Weiner László-reneszánsz
Beszélgetés Dirk Hegemann brácsaművésszel
Kerényi Máriának köszönettel
Dirk Hegemann Wuppertalban
született. 1976 és 1990 között Szabados-Rácz Máriánál tanult hegedülni, majd
brácsázni. Felsőfokú tanulmányait a Berlini Művészeti Főiskolán, majd a
„Herbert von Karajan Alapítvány” elnyerésével a Berlini Filharmonikusok
Zenekari Akadémiáján végezte. 1993-tól a Saarbrückeni Rádió Szimfonikus
Zenekarának, 2004-től a Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarának brácsaművésze.
Számos kamaraegyüttes állandó tagja. Tanárként a Jeunesses musicales Világzenekar
ifjú brácsásaival dolgozott együtt. Kiválóan beszél magyarul.
– Mindenekelőtt gratulálok a
Hungarotonnál a közelmúltban megjelent CD-dhez, melyen Weiner László
kamaraműveit játszod. Ez az első lemezed?
–
Nem az első lemez, amin szerepelek, hiszen a Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarának
brácsaművészeként számos felvétel közreműködője voltam, de ez az első kamaralemezem,
amin minden darabban kitüntetett szerepet kap a brácsa.
– Weiner László sajnálatosan rövid zeneszerzői
életművében rendkívül fontos helyet töltött be ez a hangszer, nem véletlenül. E
művek inspirálója Lukács Pál, korának kiváló brácsaművésze volt. Te hogyan
találtál rá ezekre a régen nem játszott művekre?
–
Amikor Stuttgartba költöztem, intenzívebben kezdtem foglalkozni a magyar nyelvvel,
és beiratkoztam az ottani Magyar Kulturális Intézet magyar nyelvtanfolyamára.
Volt ott egy évfolyamtársam, egy olasz hegedűművésznő, akivel a szemeszter végi
rendezvényen magyar művet szerettünk volna játszani. Még a szemeszter közepén
jártunk, mikor Budapestre jöttem és elmentem a Rózsavölgyi Zeneműboltba. Megvettem
az összes duót, ami magyar zeneszerzőtől akkor kapható volt. Hazatérve átnéztem
a kottákat, és Weiner László hegedű-brácsa Duója
ragadott meg leginkább. Kikértem egykori hegedűtanárnőm, Szabados-Rácz Mária véleményét is a darabról – ő máig nagyon fontos
szerepet játszik az életemben –, aki átnézte a kompozíciót. Nem ismerte, de
nagyon érdekesnek találta. Az olasz évfolyamtársammal végül nem adtuk elő a
művet, mivel ő még a szemeszter vége előtt elhagyta az intézetet. Játszottam
viszont egy trióban, és megkértem a hegedűst, hogy átnézné-e velem ezt a
darabot. A hegedűs Monika
Hölszky-Wiedemann volt (Adriana
Hölszky, a salzburgi Mozarteum zeneszerző-professzorának ikertestvére). Már az
első próbán éreztük, hogy ezt a duót nekünk játszanunk kell. Először egy
„szerényebb”, templomi hangversenyen adtuk elő, mivel mindketten azon a
véleményen voltunk, hogy színpadon is ki kell próbálni, hogy onnét hogyan szól,
hogyan hat a közönségre. Véletlenül a hallgatóság soraiban ült zenekari
kollégám, Lencsés Lajos oboaművész,
akinek szintén nagyon tetszett a mű. Nagyjából innét datálódik érdeklődésem
Weiner László iránt. Nem gondoltam azonban, hogy ennyire nehéz lesz felkutatni
a zeneszerző többi művét is. Ám minél nehezebbnek tűnt a dolog, annál
érdekesebb, izgalmasabb feladatnak tartottam. A brácsára és zongorára komponált
Szonáta kottájára véletlenül
bukkantam a stuttgarti Zeneakadémia könyvtárában. Ez a kotta legalább
harminc-negyven éve porosodott már a könyvtár polcán, de egyszer sem
kölcsönözték ki. Érthetetlen számomra, mert nagyon jó darab. A Vonóstrió kottáját különösen nehéz volt
megszerezni. Kerestem Budapesten a Zeneakadémián, a Zenetudományi Intézetben,
még a Rabbiképző Intézetbe is elmentem. Végül főnököm, Sir Roger Norrington segítségét kértem, aki összehozott Rózsa Vera[1] egyik
tanítványával. Az egykori Rózsa-növendék több hasznos címet adott, közöttük
Rózsa Vera, Svájcban élő rokonainak elérhetőségét is. Az egyik rokon, Tréfás László éppen ez idő tájt készült
el a trió partitúrájának számítógépbe írásával. A Weiner-dalok kinyomtatása is
Tréfáséknak köszönhető, aminek a kottájára pedig a debreceni Egyetemi Könyvtárban bukkantam rá.
