Kaibinger Pál

 

A gyógypedagógiai énekoktatás kérdéseiről

 

Reflexiók Fehér Anikó cikkére

 

F

ehér Anikó cikke a Parlando 2009/6. számban (Ki mire tanítható?) napjaink énekoktatásának problémáit járja körül, az óvodától a főiskolás szintig. Mi, éneket tanító tanárok pontosan tudjuk, és nap, mint nap átérezzük azt, hogy reménytelen helyzetben van az énektanítás. Azt is tudjuk, hogy ez a méltatlan helyzet így nem maradhat, ezért mindnyájunk érdeke a közös gondolkodás.

        A szerző, sokak számára talán meglepő módon, alkalmazkodva – és nem belenyugodva! – a realitásokhoz, nem óraszám-emelést kér, hanem a meglévő időkeretet (az általános iskolában heti 1 énekóra) próbálja meg új tartalommal megtöltve a hatékonyabb ének-zenei oktatás céljaira felhasználni. Ennek érdekében, ennek alárendelve szorgalmazza az egész énekoktatási rendszer megújítását.

          Javaslatai mindenféleképpen elgondolkodtatóak, még akkor is, ha helyenként –nyilván szándékolt „provokatív” jelleggel – teljes elfordulást hirdet az eddigi módszerektől, eszközöktől, tananyagtól. Fő javaslatai teljesen egybecsengenek a szakma egy részének régi – és meg nem valósult – kívánságaival, pl. a dalanyag megújítása, az éneklés élményszerűvé tétele, a számítógép tudatos és értékőrző használatára nevelés, a tanítóképzés zenei reformjai (furulya helyett citera-oktatás) stb.

          Bár a cikk a nagybani megoldásokhoz, nagymérvű reformokhoz kér hozzászólásokat, én e helyett kiegészítésként egy kevésbé ismert, kimaradt szakterület, a gyógypedagógiai énekoktatás hasonlóan nehéz helyzetének, tartalmának vázolásával, lehetőségeinek megjelölésével szeretném alátámasztani a szerző pontos diagnózisát.  Nem kívánom, hogy elbeszéljünk „egymás mellett”, de egy másik terület bemutatásával kívánom aláhúzni a közös gondok fontosságát.

          A cím már a bevezetésben pontosításra szorul. E cikk keretein belül ugyanis nem foglalkozhatunk a valamennyi fogyatékossági ágra kiterjedő, (pl. látássérült, hallássérült, mozgássérült) tehát a teljes körű gyógypedagógiai énekoktatás kérdéseivel, csak a tanulásban akadályozott (régi terminológiával élve: értelmileg enyhe fokban sérült) tanulók ének-zenei oktatásának helyzetével, problémáival.

          A tanulásban akadályozott tanulók ének-zenei tanításának helyzete nem választható el az általános iskolai énekoktatás helyzetétől. Hiszen közös a módszere, (a Kodály-módszer), közös a tananyaga, közös az óraszáma (a heti egy óra), közös jelenlegi társadalmi megbecsültsége, (vagy inkább hangsúlytalanná tétele), hiszen közös oktatáspolitikai célkitűzések szabályozzák mindkettő munkáját. Ezért ugyanúgy átérezzük az általános iskolai énektanítás problémáit. Két alapvető különbség azonban első megközelítésből is felfedezhető a kétféle oktatás között. 

          Az első az, hogy míg a tanítóképzésben elodázhatatlanul szükséges egy ének-zenei reformfolyamat, addig a gyógypedagógus-képzésben ilyennek a lehetőségével sem számolhatunk. A gyógypedagógus-énektanárok esetében ugyanis nem követelmény a zenei alap-képességek jelenléte, zenei ismeretek megléte, mert a gyógypedagógiai tanár az egyetlen tanári szak ma Magyarországon, ahol felvételi követelmények nélkül, a zenei képességek és tanulmányok teljes hiánya mellett lehet (és kell) a diploma megszerzése után ének-zenét tanítani!

          A második lényeges eltérés az, hogy a közös tananyag mellett a gyógypedagógiai tantervekben szereplő zenei ismeretek kisebb számban történő tanítása a lehetőségét; tanulóink mentális és pszichés sajátosságai pedig a szükségességét adják meg annak, hogy tanításunkat elmozdítsuk a zeneterápia irányába. A valódi gyógypedagógiai énektanítás így köztes helyzetbe kerül: valahol a zeneterápia és a hagyományos ének-zenei oktatás között helyezkedik el.  Mindkettő módszereit használja, mindkettő felé kitérhet, éppen úgy, ahogyan maga a teljes gyógypedagógiai szakma is kettős alapokon nyugszik: gyógyít és tanít egyszerre.

