jól esett, hogy én kaptam meg. Úgy éreztem, hogy ezzel jót teszek önmagamnak, a zenei fejlődésemnek, a tanári fejlődésemnek, és a Zeneakadémiának is, hogy nem csak itt vagyok, hanem ott is.

– Mennyi időt tölt majd kinn?

– Három év a próbaidő, egyelőre tehát ingázni fogok.

– A művészi pályájának valószínűleg az is jót tesz majd, hogy Németország közelebb van, mint Új-Zéland…

– Persze, ráadásul ott zeneileg is elveszve éreztem magam. Stuttgart viszont elég jó helyen van Európában, ott nyilván megfelelő inspirációk is érnek majd.

– Tudja már, hogy mennyire kell alkalmazkodnia a kinti programhoz, és milyen mértékben kap szabad kezet?

– Februárban lesz az első felvételi, akkor derül ki, milyen növendékeket lehet majd felvenni. Egyelőre egyetlen eligazítást kaptam, azt várják tőlem, hogy felépítsek egy osztályt, vonzzam oda a növendékeket, egyéb megkötés nincs. Tehát ez egy kicsit más jellegű munka, mint a tanszékvezetés, itt nem kell majd olyasmivel foglalkozni, hogy mindenkinek meglegyen az óraszáma…Úgy tűnik, Stuttgartban művészibb jellegű feladataim lesznek.

– Gondolom, az is vonzó lehet, hogy egy igen jól felszerelt egyetemen fog tanítani.

– A feltételek kiválóak, egyrészt saját tanítási szobám lesz huszonnégy órában, két csodálatos, d-modell Steinway zongorával, és mindenféle berendezéssel, ami szükséges. De gondolom, a Zeneakadémia is ebbe az irányba fog majd elmozdulni, a felújítás után nyilván nagyszerűek lesznek a körülmények.

– Kevesebb lesz az adminisztratív feladat, kiváló az egyetem felszereltsége, de mi az, ami végülis igazán motiválta, amikor elfogadta ezt a lehetőséget, és ezzel párhuzamosan eldöntötte, hogy lemond a tanszékvezetésről?

– Azt hiszem, a megmérettetés. Ahogy a koncertpódiumon minden egyes alkalommal megméretteti magát az ember, ugyanúgy fontos a tanári megmérettetés is. Stuttgartban most százhatvannégy pályázó között mérettettem meg magam. Lehet, hogy ezért is próbáltam meg, nemcsak az állás miatt. Tudni akartam, sikerül-e nekem egy ilyen állást megkapni. Ez is fontos része ennek az egésznek.

– Ez a stuttgarti időszak biztos egyfajta művészi megújulást is hoz majd.

– És pedagógiai fejlődést. Egy másik iskolában, egy másik közösségben fogok tanítani, megismernek a kollégák, és én is őket, és akkor talán kiderülnek a hiányosságaim, vagy éppen megbizonyosodom azokról a dolgokról, amiket jól csinálok.

Bokor Gabriella