– Eljátszottad az összes brácsát szerepeltető
Weiner-művet — a három vonós hangszerre írott Szerenádot, a Duót, a
brácsa-zongora Szonátát, és a Concertót. Téged mi fogott meg ezekben a
darabokban? Mi a sajátságuk ezeknek a kompozícióknak? Meg lehet ezt egyáltalán
fogalmazni szavakkal?
–
Szerintem igen. Számomra Weiner zenéje életpályájának visszatükröződése. A felvett
darabok közül a Szerenád keletkezett
a legkorábban. Ez még egy „kortalan”, friss, pozitív kicsengésű zene,
véleményem szerint itt mutatkozik meg a legjobban, hogy Weiner
zongorista-zeneszerző volt. Az időrendi sorban következő Duó óriási fejlődést mutat a hangszerkezelés szempontjából. Itt már
valódi, hangszer-idiomatikus írásmóddal találkozunk, a hangvétel pedig kezd
melankolikusabbá válni. A Szonáta —
szomorúsága ellenére, vagy épp azért — minden darab közül talán a legközelebb
áll hozzám. A Concerto több
szempontból is kivételes, a négy művet összehasonlítva a legösszetettebb és a
legfájdalmasabb.
– És talán az utóbbiban távolodott el Weiner a
legjobban mesterétől, Kodály Zoltántól.
–
Ebből a szempontból már a Szonátát is
szabadabbnak tartom. Nem annyira „kodályos”, mint a Duó.
– A Concerto karmestere a lemezen Julian
Kuerti, akit a magyar közönség is ismerhet: ő vezényelte 2007-ben a Budapesten
színre kerülő Victor Ullman-operát, a theresienstadti koncentrációs táborban
komponált Atlantisz császárát [Der Kaiser von Atlantis], mely a Budapesti
Fesztiválzenekar művészi vállalkozása
volt. Kuerti neve magyar hangzású. Vannak magyar gyökerei?
–
Igen. Édesanyja Bogyó Krisztina
csellóművész, aki még gyermekkorában került ki Kanadába, édesapja pedig Anton Kuerti bécsi születésű kanadai
zongoraművész. Julian 2007-től a Bostoni Szimfonikusoknál James Levine asszisztense.
– Mostanában egyre több, a holokausztban meggyilkolt
zeneszerző életműve kerül a figyelem középpontjába.
–
Németországban ez egyáltalán nem új dolog. Ehhez a történelmi korszakhoz való
hozzáállás nálunk más; mélyebb, mint máshol, jobban foglalkoztatja az
embereket. Az iskolákban minden szinten szó esik erről a korszakról, és nemcsak
történelem órán, hanem németórán vagy földrajzórán is. Nyugat-Németországban ez
mindig is nagyobb szerepet kapott, mint Kelet-Németországban. A kommunista
rendszer ignorálta ezt az időszakot. Számomra felfoghatatlan például, hogy ha
magyar zenészekkel beszélek, kiderül, még csak nem is hallottak az OMIKE-ről
[Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület].[2]
– Milyen a visszhangja a lemeznek? Az Élet és
Irodalomban elismerő, szép cikk jelent meg a CD-ről [ÉS 2009/18].
–
Igen. A Gramofonban, a „Klassik heuté”-ben és az „American Record Guide”-ban is
kedvezően írtak róla, Izraelben pedig egy ottani magyar nyelvű újság egész
oldalas írásban méltatta a felvételt. Akikkel csak beszéltem, kivétel nélkül
elismeréssel szóltak a lemezről.
