Nem fiatalon, de mégis túl korán távozott az élők
sorából a romániai magyar zenetudomány kiemelkedő személyisége, László Ferenc.
Sok éve nehezítette meg életét betegség, de mégis váratlanul jött a hír 2009
tavaszán állapotának válságossá fordulásáról, mely 2010. március 17-én bekövetkezett
halálához vezetett.
Sokoldalú
muzsikus személyiség volt az 1937-ben Kolozsvárott született László Ferenc.
Nemes, és terhessége mellett is elkötelező örökség árnyékában kezdte pályáját.
Édesapja, dr. László Dezső református lelkészként fontos közéleti szerepeket vállalt,
s kiérdemelte a „prófétalelkű nemzetiségpolitikus és nemzetiségpedagógus” jelzőt.
Ennek azonban súlyos következményei lettek: az 1950-es években megjárta a kommunista
rezsim börtöneit. A még zenei líceumba járó fuvolista növendéknek ezért is volt
fontos, hogy komoly feladatokat kapott kamarazenészként, zenekari muzsikusként.
1959-ben diplomázott a kolozsvári Zeneművészeti Főiskolán. 1965-ig a nagyszebeni
Filharmónia tagjaként kapott szólista feladatokat is otthon és külföldön.
1966-tól 1970-ig volt iskolájában, a kolozsvári Zenei Líceumban tanított
kamarazenét, majd 21 évig a bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium
(Zeneakadémia) tanára volt. A kétlaki élettel 1991-ben szakított, amikor
kinevezték a Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskola tanárává, ahol
gambaművészként ismert felesége, Ilse Herbert is tanított. A fúvós kamarazene
hangszerismeret mellett – román nyelvű Bartók-tanulmányával megszerezvén a
legmagasabb szintű tudományos fokozatot – egyre több idejét kötötte le
doktornaduszok istápolása.
Gyakorló
muzsikusként és kamarazene tanárként szerezett tapasztalatai indították a
Parlando 2009/4. és 5. számában megjelent „Eszményi
kisközösség modellje” – A kamarazene és oktatása c. dolgozatának
megírására. Ennek említésével elérkeztünk László professzor munkásságának
harmadik, Magyarországon bizonyára legjobban ismert területéhez, zeneírói és
zenetudományi munkásságához. Ha nem is volt tanult szakmája, önképzéssel, sok éves
gyakorlattal jutott el e szakterület mester-fokára. Ezirányú munkájának
középpontjában Bartók állt. Nemcsak a romániai Bartók-kutatás, hanem az
egyetemes Bartók-irodalom is alapvető munkákat köszönhet lankadatlan
szorgalmának, céltudatos kutatómunkájának. Ennek eredményéről többek között a Bartók Béla – Tanulmányok és tanúságok
(Bukarest: Kriterion, 1980) és a Bartók
markában – Tanulmányok és cikkek (1981-2005) (Kolozsvár: Polis Könyvkiadó,
2006) c. köteteibe gyűjtött írásaiban adott számot. Többirányú érdeklődéséről
idézzük szavait egy 1994-ben készült írásbeli interjúból, amelyet a kecskeméti
Forrás című folyóirat részére készítettem László Ferenccel (megjelent a
folyóirat 1994/2. számában). „Legjobb írásaimat – Bach-, Mozart-, Schubert-,
Liszt-, Brahms-esettanulmányaimat, akárcsak Bartók-, Enescu- és
Kodály-dolgozataim nagyobbik részét – az alkalom szülte, nem előzetes feladatfelmérés.
