Kovács Ilona

2010-ben számos nagy zeneszerző születésének vagy halálának kerek (vagy kevésbé kerek, de legalábbis öttel osztható) évfordulójára emlékezünk. Az utóbbihoz sorolható három nagy barokk zeneszerző — Johann Sebastian Bach, Georg Friedrich Händel és Domenico Scarlatti — születésének 325., valamint Maurice Ravel születésének 135. évfordulója.

A kerek évszámok közül legelsőként Dohnányi Ernő halálának 50. évfordulója alkalmából koszorúzhattunk február 9-én a zeneszerző-zongoraművész nevét viselő kis utcában. Dohnányi zeneszerző kollégája, Weiner Leó, a Zeneakadémia legendás kamarazene-tanára szintén 1960-ban hunyt el. A már három számjegyet elérők között Fryderyk Chopinnek február 22-én vagy március 1-jén (e cikk megírásakor még mindig nem eldöntött a pontos dátum), Robert Schumann-nak június 8-án, a magyar nemzeti opera megteremtőjének, Erkel Ferencnek pedig november 7-én ünnepeljük 200. születésnapját. (A felsorolás tetszés szerint folytatható, például jeles intézményeink — a Ravellel egyidős Zeneakadémia vagy a 170 éves Nemzeti Zenede - Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium —évfordulóival.)

61

Ahogy az lenni szokott, az ünnepelt ilyenkor kiemelkedik a hétköznapok szürkeségéből és rivaldafénybe kerül életútja-munkássága: az adott dátum környékén az adott zeneszerző művei látványosan megszaporodnak a hangversenyműsorok programjaiban, a médiában műsorok, cikkek emlékeznek az ünnepeltre, a szakma konferenciákat rendez, s esetleg egy-egy újabb könyvvel bővül a rajongók táborának könyvtára. Ezúttal a Chopin iránt érdeklődők tehetnek be kosarukba egy újabb, igényes kivitelezésű könyvet. Az Európa Könyvkiadó jóvoltából valamint a Lengyel Könyvintézet és a budapesti Lengyel Intézet hathatós támogatásával már a jubileumi év előtt, 2009 végén kapható volt Barbara Smoleńska-Zielińska lengyel zenepedagógus és zenetörténész 1995-ben megjelent Chopin-könyvének magyarított változata, Fryderyk Chopin élete és zenéje címmel.

Az Életek és művek sorozat részeként napvilágot látott munka — ahogy azt a széria és a könyv címe is sugallja — egy kötetben vállalkozott a lengyel zeneszerző életének és munkásságának bemutatására,[1] bár a terjedelmet tekintve jelentősen eltérő arányban. Az életút bemutatása a kétszázhetvenkét oldalt számláló könyv kétszáztizenegy oldalát teszi ki, kezdve Chopin gyermekéveitől, folytatva tanulmányainak-tanárainak megemlítésével, a hírnév első jeleinek regisztrálásával, a külföldi utazások és a párizsi letelepedés krónikájával, az egyéni boldogság keresésének karcolatával, és végül az utolsó évek szomorú krónikájával zárul az életrajz.

A jóval szerényebb terjedelmű második részben a szerző Chopin életművét mutatja be a lehetőség szerint a teljességre törekedve. Informatívan, szakszerűen és közérthető stílusban, műfajok szerint csoportosítva ismerteti Chopin műveit — a polonézeket, a mazurkákat, a balladákat, a scherzókat, a noktürnöket, az etűdöket, a prelűdöket, a keringőket, az impromptuket, az f-moll fantáziát, a berceuse-t, a barcarolát, a rondókat és variációkat, a zongoraversenyeket, a zongorára és zenekarra írt egyéb műveket, a kamaradarabokat és a dalokat. Gyakran és ritkábban hallható kompozíciókat egyaránt. A csoportosítással nem csupán műfajonként tekinti át a Chopin-darabokat, hanem műfajtörténeti ismertetőkkel is gazdagítja az olvasó ismereteit. Rávilágít a Chopin előtti előzményekre, olykor pedig a későbbi nemzedékek Chopin-recepciójára. Mindezt tudálékosságtól mentesen, az igényes hangversenykalauzok stílusában.

Ez utóbbi mondattal arra is válaszoltam, hogy vélhetően kiknek szánta szerzője a könyvet. Semmiképp nem annak a szűk szakmai rétegnek, akik Chopin munkásságát tudományos igénnyel kutatják. Sokkal inkább a Chopin zenéje iránt érdeklődő hangverseny-látogatóknak, de haszonnal forgathatják a zeneszerző műveit tanulók és tanítók is. A fülszöveg utalása szerint a szerző könyve Lengyelországban tananyag. A személyes tapasztalat is azt mutatta, hogy Smoleńska-Zielińska munkája tanárnak, diáknak egyaránt hasznos segítőként szolgál a zenetörténet órákon.