– Említetted, hogy magyar tanárnőd volt, aki
hegedűt, illetve brácsát tanított. Légy szíves, mutasd be őt az Olvasóknak!
–
Szabados Mária volt az első hangszeres tanárom, majdnem tizennégy évig tanultam
tőle. Zenei gondolkodásomra ő volt a legnagyobb hatással, neki köszönhetem,
hogy zenész lettem. A budapesti Zeneakadémián olyan híres hegedűtanárai voltak,
mint Zathureczky Ede, Kresz Géza és Rados Dezső. Szabados Mária maga
is kiváló hegedűművész lett. Tanított a Fodor Zeneiskolában, majd 1957-ben
elhagyta Magyarországot. Néhány évig a Philharmonia
Hungarica zenekarában játszott, majd Wuppertalban tanított. Nagyon jó
tanár, a tanítvány érdekében meglehetősen szigorú volt, de mindig jó szándékkal
telve. Bár Németországban oktatott, de magyar metodika szerint. Mivel magyar
kottákat használt – többek között a Sándor-Járdányi-Szervánszky-Hegedűiskolát –,
az első szavak, amiket magyarul megtanultam, az a „hegedűiskola” és a
„zongorakivonat” voltak. (Szervánszkyékkal egyébként tanárnőm családi barátságot
ápolt.) Németországban van egy híres, egész országot átfogó zenei verseny, a
„Jugend musiziert”, melyen Szabados Máriának gyakran indult növendéke, mindig
szép sikerekkel. Én is nyertem első díjat ezen a versenyen kamarazene kategóriában,
vonósnégyessel, melynek első hegedűse voltam. Ezzel a vonósnégyessel 1988-ban
Spohr Quartet-Concertóját (op. 131)
játszottuk a Philharmonia Hungaricával, s e közös együtt-játék nyoma a Szőke
Cecília által szerkesztett könyvben is megtalálható.[3]
Nemcsak a különböző versenyekre, de a zeneakadémiai felvételimre is Szabados
Mária készített fel. Németország több zenekarában is játszanak az ő
tanítványai. Nagyon magas színvonalon tanított. A német oktatási rendszer
gyenge pontja — ami talán máshol is így van —, hogy nem feltétlenül a
legmagasabban képzett tanárok foglalkoznak az alsó szintű zeneoktatással. Nála
szerencsésen találkozott a magas szintű képzettség és a kiváló pedagógiai
érzék. A legfontosabb dolog, hogy a kezdő zenetanulók jó alapokat szerezzenek,
s ezt csak a legjobb tanárok adhatják meg. Ilyen tanár volt Szabados Mária, aki
most már abbahagyta a tanítást. Férjének, Rácz
Zoltán kiváló csellóművésznek is sokat köszönhetek. Sajnos ő már nem él.
Annak ellenére, hogy nem foglalkozott tanítással, meghallgatott koncertek vagy
versenyek előtt, és sok jó instrukcióval segítette a szerepléseimet.
– Mi volt Szabados Mária módszere?
– Szabados
Mária a technikai alapozásnál a hagyományos magyar sorrendet követte a Kaiser-,
Kreutzer-, Rode-, Gaviniés-, Dont-etűdök tanításával. Nagy hangsúlyt helyezett
a skálázásra – az órán is, és amit otthoni gyakorlásra is előírt. Minden kottát
Magyarországról rendeltünk, kivétel nélkül az Editio Musica Budapest kiadványait használtuk, mert ismerte és
nagyra becsülte ezeket. Amit utólag is nagyon jónak tartok tanításában, hogy
már a tanulmányok igen korai szakaszában a kamarazenélés felé terelgette
tanítványait. Jómagam már tizenkét éves korom óta kamarazenélek. Szólóversenyeken
is gyakran részt vettem, mert tanárom nagyon fontosnak tartotta, hogy legyen
mindig olyan cél előttem, amire gyakorolni kell.
– Hegedülni kezdtél, brácsaművész lettél. Sok
volt a hegedűs, vagy valami miatt időközben megtetszett a brácsa?