Fogadd el, hogy a zenetudomány is művészet, következésképpen mindenekelőtt
ihlet, egyéni meglátás, ötlet dolga.” Örök veszteség, hogy maga kijelölte nagy feladatát,
a magyar, román és szász forráskutatások, és a különböző szempontok összefoglalására
szánt egyetemes erdélyi zenetörténet megírására vonatkozó tervét nem
valósíthatta meg. Saját szavai szerint e sokféle szempont érvényesítésére
sajátos erdélyi szemléletre lenne szüksége a zenetörténésznek: „A tisztes
pártatlanság, a kölcsönös együttérzés is feltétele az eredményességnek.” – írta
a már említett interjúban. „Aki képtelen erre, ne itt zenetörténészkedjék, vagy
szorítkozzék csak forráskutatásra.” Arra a kérdésre, hogy hogyan oldható fel a
kettőség vagy hármasság problémája, így válaszolt: „Első sorban ismeretek
kérdése. […] Másodsorban empátiára van szükség. Bele kell élni magunkat a
múltba román szívvel, s ha olyan a téma, némettel is. A zenetörténetírás végső
soron szeretet kérdése is, nem kevéssé.” Ismerve ilyetén vélekedését és
munkásságát, nem véletlenül köszöntöttem e lap hasábjain a 60 esztendős László
Ferencet hídverőként, a transzilvanizmus képviselőjeként.
Nem
szóltunk még László Ferencről a zenei közélet fontos szereplőjéről, pedig ez a
terület különösen alkalmas volt számára, hogy kivívott szakmai rangjával nyomatékot
adva tevékenységének, szolgálja a magyar és az egyetemes romániai zeneéletet,
feláldozva a szűkebb szakmai munkára fordítható idejének és energiájának
jelentős részét. A széleskörű szakmai-társadalmi tevékenységre a
Ceaucescu-rezsim bukása adott lehetőséget. Idézzük erről ismét őt magát az
1994-es vallomásból: „Számomra, ami 1989 decemberében történt, igazi forradalom
volt. […] Sem hős nem voltam, sem áruló. De állítom, hogy 1990. január közepéig
én is tiszta forradalomnak éltem meg az eseményeket. Ma is erkölcsi kötelességem
az akkori hitem iránti hűség. E hűség parancsára vetettem bele magamat a zenei
közéletbe. Már 1989. december 29-én vezető szerepet vállaltam az aznap alakult
Romániai Magyar Zenetársaságban. Januárban tevékeny részese voltam a Román
Zeneszerzőszövetség gyökeres megújításának. Februárban megalapítottam a román
Jeunesses Musicales szervezetet… Utolsó alapítványom a Román Mozart Társaság,
mely 1991 szeptemberében választott elnökévé.” (Így lett a kolozsvári
Mozart-fesztiválok szellemi atyjává is László Ferenc.)
A
körülmények hatalma tehát igencsak erősen munkált az életpálya, a feladatok
alakulásában: „Úgy tűnt, hogy nincs zenetudományos kutatómunka, mely fontosabb
lenne a napi föladatnál: az egykor államosított-pártosított zeneélet életképes
alternatívájaként működő civil zeneélet sejtjeinek kiépítésénél,
szolgálatánál.” Némi keserűséggel tette hozzá, hogy a társadalmi-szakmai
mozgósításnak nem volt olyan eredménye, amilyet szeretett volna elérni, de nem
bánta meg választását. Ma pedig mintha lassan-lassan kezdene beigazolódni
optimista várakozása: „Hosszú távon a hazai kibontakozásban is bízom. Lesz még
Romániában is jó közérzetünk. Mi, magyarok is beízesülünk a ’viata
romanescá’-ba, anélkül, hogy fenyegetetteknek éreznők magunkat, anélkül, hogy hagynók
magunkat beolvasztani.”
László
Ferenc tevékenységét mindhárom munkaterületén mind szülőhazájában, mind pedig
Magyarországon és külföldön számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el. Itt csak
néhányat emeljünk ki: zenetudományi munkásságával otthon a Romániai
Zeneszerzőszövetség díját és a Nagy István díjat, nálunk pedig a Szabolcsi
Bence díjat érdemelte ki; a Mozart-kultusz érdekében végzett tevékenysége okán
az osztrák Becsületkereszt a Tudományért és Művészetért kitüntetésben
részesült, és 2008-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend
Lovagkeresztjét.
Szép,
gazdag, sok munka és küzdelem árán eredményes életpálya zárult le. Mégis,
aligha tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy eszmei mintaképéhez, Bartók Bélához
hasonlóan László Ferenc is „tele bőrönddel” távozott, és nem ugyanúgy, amint
eszmélésekor találta, hagyta itt a világot.
Ittzés Mihály