62

Mint minden újabb életrajznál, itt is óhatatlanul felmerül egy másik kérdés is. Nevezetesen, hogy a könyv tesz-e hozzá a már eddigi, igencsak terjedelmes Chopin-irodalomhoz.[2] Nehéz ennek megítélése a tárgykörhöz tartozó összes írás ismerete nélkül, azonban annyi biztonsággal kijelenthető, hogy Chopin lengyel nyelvű dokumentumainak beépítése különösen fontos és nagyban növeli a publikáció értékét. A lengyel anyanyelvű szerző nagy előnye, hogy olyan forrásokkal gazdagította munkáját, amik az e nyelvet nem bírók számára jószerivel hozzáférhetetlenek — a könyvet kiegészítő válogatott bibliográfiában felsorolt, javarészt lengyel nyelvű forrásmegjelölések ellenére is. Nem mintha ezek egy része már nem jelent volna meg angolul is. Többek között a lengyel szülők gyermekeként, de már New Yorkban született Adam Zamoysky már harminc évvel ezelőtt bőségesen idézett könyvében Chopin lengyel nyelvű dokumentumaiból[3] — ráadásul Smoleńska-Zielińskával ellentétben, akinél teljességgel hiányoznak a lábjegyzetek — pontos és részletes forrásmegjelöléssel. S ha az imént Zamoysky munkájára utaltam: előfordul, hogy ugyanarról az eseményről homlokegyenest más megállapítást olvashatunk a két szerzőtől. Egyetlen példa: az 1829-es bécsi hangversenyek varsói recepcióját Zamoysky szerint Chopin Lengyelországba visszatérve kellemetlen meglepetésként élte meg. A Kurier Warszawsky [Varsói Kurír] ugyanis tévesen fordította a bécsi újságok elismerő kritikáit, ami kedvezőtlen fényben tüntette fel az ifjú zongoraművészt. Ezek után hiába való volt Chopin kétségbeesett kísérlete, hogy az eredeti kritikákat ismerőseinek bemutatva mentse kínos helyzetét: túl késő volt már, hogy megakadályozza a bécsi hangversenyek sikertelenségéről kialakult általános vélemény elterjedését.[4] Ugyanezt a szituációt Smoleńska-Zielińska — aki könyve bibliográfiája szerint ismeri Zamoysky könyvét — így írja le: „Úgy alakult, hogy szülővárosában a régi, gyerekkori fellépések óta (amikor jótékonysági hangversenyeken zongorázott és mások műveit játszotta) nyilvánosan sosem koncertezett. Felnőttkori játéktehetségét és a legújabb műveit csak a legközelebbi társai, barátai, zenészkollégái ismerték. Most a bécsi diadalok után nemcsak ő akarta megmutatni magát a hazai színpadon, hanem Varsó is ezt várta tőle. Az itteni [varsói] sajtó ugyanis tudomást szerzett a külföldi sikerről, a lapok elragadtatott beszámolókat közöltek az eseményről, sőt idézték a lelkes bécsi kritikákat.”[5] Vajon melyik verzió lehet az igaz? A már hivatkozott Kazimierz Wierzyńsky a varsói fogadtatást illetően Zamoysky állítását támasztja alá. Wierzyńsky Chopin-könyvének idevágó részében bőségesen idéz az elismerő bécsi kritikákból és rámutat a varsói újságok szűkszavú, egyenesen rosszindulatú híradásaira. Nem hallgatja el azt sem, hogy vélhetően érdekből vagy az ilyenkor „szokásos irigység” miatt forgatták ki a lengyel újságírók Adolf Bäuerle, a Wiener Theater Zeitung kritikusának szavait, aki a következőképpen jellemezte az osztrák fővárosban zeneszerzőként és zongoraművészként is bemutatkozó Chopint: »Ez az ifjú maga választotta úton jár, és tudja, hogyan kell tetszeni, jóllehet előadásának és kom

63

ponálásának módja nagymértékben különbözik a szokványos formáktól, legfőképpen abban, hogy neki előbbre való a jó zene, mint az, hogy tessék a közönségnek.« Mindenesetre a bécsi koncertek visszhangja süket fülekre talált Varsóban — vonja le a konklúziót Wierzyńsky.[6]

Mindazonáltal, a Smoleńska-Zielińska által felvázolt általános portré hitelesnek tűnik, mivel a zeneszerző emberi vonásait tényekre támaszkodva rajzolja meg, és igyekszik lehántani a komponistát övező korábbi, romantikus sallangokat. Hangsúlyozza például a Chopin egész életét meghatározó erős nemzeti kötődést.[7] Második bécsi útja során, 1830-ban „hazafias érzelmek töltik el, a szerettei és az ország sorsa aggasztja, ebben a lelkiállapotban, amelyben december óta él — már egy percig sem foglalkozik azzal, hogy fellépést szervezzen magának.”[8] 1834-ben — immár Párizsban — apja, a gyakorlatias realista kérése ellenére — nem jelentkezett a párizsi orosz nagykövetségen, hogy meghosszabbítsa útlevelét.