          Nem felejthetjük el azt sem, hogy amikor az ének-zene tanításának szerepéről, a zene hatásainak fontosságáról beszélünk általában, akkor az ének-zenei nevelés kettős hatásáról is beszélünk, hiszen tantárgyunk tanítása egyaránt magában hordoz érzelmi nevelést és értelmi fejlesztést is. 

          Ezért beszélhetünk arról, hogy az ének-zene tanítása fejleszti a speciális képességeket, a kognitív funkciók különböző területeit, és egyidejűleg fejleszti a pszichés funkciókat, a személyiség egészét is. Akkor, amikor dalokat tanítunk, énekelünk, amikor a zenei írás-olvasás elemeit gyakoroljuk, amikor zenét hallgatunk, akkor fejlesztjük a gondolkodási folyamatok intenzitását és mélységét is, miközben a zene érzelmi hatásait kihasználva élményeket nyújtunk, személyiséget alakítunk.

          A zene az érzelmeken való átjutás közben tehát hat az értelemre, sőt, emellett pszichoterápiás, szocioterápiás hatása, és élettani hatása is érvényesül. A zenetudomány ezt úgy fogalmazza meg, hogy a zene az ember testi és lelki létezéséhez egyaránt kötődik. Igaz ez az énektanítás minden ágára, területére, így mind az általános iskolai, mind a gyógypedagógiai énekoktatásra.

          Jól látható, érzékelhető ez a hivatalos tanügyi dokumentumokban is. Pl. az Oktatási és Kulturális Minisztérium honlapján megtalálható sajátos nevelési igényű gyermekeket számára készült iskolai ének-zene tanmenet két változatban nyújt választási lehetőséget a gyógypedagógusok számára: az A változat kevesebb zenei ismeretet és több terápiás lehetőséget biztosít; a B változat viszont több ismeret tanítását írja elő, és kevesebb a terápiás lehetőségek száma, így inkább tekinthető „hagyományos” iskolai tanmenetnek. Jogilag mindkét változat használható oktató-nevelő munkánkban.

Mégis, iskolai gyakorlatunkban az esetek többségében, sem az egyik, sem a másik nem valósul meg. Gyógypedagógiai oktatásunk ugyanis nem él az ének-zenei nevelés hatalmas lehetőségeinek a kihasználásával. Énektanításunk ugyanis csak nevében utal az ének-zene tanítására, de nem használja ki a tárgy adottságaiból, jellegéből fakadó lehetőségeit. Annál inkább is szomorú ez a tény, mert ezzel elhanyagoljuk tanításunk egy semmi mással nem pótolható, komplex fejlesztést nyújtó részét, és lemondunk tárgyunk személyiségfejlesztő szerepéről, hatásairól, mind a zenei ismeretek tanítása, mind a zeneterápia terén.

          Nekünk gyógypedagógusoknak még jobban oda kellene figyelni az ének oktatására, mint az általános iskolákban. Nálunk az énekóráknak ugyanis hangsúlyozottabb szerepet kellene játszaniuk, mint a többségi iskolákban. Miért?

Először azért, mert – a gyakorlat által alátámasztott - szakirodalmi vélemények szerint az általános intelligencia és a zenei intelligencia nincs közvetlen összeköttetésben egymással, nincsenek törvényszerűen egymáshoz láncolva, vagyis létezik magasabb zenei intelligencia az általános értelmesség alacsonyabb szintje mellett is. Ugyanakkor igaz az a tény is, hogy bármelyikük fejlesztése-fejlődése pozitív hatású lehet a másik területre is! Tehát a meglévő zenei képességek erősítésével, fejlődésével tökéletesedik az általános intelligencia is (és fordítva). Egész pedagógiai munkánk lényege itt fogalmazódik meg: a zenei nevelés ereje ezért nagy hatású hajtóerő lehet a gyógypedagógiai munkán belül. Mind mentálisan, mind a személyiség egészét nézve hatalmas energiákat szabadíthat fel a zene és az általa nyújtott élményvilág.                               

          Másodszor azért, mert a zene tanítása, az aktív részvétel a zenei folyamatokban tanulóinknak könnyebben és nagyobb mértékben nyújt sikerélményt, jobban ad önbizalmat, könnyebben fejleszt, mint más tevékenység. Így többet segít, hatékonyabban segít a hátrányos helyzet feloldásában, s ezzel a fogyatékosság életérzésének javításában és társadalmi elfogadtatásában is.

