Anna Magdalena Bach

Fikció – felsőfokon! A felsőfok indokolhatja a könyv már-már bestseller népszerűségét – ami pedig a fikciót illeti, korántsem a szó tudományos értelmében használatos. Abban az értelemben („a valóságban nem létező tény, helyzet stb. feltevése, amely azonban a valóság pontosabb megismeréséhez vezethet”) a játszva, szinte észrevétlenül tanítás értelmében akár hasznosnak is tekinthetnénk – így viszont marad a szó első jelentése („kitalálás, elmeszülemény”), aminek többlet-tanulsága abban rejlik, hogy keletkezése idejéről ad közvetett információt.

A szerzőről nagy időráfordítással is alig tudhatni meg valamit, könyvének sorsa azt sejteti, hogy rendkívüli érzékenységgel tudta felmérni, mi az, ami széles körben vált ki érdeklődést.

A legtöbb forrás 1925-re teszi az angol írónő eme regényének első (angol) megjelenését, amelyet hamarosan követett több tucat német kiadás. A fordítások sorába 1937-ben magyar nyelvű is került. 2010-ben, Anna Magdalena Bach halálának 250. évfordulója akár „aktualitást” adhat eme írásmű új fordításban való megjelentetésének.

66

Tényeket szögez le az új kiadás (Rózsavölgyi) előszavában a fordító Koffán Tamás: „Johann Sebastian Bachról nem maradt korabeli, hiteles életrajz az utókorra. A még napjainkig is eredeti dokumentumokkal gyarapodó Bach-kutatás pedig viszonylag keveset foglalkozik Bach személyével. A 20. században e hiány pótlására valóságos regényirodalom született. Ezek az életrajzi regények többé-kevésbé a kutatások által hitelesnek tekinthető életrajzi ’morzsákra’ épülnek. Mindegyikben nagyjából ugyanazon ’morzsák’ alapján próbálják a szerzők – de már saját fantáziájuk és ízlésük szerint – magának a ’kenyérnek’ ízét és illatát felidézni. E műfaj klasszikusának számít az Anna Magdalena Bach kis krónikája – megtévesztő – című regényes életrajz.” A folytatásból kiollózott részlet került afféle étvágygerjesztőként a hátsó borítóra: „A kis krónika egy Bach zenéjéért és a zenén keresztül elképzelt személyért rajongó írónő munkája, amelyet mintha Bach második felesége, Anna Magdalena vetett volna papírra.” Itt a fenntartással érdeklődő vészjelzője bekapcsol! Működését indokolja a folytatás is: „A ’hitves’ emelkedett szellemiségű, a hitelesség látszatát keltő, a szakmai, a családi és a magánélet minden részletére kiterjedő emlékezése méltán indokolja a könyv sikerét…”.

Lefordítva a virágnyelvet: megtudhatjuk, milyennek képzelhette egy rajongó (egzaltált?) angol írónő Bach második feleségét, s az ő képzelt egyéniségén keresztül – kettős fénytöréssel láttatva – a barokk zeneszerző-óriást. Felvetődik a kérdés: érdekes lehet-e korunk embere számára az általa elképzelt és szavakba öntött fantázia-kép. Másként fogalmazva: rászorulunk-e arra, hogy helyettünk elképzeljen valaki – bárkit; pontosabban: nem akárkit. Hírességet, akit művészi teljesítménye alapján becsülünk, s akinek mindennapi életéről felületes képet könnyű alkotni, s részlegesen akár valósághű rekonstrukció is megvalósítható, a közzétett korabeli dokumentumok és filológiailag megbízható, részletezően alapos szakirodalom ismeretében.

65

Az emberi természet elidegeníthetetlen sajátja, hogy ami iránt érdeklődik, azt szívesen átlelkesíti; pontosabban, olyan körülményeket teremt (leginkább képzeletben), ahol szinte közvetlen kapcsolatba kerül rajongása tárgyával. Tehát, ki-ki megteheti saját használatra – s ilyenkor a fantáziálás egész ideje alatt boldognak érzi magát. A képzelet fáradhatatlan, s kellő inspiráció hatására szárnyakat kap! Legfeljebb a kiinduláshoz kell valami tényanyag… Ki ne illetődne meg hírességek egykori lakhelyén járva – még az illúzióromboló részletek sem mindig kedvetlenítik el a lelkes érdeklődőt. Így működünk.

