BOGÁR ISTVÁN: A RÉZFÚVÓS HANGSZEREK

Rendkívül érdekes könyvet jelentetett meg az Editio Musica, mely a rézfúvós hangszereket mutatja be. Nem sok mű – összegző talán egyáltalán nem – jelent meg a rézfúvós hangszerekről, Siklósi Albert Hangszereléstana, Casella–Mortari A mai zenekar technikája bár bőséges, de nem ad teljes képet az instrumentumokról, a hangszerek állandóan fejlődnek, így bevallottan nem naprakészek ezek a kötetek. Hogy egy átlagos zenekedvelő, sőt zenész menyire nem ismeri a rézfúvós hangszereket, az már a tartalomjegyzék olvasásakor kiderül az érdeklődő számára, hiszen az Aida-trombitáról vagy a Wagner-tubáról, a szuzafonról, eufóniumról vannak néminemű ismeretei(nk), de a kontrabasszus ofikleid, a dupla szaxkürt, a Kaiser-bass (császárbasszus, királybasszus), az ophomonokleid és sorolhatnánk, teljesen ismeretlen. Új területen barangolhatunk tehát a szerző, Bogár István jóvoltából, aki egy nagyszerű szakkönyvvel gazdagította a zenei tárgyú kiadványokat.

Bogár István nem „kívülről” jött szakíró, maga is harsonázott, zeneszerzőként rengeteg rézfúvós művet komponált, felkérésre és saját örömére is, ahogy írja A rézfúvós hangszerek előszavában, sokévi kutatással, kísérletezéssel bővítette fúvósismereteit. A zene minden területén járatos volt, tanított, komponált, vezényelt, zenekart alapított, nem mellesleg Harmonikaiskoláját ma is használják. Rézfúvós művei közül beszerezhető többek között a Paganiniana (rézfúvós kvintettre), a kedvelt és szinte egyedülálló Tubaverseny, a Burlesca (rézfúvós szextettre), de írt harsonaversenyt, valamint Hellas címmel fúvószenekari szvitet is.

A könyv első fejezete a rézfúvós hangszerek rövid történetét mutatja be, megemlítve az ősember ismerte üreges csontok, szarvak megszólaltatásainak lehetőségeitől a már az ókorban a rézből készült buccinán át a mai hangszerekig. A következő fejezet a hangszerek általános fizikai tulajdonságait veszi nagyító alá; a fúvóka, a hangképzés, a felhangok sora, a fekvések, fogások és megannyi fontos részlet leírását, ám a nem rézfúvós instrumentumon játszó olvasónak ez is újdonságot jelent(het).

Ezután következnek a hangszereket aprólékosan bemutató részek, a natúrkürtök, a trombiták, a harsonák, a kornettek, a jelzőkürtök fejezetei. Ez a felosztás a rézfúvós hangszereket kevéssé ismerők számára új, hiszen hozzá vagyunk szokva a legtöbb partitúrában szereplő négyes csoportosításhoz. Minden fejezetben szerepel a hangszer fizikai tulajdonsága mellett az írás- és játékmód, a hangszerek alkalmazása a stíluskorszakok folyamán. Nagyon hasznos – alfejezetekként – a különleges effektusok bemutatása (van olyan hangképzési mód, melynek még nincs neve!), a szordinófajták.

A kötetből rendkívül érdekes dolgokat is megtudunk, ki hitte volna, hogy a natúrkürtöt például nem használták toronyzenékhez, vagy hogy a nehéz barokk kürtszólamok játszásáért emelt gázsit fizettek nem is olyan rég. Meglepő, hogy a trombiták között nem csak a zenekari művekből ismert B-trombitákat találjuk, hanem létezik D-trombita (Bach-trombita), erről tud a Bach műveiben jártas hallgató, Desz-trombita, C-trombita, H-trombita, A-trombita; E-trombita a nagytrombiták közt. Bogár István alaposan kitér arra is, hogy melyik hangszer hangja hogyan keveredik egy másikkal a zenei környezetben, hogyan változhat meg egy dallam hangszíne, ha egy rézfúvóssal együtt kombinálja a zeneszerző. Számomra meglepő az a tény, hogy a trombiták nemcsak a fúvószenekarokból kezdenek kiszorulni, de a szimfonikus zenekarokból is, francia és angol példára.

Érdekes az is, hogy Weber és Wagner műveiben keverte megosztotta a ventiles és natúrkürtök szólamát, a technikai fejlődésben nem bíztak talán. A kötet írója nehezményezi, hogy adott szólamot esetenként más hangszerrel játszatnak a karmesterek a zeneszerző elképzelése ellenére. Azt is leírja, hogy például Richard Strauss Till Eulenspiegeljében szordínóval játsszák a trombitaállást, a kézzel való fojtás helyett.

A harsonák fejezete talán a legaprólékosabb, Bogár István minden egyes során érződik a hangszer iránti szeretet, a megkülönböztetett figyelem. A legnépesebb család a jelzőkürtöké, és talán ennél a hangszercsoportnál van a legtöbb félreértés, melyik hangszer hova is tartozik. Nagyon hasznos, hogy a trombita és a piszton különbségére rávilágít a szerző, hiszen sokszor félreértelmezik a két hangszert. A piszton kezdi felváltani a trombitát, de a hangszín nem ugyanaz, igaz, a pisztonnal a legfürgébb dallamokat is képesek lejátszani.

Bogár István alaposságát, mindenre kiterjedő figyelmét mutatja, hogy a 182. oldalon a basszustuba régi írásmódját is közli. A szerző arra sem volt rest, hogy a közölt kottapéldákat maga nézze át, így A csodálatos mandarinnál korrigálja a partitúrában lévő hibát. Örvendetes, hogy sok a partitúrarészlet, sajnos, sok esetben csak kivágat, ami kevésbé mutatja az adott hangszínkörnyezetet.

A Függelékben részletesen magyarázza a szakkifejezéseket, idegen szavakat, a név- és tárgymutató segítségével egy lexikonsűrűségű adatbázist kapunk.

Amit nagyon hiányolok, az a hangszerekről való kép, lehetőleg olyan fénykép, melyen a hangszerek méretét össze is tudjuk hasonlítani, hiszen hiába a legjobb leírás, ha látjuk is az instrumentumot, az az igazi. A néhány rajz, ami szerepel, kevés és igazi támpontot nem is ad. A könyv változatlan utánnyomás, érdemes lett volna egy korszerűbb kiadásban megjelentetni, képekkel, és egy nagyon alapos korrektúrával, apróságok átfésülésével (csillaggal jeleztek valamit, de nincs magyarázat, a partitúrák kiadója néhány esetben ott van, máshol nincs, bár a kottajegyzék megtalálható a Függelékben, de akkor sem következetes. A partitúrakivágatok sincsenek mindenhol jelezve). Ez a mai is élő is friss könyv, melyet érdemes lenne lefordíttatni, ennél sokkal többet érdemel. Különösen annak fényében, hogy manapság a zenei tárgyú könyvek tekintélyes hányada külföldi szerzőtől származik, holott rengeteg magyar zenetörténész boldogan írna szakkönyvet. Vannak olyan lefordított kiadványok, melyek tartalma pedig alulról sem súrolja a megfelelő szintet, bár gyönyörű a kivitelezésük, és első látásra az ember valami nagyszerűt várna. Ez a kötet nem hivalkodó, a tartalom a fontos, szakembereknek is tud újat mondani. Mindenkinek ajánlom, zenetanároknak, rézfúvósoknak, legyenek hivatásosak, vagy csak érdeklődjenek a fúvószene iránt.

Lehotka Ildikó