– Azt mindig nevetségesnek tartottam,
mikor azt mondogatták, hogy mivel magas vagyok, nekem brácsáznom kellene. Ez
soha nem volt meggyőző érv számomra, nem ezért választottam végül a brácsát,
hisz egy zenekarban sem feltétlenül a legkisebb növésű muzsikus játssza a
piccolo szólamot, vagy a legtestesebb a tubát. Nem a termet határozza meg, hogy
kinek milyen hangszert kell választania. A Szabados Máriánál eltöltött évek
után éreztem, hogy új impulzusokra van szükségem. Érettségi után megkaptam a
katonai behívómat, ami akkor még kötelezően tizenöt hónap volt. A katonaságnál
a zenekarhoz kerültem. Ez nagyon tanulságos időszak volt számomra. Emberileg jó
főnököm volt, értékes emberekkel találkoztam, akikkel máig nagyon jó barátságban
vagyok. Itt volt időm és lehetőségem arra, hogy kipróbáljam a brácsázást is.
Kicsit más volt, de a hegedülés nagy előnyt jelentett. Új energiák szabadultak
fel bennem és kedvet kaptam e hangszer gyakorlásához. A piaci helyzet, vagyis
hogy sok a hegedűs, nem volt döntő a hangszerválasztásban.
–
A zeneakadémián már német tanárod volt. Bár az már egy magasabb szint, tehát
nehezebben összevethető korábbi tanulmányaiddal, mégis, van érzékelhető
különbség a német és a magyar tanítási módszer között?
– Erre egy mókás történettel tudok
válaszolni. Wuppertali tanulmányaim után Freiburgba is mehettem volna, oda is
felvételt nyertem, de mégis a berlini Zeneakadémiát választottam, elsősorban
azért, hogy Wilfried Strehle-nél, a
Berlini Filharmonikusok szólamvezető brácsásánál tanulhassak. Az első
alkalommal, mikor próbaórára mentem hozzá, egy tizenhatodos darabot játszottam
neki. Meghallgatta, majd jellegzetes magyar akcentussal azt mondta, hogy a
tizenhatodokat úgy kéne előadni, mint ahogy a gyöngyszemek követik egymást egy
nyakláncon. Nem győztem csodálkozni, hogy német létére ezt a mondatot miért
magyar akcentussal mondta el. Kiderült, hogy Detmoldban Varga Tibornál tanult, őt idézte-utánozta. Tehát nem olyan nagy a különbség
a német és a magyar tanítási módszer között, mert a zeneakadémiai tanárom is
egy magyartól tanult.
– Varga
Tibor hegedűs volt…
– Ez igaz, de én is mentem mesterkurzusra
Hermann Krebbershez, aki az amszterdami
Concertgebouw koncertmestere volt hosszú éveken keresztül, és Ida Handelhez is, aki azt mondta, hogy
„ami a hegedűsöknek segít, az a brácsásoknak sem árt”.
– A
berlini Zeneakadémián mennyi ideig tanultál?
– Másfél évig, aztán átkerültem a
Berlini Filharmonikusok Akadémiájára. Ott Herbert von Karajan alapítványának
köszönhetően még két évig csiszoltam tudásomat. 1993-ban megkaptam első
állásomat, a Saarbrückeni Rádió Szimfonikus Zenekarának brácsása lettem.
Tizenegy évet töltöttem ott, 2004 óta pedig a Stuttgarti Rádió Szimfonikus
Zenekaránál vagyok.
– Jól
érzed magad ebben a zenekarban?
– Igen, nagyon.
– A
lemezen szereplő hegedűs, Monika Hölszky-Wiedemann is itt játszik, róla már
beszéltünk. A lemezen szereplő többi művész hogyan lett közreműködő, miért
választottad őket?
– A svéd származású zongoristát, Lars Jönssont úgy ismertem meg, hogy egy
hegedűs kollégámmal Mozart Sinfonia
concertante-ját (K. V. 364) játszottam, Jönsson pedig e hegedűs zongorapartnere
volt. Mikor hallottam őket más műveket együtt játszani, nyilvánvaló volt, hogy
kiváló zongoraművész, és éreztem, hogy Weiner zenéjét is jól fogja játszani.
