Zombola Péter: Ritmusgyakorlatok

(Akkord Zenei Kiadó, A-1183)

Ismét egy kivétel a szabály alól (avagy, ellenpélda), miszerint „aki tudja, csinálja – aki nem tudja, tanítja”. Az 1983-ban született Zombola Péter, zeneszerzői és zeneelmélet-tanári diploma birtokában, kétségkívül hiánypótló munkával jelentkezett.

„A magyar zeneoktatásban az alapvető ritmusképletek begyakoroltatására és elsajátítására általában nagyon kevés figyelem jut.” – így kezdi a kotta hátoldalán megjelentetett ajánlót a szerző. Ezt, sajnos, tovább lehetne finomítani: általában a „begyakoroltatás”, mint olyan, kiment a divatból. Úgy tűnik, a régi „vaskalapos” tanítás mind több nyűgéről derül ki, hogy bizony, megvolt azoknak a maguk szerepe (haszna). (Régi vesszőparipám, hogy a memoriterek megszüntetésével a memorizálás képessége kerül veszélybe, vagyis, nem tud készség-szintre emelkedni a pontos megjegyzésre és visszaadásra való hajlam – s ennek hiányában a produkcióra készülő diák kapacitásának jelentős részét leköti, hogy emlékezete gyenge fonalának állagával törődjék… s miközben memóriazavartól retteg, nem magával a művel, a kifejeznivalóval törődik.) Másrészt, a magyar zeneoktatásban nemcsak a ritmusképletek vannak hátrányos helyzetben – a zenei analfabetizmus felszámolását még távlati tervbe sem veszi megannyi tankönyv! Ráadásul az írás-olvasásnak különböző szintjei vannak, s e tárgykörbe beletartozik a készségszintű szövegértés és a szöveg-értelmezés is.

„A legalapvetőbb ritmusértékekből kiindulva fokozatosan ismertet meg és gyakoroltat be új ritmuselemeket.” – írja később a szerző. Mondjuk, a ritmusértékek „alapvetőségéről” felesleges lenne hosszasan értekezni – munkája egyébként sokkal magasabb szinten bizonyul hasznosnak.

A kotta 67 számozott gyakorlatot tartalmaz. A negyed és nyolcad ritmusértékek alap-relációjából indulnak ki, s fokozatosan bővülnek (csakúgy, mint a szünet-értékek választéka). A leghosszabb érték a pontozott félkotta, a legrövidebb a harmincketted.

„A többéves oktatói tapasztalat alapján kidolgozott gyakorlatok már a kiadvány megjelenésének idején zeneiskolák és főiskolák segédanyagául szolgálnak.” – e mondattal zárul a szerzői ismertető. Zombola 2004 óta a Színház és Filmművészeti Egyetem ének-zenei tanszékén tanít, 2009-től pedig az egri Eszterházy Károly Főiskola zenei tanszékén is. Vélhetőleg az előbbi munkahelyén volt módja „vizsgáztatni” a ritmusgyakorlatokat. Talán ennek köszönhetően, nem óvodától-egyetemig jellegű, nehézségi sorrendben sorjázó gyakorlatokkal találkozunk, hanem az egyszerűbb kottaképtől rafináltan vezet a bonyolultabb felé (hogy ez tudatos, avagy ösztönös a szerző részéről, a kiadvány szempontjából, utólag, közömbös).

Rendkívül hasznosnak találom, hogy a páros metrumú gyakorlatok sorába hamar bekapcsolódik páratlan; 4/4 után már a 3. és 6. gyakorlat 3/4-ben van, 2/4-del először a 7. gyakorlat esetében találkozunk. A 6/8-osok egész fejezetet alkotnak (17-től 27-ig), s azt követően jelenik meg a tizenhatod-érték. Később még egy 6/8-os „sziget” szerepel az összeállításban (42-től 49-ig), utána tűnnek fel a triolák. E négyféle ütemmutatóhoz a kötet végén néhány további csatlakozik (12/8, 9/8, 3/8, 7/4 és 5/8 egy-egy, 5/4 pedig két alkalommal), és szerepel a kottában változó ütemű gyakorlat is (három). Ami a formai felépítést illeti, szerencsére nem pedánsan szabályos. A kéttagú periodizáló képlet csakhamar nyitott formává alakul – pontosabban, gyakran a „szabálytalan” hossz következtében kiprovokálja, hogy az előadó maga tagolja (avagy, épp ellenkezőleg, foglalja monolit egységbe) a gyakorlatot.

Ortográfiailag is értékesek a példák; a néha „ütemfelező” leírás váltakozása a kötetlen gerendázással, a szünetet tartalmazó nyolcad-csoportok különböző notációja megköveteli a kottaolvasó aktív figyelmét. Az ívvel való átkötések ütemen belül sem „papírízűnek” értékelendők (pl. a 13. gyakorlatban).

A kétszólamú példák – akár kiírt kánonról, akár két önálló szólamról van szó – a figyelemmegosztást készítik elő. (A 27. gyakorlat utolsó üteme nem egyértelmű; vélhetőleg egy ütemnyi „kiszünetelés” hiányzik – és következetlen az utolsó hang szár-iránya.)

A kottakép apró csúnyaságai közé tartozik a kötőív következetlen elhelyezése, amennyiben pontozott hanghoz járul. Talán a kottaíró program hiányosságául róható fel, hogy az új sor elején az átkötés folytatása szinte láthatatlan, ívnek nehezen minősíthető jellé korcsosul (27., 30.). Ami pedig nem fordulhatna elő: ritmushiba a ritmus-kiadványban – de arra is van példa: a 22. gyakorlatban a pontozott félkotta helyett pontozott negyed kellene!

Ami az előadást illeti, a szerző többféle megoldást javasol: „kopogva, tapsolva, vagy bármilyen ütőhangszeren”. Ehhez a kínálathoz feltétlenül hozzátenném a fúvós hangszeren (akár egyszerű sípon vagy furulyán) való megszólaltatást – ezáltal nemcsak az új hangok indításával, hanem egy-egy hang életben tartásával is kellene foglalkozni a játékosnak. Ily módon megélhetőbb lenne például a szinkópa és a „ti-ti-szü-ti” képlet lényeges különbsége (tehát növekedne a választékos kottakép zenei haszna).

Zombola Péter új kiadványa nemcsak hasznos, de szórakoztató is lehet, amennyiben ki-ki további kiegészítő feladatokkal teszi érdekessé a játszanivalót. A tempó nincs megadva (szabad a pálya!), és különböző hangszínekkel változatos, élő-eleven darabokká varázsolhatóak (ad lib.!) a gyakorlatok. Egyaránt érvényes rá „a legkisebbek is elkezdhetik” és az „idősebbek is elkezdhetik” használati utasítás.

Fittler Katalin