KÍSÉRŐKÁRTYA (2.)

 

Mesterművek közelében

 

Emléklapok a gimnáziumi énekórák

zenehallGatásaiból

 

Beethoven op. 110-es Asz-dúr zongoraszonáta harmadik tételéről

  

B

eethoven a b-moll hangnemből induló meditatív hangvételű recitatívón, valamint az arioso dolente (Klagender Gesang) asz- és g-moll panaszán át újra és újra nekigyürkőzik és birokra kel a fúgával. Makacsul újra és újra a “csak azért is” konokságával. A barokk építkezésű, szigorú szerkesztésű, fegyelmezett fúga kicsúcsosodásának “sebessége” az ő örök hevületének lassú! Valamilyen módon majd el kell válniuk egymástól. Mindazonáltal teljes erejét összeszedve meg akarja hódítani a legmélyebben csodált bachi contrapunktikus nyelvezetet. A második arioso ismételt unisono lezárásából “kiegyenesedett” tíz akaratos, kemény, egyre követelődzőbb G-dúr hármas, a lefelé megfordított fúgatéma és rövidke kurta fúga gyors szertefoszlása után a tényleges fúga kötelékeit elhajítva, feltartóztathatatlan határozottsággal, célirányosan masíroz eredeti felfelé lépkedő kvartszekvencia dallamaival (dux, comes) – Asz dúr alaphangnemében – egyenesen a menny felé! Bátor, félelem nélküli, férfias, heroikus, elszánt ostromra készül. Ott tombol, ott dörömböl szinte már önkívületben lángolva az égboltozaton, hogy aztán a szétnyíló kapun át megtörténjék a bebocsáttatás!

          A legnemesebb akadályokon is túljutni képes, fékezhetetlen “szent dac” diadala az op. 110-es Asz-dúr zongoraszonáta. Tragikus, személyes sorsát félrelökve, emelt fővel vonul be az égiekhez. Így tör utat a kiharcolt végső boldogság magaslatához. Erről szól ez a szonátatétel. Az önnön magával is megküzdeni képes ember felemelkedése, az önnön magával is szembeszállni képes szellem fenséges, szenvedélyes, szabad szárnyalásának zenébe öntött magabiztossága alkotóját valahányszor célba juttatta. A célba érés az op. 110 végkifejlete, betetőzése, diadémja, koronája. A célba érés Beethoven életművében elmaradhatatlan! A megérkezés örömteli mámorában lecsorgó Asz-dúr harmóniák zárják a végtelen kalandon átesett zongoraművet. Befejező, energikus, fényes hangzatainak erejétől a titkok titkait őrző zárak engednek szorításukból, felnyílnak, és helyet hagynak a megszenvedett, de immár kiérdemelt győzelem tündöklően vakító, ragyogó pompája számára.

          Mennyivel egyszerűbb lett volna a számára igazán otthonos variációs megoldáshoz menekülni, ám Beethoven nem hátrálhat, nem futamodhat meg, hiszen éppen a féktelen, heroikus csata művészetének éltető ereje. Majd, miután megvívta ütközetét a fúgával – miként az op.101-es A-dúr, valamint a 106-os B-dúr (Hammerklavier) zongoraszonátában – azután már jöhet – miként az op. 109-es E-dúr darabban – az utolsó szonáta: op. 111 c-moll második tételének a muzsika végleteiben tobzódó variációi végeztével az elcsendesedés, a letisztult, bölcs nyugalom, a megpihenés, vagy ahogyan Thomas Mann írja a Doktor Faustusban: a  “búcsú a szonátától”.

 

ELHAGYHATATLAN UTÓIRAT

 

Gyermekkorom felső határa környékén otthonunkban édesapám rendkívüli zongoraórát adott az akkor éppen diplomakoncertjére készülő nagyszerű tanítvány: Láng Etelka részére. A földi lét, a mindenség határait szétfeszítő op. 110 harmadik tétele közben olyan extázisba estek mindketten, amelynek hatása alól én sem tudtam kivonni magam. Döbbenten, földbe gyökeredzett lábbal hallgattam a másik szobából. Zenetanárként később sok-sok generációt tanítva, mindig szakítottam időt arra, hogy ezzel a tétellel "megszédítsem", "megbolondítsam" nebulóimat. Talán sikerült! 1977-ben, Beethoven halálának 150 éves évfordulóján a budapesti Kölcsey Ferenc gimnáziumbeli növendékeimmel részt vettünk a Magyar Rádió által szervezett Országos Középiskolai Beethoven Műveltségi Versenyen. Egyik akkori legkedvesebb és legtehetségesebb diákom - az azóta tekintélyes zenetörténészünkké lett – Mácsai János olyan magas színvonalon elemezte a műsorban ezt a tételt, hogy kivívta még a zsűri elnök: Kroó György tanár úr külön elismerését is.

Azt hiszem, ez a Beethoven szonátatétel már végigkíséri egész életemet. Pedig, ami a zongoratudásomat illeti, azzal a gyakran hangoztatott eltökélt szándékommal, miszerint addig nem halok meg, amíg ezt a szonátát meg nem tanulom, az örök élet biztos elixírjét  tudhatom magaménak.

Ungár István