          Herbert von Karajan (1908-1985) foglalkozott a zene lélektani hatásainak a vizsgálatával is. Így támogatta például a „fejlődésben elmaradt gyermekek” és a zene kapcsolatát vizsgáló kutatásokat is. Eredményül arra a következtetésre jutottak, hogy a zene a fejlődésben elmaradt gyerekeknél fontosabb szerepet tölt be, mint normál, ép társaiknál, mert sokkal inkább ad számukra kapaszkodót, megnyugvást, biztonságot, támaszt.

          Harmadszor azért, mert a mi tanulóink igen érzékeny lelkületű személyiségek, akik nagymértékben igénylik és viszonozzák a szeretetet, az érzelmeket. Életüket mégis – önhibájukon kívül – sokszor egyfajta érzelmi elvonásban, hátrányban kell leélniük, ha a családban sem kapják meg az érzelmi támaszt. Iskolai életük, tanulásuk pedig többnyire nagy erőfeszítést igénylő tevékenységek végrehajtásából áll. Érzelmek nyújtása, érzelmek átadása, az érzelmek tanítása, nevelése hol valósulhatna meg leginkább az iskolai oktatás során, mint az ének-zene órákon?

          Végül negyedszer azért, mert a gyógypedagógiai iskolák az oktatásban, a nevelésben különleges feladatot töltenek be, ezért hangsúlyosabb nálunk az ének-zene tanításának jelentősége, szerepe. A gyógypedagógiai iskolák a tanítási folyamatokban ugyanis kettős feladatot látnak el: tanulóink speciális képességeinek fejlesztése mellett ugyanolyan fontos a szerepe a pszichés funkciók fejlesztésének is. Ez kettős feladatot jelent, mely magával hozza tanításunk különleges jellegét: a terápiás szemlélet jelenlétét az egész tanítási folyamatban, napról-napra, valamennyi tanórára és tevékenységre. Ez a mindennapi gyakorlat, ez a különleges szolgáltatás különít el minket az általános iskoláktól legjobban.

          Szomorú tényként állapíthatjuk meg, hogy a nevelésnek egy olyan pótolhatatlan, semmi mással nem helyettesíthető lehetőségét adja az ének-zenei nevelés a fogyatékos tanulók esetében (is), melyről nagyvonalúan lemondani, nem élni vele — több mint figyelmetlenség, nemtörődömség, ez egyszerűen vétek! Ezzel lemondunk a zenei élményen keresztül megvalósuló fejlesztés hatásairól, a zene által tanulóink jobb megismeréséről, szélesebb körű fejlesztésükről, emberi kapcsolataik tágításáról, érzéseik árnyaltabbá tételéről, indulataik áttételes, szabályozott levezetéséről is! Eldobjuk azt a gyógyító és fejlesztő hatást, mely javítja tanulóink emberi kapcsolatait, táplálja kreativitásukat, örömet visz hétköznapjaikba, mindez pótolhatatlan mulasztást jelent! 

„Megfelelő kulcs (ti. a gyerekekhez) – megfelelő dal - megfelelő tanár”– javasolja megoldásként  Fehér Anikó a cikke végén.. Mi sem a szórványosan fellelhető pozitív példák említésével (szerencsére ilyenek is akadnak!) tudjuk tipizálni szakterületünk helyzetét. Inkább az elszalasztott lehetőségek és a formálissá, a tartalom nélkülivé merevedett valóság kettősségével, valamint a kibontakozás reménytelenségével jellemezhetjük azt.

          És akkor marad a kesergés azon, hogy más országok, más nemzetek régóta ismerik és vallják a tárgyunk tanításának fontosságát, használják hatásait a testileg-lelkileg teljes embert nevelő közoktatás kiteljesítésében. A befejező gondolat Peter Kendall amerikai pszichológus napjainkban megfogalmazott szavaival erősítheti meggyőződésünket a zenei oktatás pótolhatatlan feladatáról, szerepéről: “Létezhet-e, ennél tökéletesebb tevékenység, amely egyidejűleg fokozza az általános jó közérzetet, fejleszti a fizikai koordinációt, a verbális memóriát, erősíti a közösségi szellemet, növeli matematikai és tudományos okfejtő képességünket, és kapcsolatba hoz az örökségünkkel?”                                                                                                 

Nekünk újra várni kell, megint várni kell erre a felismerésre. Vajon meddig még?