Hollós Máté:                                                 ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

TÉMÁK – J. S. BACH: F-MOLL CSEMBALÓVERSENY

(BWV. 1056) 3. TÉTEL

 

P

resto gördülés, szapora, helyenként suhanó léptek: ezt ígéri az f-moll csembalóverseny zárótételének energikusan nekiiramló témája. Legalábbis az első másfél ütem. A második taktus három nyolcada szuronyként előretörő bővített hármashangzatot formáz. „Megdöflek a versem végén” – mondhatnók Cyranóval, ha nem máris a „vers” elején döfne a zeneszerző. Persze, tompítja a döfést, hiszen az idő még a 18. század első felében jár, ez itt még nem a Faust-szimfónia romantikája, nem a harmóniavilág többek között distanciális akkordokkal megkísérelt „súlytalanság-kereső” tágítása. Ezért hát a második ütem utolsó nyolcadán, a vezetőhangon megcsillanó „szuronyvég” VII. fokú szextté szelídülve szinte elhajlik. A második négy ütem – a második negyedperiódus – már feledi is a „véletlen botlást”: a hármashangzatból szabályosan fejti ki a témafejet. Igen ám, de itt meg három ütem alatt lebonyolítja a folyamatot, megérkezik a dominánsra, ahol markáns leugrással egyensúlyozza ki az addigi fölfelé törekvést (a dallamot). Három nyolcad szünetnek van itt helye. Ám Bach nem szünetjelet ír, hanem a vonósokon visszhangként szólaltatja meg az V. fokú akkordot (a súlytalan nyolcadon annak szext fordítását). Így van is szünet (a continuót nem halljuk), meg nincs is (hiszen a visszhang betölti a teret). Erre a negyed­periódusra is esett hát meglepetés. Aligha kapjuk azonban föl fejünket, amikor a második félperiódus a témafejet megfordító lefelé rohanó skálamenettel indul, s azt szekvenciázza. A csúcsponti hangtól a periódus végéig harmonikusan ki kell egyensúlyozni a formát. Ebbe a balanszba beletartozik az is, hogy a záró negyedperiódus a szub­dominánson a témafej dallamirányának felidézésével térjen vissza. Annál is inkább, mert ezekben az ütemekben a párhuzamos dúrba modulál a zene. A félperiódus visszhang-effektusának rímelő visszaidézésével megpecsételi a modulációt.

          Sok zeneszerző lezártnak tekintené eképp a periódust, s tovább vezetné a formát. Nem így Bach. Neki hiányzik még a teljesség egyensúlyájából a ritmusé. Eddig csak a kíséretben hallottunk tizenhatodokig kitöltött ütemeket. A 17. ütem tehát a tizenhatodozó melódia megérkezéséé. Annak szekvenciázása csak a lefelé robogó sextachord erejéig történik meg, utána visszafordul a skáladallam, hogy egy pillanatnyi energiagyűjtő megtorpanással mégegyszer feljuttasson a csúcsponti dallamhangra. Tűnődhetünk e félperiódusnyi bővítés formai elnevezéséről. Kockáztassunk meg egy merész kijelentést: ez a nyolc ütem alternatíva. Olvassuk csak el az első fél­periódushoz kapcsolva! Szabályos periódust kapunk, még a csúcspont is jó helyre kerül. Legfeljebb a visszhangot hiányolhatjuk. A tétel során beigazolódik ez a vélekedésünk, „párkapcsolatra lép” az első és harmadik félperiódus.

          A szapora, helyenként suhanó léptek a hármasság egyensúlyának titkához vezetnek. Pedig az idő még a 18. század első felét mutatja, nem 1809-et, amikor Beethoven – sorozatunkban már elemzett – Op. 78-as Fisz-dúr szonátája zárótételének háromrészes „legperiódusabb periódusa” keletkezett.