Így hivatalosan is politikai emigránssá vált, és soha többé nem láthatta viszont hazáját, ami — az idézett levelek tanúsága szerint — mindig fájdalommal töltötte el. S még egy jellemrajzi adalék, mely — a lengyel emigránsok javára adott jótékonysági koncertek mellett — Chopin mély hazafias érzelmeit bizonyítja: könnyű szívvel utasította vissza Miklós cár invitálását, akinek udvari zongoristája lehetett volna. Az öntudatos művész így indokolta döntését: Való igaz, hogy nem vettem részt az 1831-es forradalomban, mert túl fiatal voltam hozzá, de lélekben azok mellett álltam, akik harcoltak. Ezért tekintem magam emigránsnak, és ez a cím nem engedi meg, hogy más címet vegyek fel…[9] A könyv lapjain ugyanakkor szertefoszlik az a széles körben hangoztatott és valósnak vélt legenda, miszerint a c-moll (Forradalmi) etűdöt (op. 10/12) Chopin Stuttgartban improvizálta volna Varsó elestének hírére. A mű minden bizonnyal Bécsben keletkezett, még a novemberi felkelés harcai alatt, amikor a zeneszerző az op. 10-es etűdsorozaton dolgozott.[10]

A könyv második felét mindenképpen kottával a kézben javaslom olvasásra, részben azért is, mert a könyv egyetlen kottapéldát sem tartalmaz. Ezt egyébként nem tartom zavarónak, mert mélyebb, részletes elemzésekbe nem megy bele a szerző, a felsorolások-csoportosítások követéséhez viszont hasznos, ha a Smoleńska-Zielińska által javasolt utat kottával együtt járjuk be. A tömör, lényegre törő zenei jellemzések mellett olyan kiegészítő információkkal is gazdagodunk, melyek nagy része csak lengyel szerzőtől gyűjthető be.

Ilyen például a nemesi hagyományokhoz köthető polonézek és a chodzony nevű népi tánc kapcsolatának megvilágítása; a chopini mazurkák szerteágazó gyökereinek felsorolása, melyek a mazuriai vidékről származó mazurek mellett az oberekre és a kujawiakra is támaszkodnak; bizonyosan kevéssé ismert, hogy az f-moll fantáziában (op. 49) lengyel forradalmi dal bújik meg, és magyarázatot kapunk arra is, mi az oka annak, hogy a gyermekkori b-moll polonéz triójában megjelenik Rossini A tolvaj szarka című operájának egyik dallama.

A kiadvány ajándéka egy CD-melléklet, melyen a könyv szakértője, Szilasi Alex zongoraművész mellett a 2005-ös Nemzetközi Chopin Zongoraverseny győztesei játszanak a lehető legváltozatosabban megmutatva Chopin oeuvre-jét. A korongon egy-egy mazurka, prelűd, ballada, etűd, keringő, scherzo, noktürn, polonéz, az Andante spianato és a nagy Esz-dúr polonéz (op. 22) valamint az f-moll fantázia (op. 49) hallható.

A fordítást jegyző Mihályi Zsuzsa munkáját feltétlen elismerés illeti. Mondatai gördülékenyek, szókincse gazdag, csak itt-ott csúsztak be apróbb fogalmazási, illetve helyesírási hibák, amik azonban a könyv és fordítója munkájának értékéből mit sem vonnak le.

Kovács Ilona

[1]Például a negyedszázada ugyancsak az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent Chopin-könyv kizárólag a zeneszerző életének bemutatására fókuszál, regényes formában — Kazimierz Wierzyńsky, Chopin élete. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1985.

[2] A „terjedelmes” jelző nem a magyar nyelvű Chopin-bibliográfia jelzője.

[3] Adam Zamoysky, Chopin. A Biography. London: Collins, 1979.

[7] Már Chopin életében voltak ebben a tekintetben disszonáns hangok. Lindner András cikke szerint a megbántott kortárs, Adam Mickiewicz 19. századi lengyel költő például „morális vámpírnak” nevezte honfitársát, mivel Chopin Mickiewicz többszöri kérése ellenére sem komponálta meg a lengyel nemzeti operát. Az ellentétes egyéniségről lásd, „Megbolygatott Chopin-kép. Kiállhatatlan zseni?” HVG, 2010. február 27., 39-41, ide 39. Wierzyńsky szintén rámutat arra, hogy Mickiewicz állandó szemrehányásokkal illette Chopint, amiért nem ír hazája dicsőségére operát, de e „vámpír” kifejezést más összefüggésben idézi. Szerinte Mickiewicz Chopin és George Sand kapcsolatát félreértve mondta a zeneszerzőről: „Ő George rossz szelleme és erkölcsi vámpírja”. Wierzyńsky, i. m., 390.