Ilyen meggondolásból akár szeretni is lehet Meynell könyvét, e hatványozottan női visszaemlékezés-gyűjteményt. S akkor sincs baj, ha olyasvalaki olvassa, aki képes biztosan megítélni olvasmányai fajsúlyát. Ilyennek IS lehet elképzelni, egyszersmind láttatni Bachot. Mindez a játék addig nem veszélyes, ameddig nem akarjuk az ily módon nyert (fiktív, ha úgy tetszik, virtuális) Bach-portrét besorolni azok közé, amelyek valós tényanyag birtokában jöttek létre.

A közelmúltban megjelent magyar verzió veszélye épp abban rejlik, hogy akár valódinak is hihető. Ezt sugallja a könyv címoldala (Bach-portré, ráadásul kiemelt nagy betűkkel a komponista neve), s hajlik ebbe az irányba az időutazásra szívesen vállalkozó is. Tehát, nem másról van szó, mint felnőtteknek szóló meséről, amelynek hőse nem kitalált, hanem egykor létezett személy. Ráadásul, a dolog pikantériáját növeli az a további „fénytörés”, amely kettős portrét világít meg, hiszen életre kel az elképzelt Anna Magdalena, s az ő (fiktív) visszaemlékezéseinek köszönhetően egykori férje is.

66

A cím azért is megtévesztő, mert analógiát sejtet Anna Magdalena Bach kottáskönyvecskéivel. Ha belegondolunk, nem is krónika, hanem keret-történetbe ágyazott visszaemlékezés-gyűjtemény, ami bevallottan számol az „emlékezet” pontatlanságaival (Bach egykori kedves tanítványa felkeresi az özvegyet, s arra serkenti, hogy írjon krónikát, mellyel az utókorra örökíti emlékeit, megmentve őket a feledésről). A képzeletbeli özvegy 57 éves, amikor nekifog a visszaemlékezésnek – azaz, nyolc évvel Bach halála után. Azóta jelentősen nőtt az emberi átlagéletkor, mégis, furcsa utánaszámolni a szegény öreg özvegy életkorának… Az 1920-as években a zenetörténeti kutatások akkori teljes-átfogó ismerete is viszonylag kevés tényanyagot tartalmazhatott. Tehát, objektíven hiányoztak azok a pontok, amelyeket összekötve, akárcsak hitelességre törekvően lehetne megjeleníteni egy személyiséget. Ráadásul a fantomkép aligha könnyíti meg a szerzői életmű értékeinek megismeréséhez vezető utat.

Az előszóból kiderül, hogy 1931-es lipcsei német kiadás alapján készült – hogy a jegyzeteket ki állította össze, azt homály fedi (talán a fordító munkája?). Mindenesetre, az újabb szakirodalom ismeretéről árulkodik, rámutat az „emlékezet” pontatlanságaira, műjegyzék-számokkal pontosítja a hivatkozásokat, s feltünteti az idézett szövegek eredetijét.

Hogy korántsem veendő szakkönyv-számba, azt sejteti az egyéb függelékanyagok részben indokolt hiánya. Még tartalomjegyzéket is hiába keresünk.

A fordítás lelkiismeretes, becsületes munka, nyilvánvaló, hogy szakember munkája, aki mindig érti a szakmai részleteket, a zenei utalásokat.

Meynell írása időszakosan bestseller lett (leginkább Németországban) – az viszont feltérképezhetetlen, hogy mennyi olyan félreértésre adott lehetőséget, amelyek hivatkozással, tényanyagként akár a szakirodalomba is beszivároghattak. (A fordító is megemlíti előszavában, hogy „Olyan regény is született, amely már a ’kis krónikából’ mint ’eredetiből’ idézett részletekre épít”.) És korántsem szűnt meg annak veszélye, hogy az írott betű tiszteletében nevelkedőt félrevezeti.

A fordító közlése értelmében Meynell könyve alapján készült a ’60-as években Gustav Leonhardt címszereplésével film Bachról. Nos, az 1968-as Chronik der Anna Magdalena Bachnak aligha lehet „címszereplője” Bachként Leonhardt – s a francia szerző-páros (Jean-Marie Straub és Daniele Huillet) első játékfilmje A. M. Bach (fiktív!) naplójának említésekor nem tünteti fel az angol írónő (fiktív?) nevét. Így terjed a misztikus köd…

Fittler Katalin