Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

CHOPIN: F-MOLL MAZURKA Op.68 Nr.4

Akarja a súlytalanság érzetét a zenében megélni? Hallgassa meg Chopin Op.68 No.4-es f-moll mazurkáját – mondhatnók reklámízűen. De vajon miként kelthet ilyen allúziót egy tonális táncmuzsika?

Úgy, hogy a hangnemek szüntelen irizálnak, átszíneződnek, s a megszokottnál gyakrabban és távolibban lépnek át egymásba. Ettől az alaphangnem gravitációs ereje csökken, új és új „origók” vonzáskörébe kerülünk. Persze, tonikán indul a darab, ám hajlékonyságát nyomban előrevetíti az, hogy szextakkordban szólal meg az I. fok. A dallamban diatonikus váltóhangot hallunk, de mollban a kvint és a szext között kis szekund lévén ez egyben kromatikus is. Talán épp ebből támad Chopin ötlete: kromatikusan vezeti tovább a melódiát. A basszus is fél hangot lép le – ez megint beleillik a diatonikus hangsorba is. Így keletkezik már a 2. ütem második negyedén c-moll domináns szeptim. Azonban itt sem melegedhetünk meg: a kíséret belső szólamának kromatikus lelépésével visszanyerjük f-moll érzetünket. Mire ezt felismernénk, már alaphangnemünk nápolyi szeptimén(!) találjuk magunkat, ami kromatikus csúszással modális V. fokú terckvartra ereszkedik. A 4. ütemben a dallam F-dúrrá látszik kifényesedni, de harmadik negyedét elhomályosítja a „tenor” szólam következetesen érkező leszállítása. A 16 ütemes periódus második negyede könnyebben értelmezhető az alaphangnemben, bár a kromatika és az alterációk továbbra is elködösítik a képet. A második félperiódus első fele a kíséret akkordjaiban azonos a kezdet négy ütemével, csupán a dallam variálódik. Csupán? A 10. és 12. ütem felugró szűk szeptime és azt kiegyenlítően leugró szextje a hangzatba illik ugyan, de tovább fokozza a hangnem kontúrjainak elrajzolását. Olyannyira, hogy idő előtt kivezet a periódusból. A 14. ütemben – noha finom ecsetvonással – erőteljes moduláció következik be. (A mű egyes kiadásaiban nincs is G hang, hanem annak megszólaltatása nélkül közvetlenül zajlik le a kromatikus átértelmeződés Asz és Gisz között.) Így a 15. ütemre A-dúrban találjuk magunkat, amely tercrokonsága ellenére távoli, s egy az eddigi bés hangnemek melankóliájával ellentétes keresztes fényesség perspektíváját nyújtja. Négy taktus tartamára el is tűnik a lehajló kromatika, félhang-menetet csupán a kitisztult szakasz kezdetén fölfelé vezetően hallunk. Ám a 19. ütem visszahozza a lehajló kromatikát s az f-moll borult egét. Egy időre az utolsó felhőt a 23. ütem végi dekadens félhang képviseli. Az újabb hangnem-váltás ugyanis a párhuzamos dúrba vezet. Ez a mazurka azonban nélkülözi sok társának rusztikus vidám epizódjait. A dúron belül is csakhamar rátalál a harmadik fok c-molljára. Annak dominánsára nyitva sóhajtozni kezd az ütem súlytalan részein elhelyezett nyolcad-szekvenciában, amelybe ugyancsak rejt kromatikusan lelépdelő szálat. Ezen az úton kerülünk vissza a kezdethez, a főrészhez.

Tonális táncmuzsikát említettünk. Valóban az? A hangnemi lebegésről elmélkedtünk idáig. Nem azt akarnók „felfedezni”, hogy nem lehet táncolni Chopin lappangóan mazurka-ritmusú bánatos merengésére, mert a többi, táncosabb mazurka sem talpalávaló. Inkább nosztalgia az elhagyott otthon, a lengyel múlt iránt. De míg megannyi ezt a táncot zongorázó Chopin-mű a mazurkaságról szól, ez talán még azoknál is inkább a Chopinségről. Nem talp-, hanem lélek alá való...