MESTERMŰVEK
KÖZELÉBEN
Emléklapok a gimnáziumi
énekórák
zenehallGatásaiból
Képária Mozart: A varázsfuvola című
operájából
|
A |
színpadon ott
áll megindultan az ifjú herceg, kezében tartva egy leány arcképét, és igazi
varázslat történik. Nem, nem valami meseszerű varázs, hanem az élet, a valós
élet kínálta igazi mese! Hősünk a kép láttán átkerül egy másik világba,
felfordul körülötte minden, áramütés érte, szerelmes lett! Bűvöletbe esik
egy általunk nem látott, s egy általa nem ismert leány iránt, és ez a bűvölet
minket is hatalmába kerít, megbabonáz. Tamino Esz-dúr (a Varázsfuvola hősi
alaphangneme) képáriája nem a viszonzott boldog, vagy viszonzatlan boldogtalan
szerelem zenéje, hanem a szerelem eleddig ismeretlen érzésével először szembesülő
fiatalember időt megállító „földbe gyökeredzése” az emberi lét talán legnagyobb
csodájának felfedezésén. Az ő útja mostantól veszi kezdetét. Távoli ködbe vész
a sárkánykígyó, messzi homályba tűnnek az Éj királynő udvarhölgyei, a mókás
madárember: Papageno amúgy megmosolyogtatóan kedves, vidám lényének és
sajátságos, tanulságos büntetésének emlékét elhalványítja az új, az igazi
élmény, a szerelem. A képária nem két ember kapcsolatáról, hanem a magány
csöndjéből született szerelem szépségéről szól. Tamino életének új célt, új
értelmet ad ez az arckép.
A tenor
ária ünnepélyes zenekari bevezető Esz-dúr hármasai után egy nagy szext felfelé
ívelésével kezdődik, az első megdöbbenés, csodálkozás, az ámulat és áhítat felszakadó
nagy szextjével, a már születése pillanatában szenvedélyes érzéssel, amely még
visszaköszön – erre a szent pillanatra emlékeztetve – később az opera során. Innen
csorog le a dallam lépésenként, majd azután egy hanggal mélyebbről, szekvenciaként
ismétlődik meg. A képária első gondolati egysége és zenei szakasza a csodálaté.
Tamino képzeletét a meseszép királylány képmása határozza meg, csak róla,
őfelőle ábrándozik. A mi számunkra, akik mindennek tanúi lehetünk, az ifjú
kezében tartott kép fantáziánk határain belül bárkivel behelyettesíthető. Új
mese veszi kezdetét.
A
második szakasz a fafúvósok tercmenetével a végtelent célozza meg. Egyre inkább
tágul a horizont. Tamino herceg nem érti, voltaképpen mi is történt vele. Hol
van már ekkorra a sárkánytól való rettegés rémülete?! Szertefoszlott Papageno
különös és mulatságos bűnhődésének históriája. Ez a kaland más, mint bármi, ami
megelőzte azelőtt! Talányok, sejtések, jólesően izgalmas bizonytalanság,
megfejtendő rejtélyek sora vár magyarázatra. „Hogy merre visz e lángnak útja,
még játszi sejtelmem sem tudja” énekli a herceg, és keresgéli, kutatja, hogy mi
ez a hihetetlen bódulat, ami hatalmába kerítette. Csak most vesz erőt magán,
hogy fel merje tenni a kérdést, amire rajta kívül senki nem adhat választ,
nevén nevezve a csodát: „hátha e vágy a szerelem?”. A zenekarban mintegy
kérdőjelként bátortalanodnak el a hegedűk, ugyanakkor mégis sugallják a
bizonyosságot, az öntudatos valót, ez a lángolás, ez a tűz nem is lehet más!
Tamino egyedül van, rajtunk kívül nincs senki, akivel megoszthatná e
boldogító felismerés édes súlyát.
Ez után
a mámor után kezdődik a harmadik egység. A zenekari kíséretben tizenhatod
szünetekkel megszakított harmincketted párok változtatják hirtelen nyugtalanná,
izgatottá a korábbi kábulatában megmerevedett muzsikát. Az Éj királynőjének elrabolt
leányát: Pamínát még valójában személyesen nem láthatta az ifjú herceg, nem
beszélhetett vele, nem tud róla szinte semmit, mindössze annyit, hogy
képmásának láttán sorsa immár elválaszthatatlan a királylányétól. Milyen lesz a
találkozás?! Milyen lesz szemtől szemben állni vele?! És mikor lesz ez
eleven valóság?! A zenekar egyre izgalmasabb, szaggatott hangzatainak
alterációi fokozzák a megválaszolatlan kérdésekből fakadó vívódás hangulatát.
Hol a válasz?! Egyelőre sehol.
A
negyedik, a záró szakasz előtt Mozart egy teljes ütem szünetet ír elő
(generalpausa), mintegy nyitva hagyva az előzőt. Majd a hegedűk gyönyörű lírai
dallammenetétől körülölelve Tamino herceg egy boldog jövő álmát dalolja el, melyben,
miután kiszabadította Pamínát fogságából, az idők végezetéig együtt maradnak. Immár
férfias határozottsággal tervez, a királykisasszony és ő igenis elválaszthatatlanul
összetartoznak: „és el nem hagynám többé már”. Visszatér az első egység jellegzetes
disszonáns akkordjával „megemelt” záró dallam töredéke, és az ária
himnikussá teljesedve kibővül, s az időtlen szerelem ódájává, dicséretévé
magasztosul. Ez a befejező egység már nem a kérdések sorát tartalmazza, hanem
egy kijelölt, tiszta életcélról beszél azzal az eltökélt erővel, amely magában
hordozza a megvalósulás lehetőségét.
E
mindössze néhány percnyi terjedelmű operaária egybe foglalja a szerelem születését,
az általa gazdagodott ifjú ember találgatásait, meghatott botladozását, a
majdani találkozás felkavaró, és egyszersmind álmodozó tervezgetését, és egy
felhőtlen, boldog jövő emelkedett reményét, mi több, egyenesen ígéretét is. Egy
pompás, tartalmas életút kezdete – erről szól Tamino minden további
cselekvését, gondolkodását, elkötelezettségét meghatározó képáriája (No.
3). A folytatásról, a hogyan(?)ról pedig maga a Varázsfuvola.
Elhagyhatatlan
utóirat
Középiskolai ének-zenetanárként egy kisgimnazista
hetedikes osztályban lelkesen meséltem „csöpp manóknak” a Varázsfuvola
képáriájáról. Mire egyikük méltatlankodva hőbörögte: de István bácsi úgy beszél
nekünk a szerelemről, mintha mi tudnánk, hogy mi az! De hát mi még nem tudjuk,
honnan tudnánk?! Mire én: - Ne vicceljetek, én már óvódás koromban is
szerelmes voltam. – Jaj, hát az nem szerelem, hogy István bácsi megfogta a
kislány kezét. – Nem is az a szerelem, hanem az, hogy én annak a kislánynak nem
mertem megfogni a kezét! Csönd, majd valaki jól hallhatóan maga elé
mormogta: – Ilyen nincs! Könnybe lábadt szemmel, feldúltan, őszintén egy kipirosodott
arcú kisfiú egyszer csak a pad asztalkáján dörömbölve kiabálta: – De
igenis van, de igenis van!
Én meg úgy éreztem, hogy aznap nem keltem fel hiába!
Ungár István