Ebben a megérzésemben nem is csalatkoztam. Neki egyébként van egy saját
fesztiválja Svédországban, azon is adtunk elő Weiner-darabokat, a Concerto
mellett a Duó is elhangzott. Amikor felvettük a Concertót, a felvétel előtt jó
pár nehézséggel kellett megküzdenünk. Annak ellenére, hogy a Concerto teljesen
ismeretlen darab, és a lemezünk előtt hangzó minta sem volt, Lars nagyon
gyorsan megtanulta ezt a darabot. (Állítólag létezik egy korábbi hangversenyről
készült felvétel, de ezt nem ismerem, a mai napig nem tudtam hozzájutni). Le a
kalappal előtte, hogy a rövid tanulási idő ellenére, ilyen nehéz darabot, mint
a Concerto, ennyire magával ragadóan játssza a lemezen. Weiner ugyanis kiváló
zongorista volt, és azt hiszem, ebben a műben minden technikai „trükköt”
bevetett és kihasznált, amit a zongorán csak lehetett, és amivel pianisztikus
képességeit megcsillogtathatta, például a hosszú cadenzákban. A Concerto
fuvolaszólistája, Tatjana Ruhland
szintén kollégám a Stuttgarti Rádiózenekarban. Vele éppen Mozart egyik
fuvolanégyesét játszottam egy alkalommal, mikor a látókörömbe került a
Concerto. A Mozart-kamarahangverseny után meséltem neki a Weiner-darabról.
Tatjana szereti a kihívásokat és volt kedve ehhez a felfedezőmunkához. Munkánk
során mindig számíthattam rá, csakúgy, mint Eric
Borgir gordonkaművészre, aki a Szerenádban szólaltatja meg a
csellószólamot. Mindent megszerveztem, a saját költségemen készültek el a
felvételek, anélkül, hogy bármi bizonyosság lett volna afelől, hogy a lemez
egyáltalán megjelenhet a Hungarotonnál. Mivel saját pénzemből fizettem mindent,
eléggé szűk büdzséből gazdálkodhattam, és zenekari kollégáim voltaképpen
szívességből vállalták el a közreműködést. Ez a CD ebből a szempontból is
óriási tanulság és élmény volt számomra. Felbecsülhetetlen segítséget kaptam a
barátaimtól, ismerőseimtől, amiért végtelenül hálás vagyok nekik.
– Azt
hiszem, mi magyarok is nagyon hálásak lehetünk Neked e lemezért…
– Én is nagyon sok magyarnak, akik
segítettek! Mintha küldetés lenne ez számomra. Mikor Szabados Mária Stuttgartba
költözött, segítettem neki a könyvespolcot elrendezni. Találtam akkor a könyvei
közt egy zeneakadémiai Évkönyvet, azt hiszem, 1939-ből, amiben Weiner László és
Szabados Mária is még diákként szerepel. Senki sem gondolta volna akkor, hogy
egy Szabados Mária-tanítvány fogja Weiner műveit lemezre játszani.
– Weiner
László családjából örülhet valaki e CD-nek?
– A Weiner-családdal – ha létezik is
rokon – nincs kapcsolatom. Mindig el akartam menni Szombathelyre, hogy
felkutassam a családi szálakat. Rózsa Vera Svájcban élő unokahúgának
családjával azonban bensőséges baráti viszonyban vagyok.
– Lesz
folytatása a Hungarotonnal való együttműködésnek?
– Remélem, igen. Vannak tervek egy
következő CD-re, amin egy Weiner-kortárs zeneszerző brácsát foglalkoztató műve
is szerepel majd. Hogy ki ez a komponista, legyen meglepetés. Valamit azért már
most elárulok a tervezett lemezről. Hegedűtanulmányaim kezdetén megesett
olykor, hogy nem gyakoroltam. Ezt enyhítendő, és hogy megússzam a szidást,
vettem a tanárnőmnek egy csokor virágot, vagy megkértem, hogy meséljen a régi
dolgokról, mi történt Pesten. Aztán mikor először életemben megérkeztem
Budapestre, ezeknek a történeteknek köszönhetően egészen jól tudtam tájékozódni
a városban. Egyik sétám alkalmával eljutottam egy régiségboltba a Falk Miksa
utcába, ahol egy mappában ráakadtam két gyönyörű Boross Géza-akvarellre. Az
egyik, egy visegrádi tájkép lett a Weiner-lemez borítója, a másikat pedig erre
a következőre szánom…
Kovács Ilona
