KERESZTES NÓRA*

 

 

Süketnéma zenészek-zenetanárok képzése,

vagy a kodályi koncepció rehabilitálása?

 

 

H

a a zenész-hivatás pályaalkalmassági kritériumait kívánjuk felsorakoztatni, mind a leendő zeneművészek, mind pedig a leendő zenetanárok esetében alapvető követelményként kell kiemelnünk – sok egyéb aspektus mellett zeneelméleti szempontból – a többszólamú harmóniai folyamat kontrollálásának képességét, melynek alapfeltétele a fejlett harmóniahallás (a belső hallás területén is). A különböző képesítések szempontjából (tekintettel arra, hogy a jelenleg futó szisztémában – annak ellenére, hogy sem szakmai, sem megélhetési realitása nincs – elkülönül a művész- és a tanárképzés) tovább cizellálva: a művészjelölteket illetően a szólóhangszerek esetében ez leginkább az akkordba történő tökéletes illeszkedés képességét jelenti, ill. bonyolultabb szólisztikus részek esetén is elengedhetetlen a dallamot alkotó hangok hangnemi funkciójának ismerete. Erre Kodály a Psalmus Hungaricus rövid hegedűszólóját hozza példának[1]; az én személyes kedvencem Schubert Befejezetlen szimfóniája 2. tételében a II. témacsoport 1. témája (1. „melléktéma”), amelyben a klarinét (ill. a reprízben az oboa) első tartott hangja mindössze két ütem (egyben 4 kvintnyi sötétedés!) leforgása alatt három különféle szerepet tölt be (a hangzó a2 először a harmónia alaphangjaként, majd kvintjeként funkcionál, végül annak tercévé válik); ill. a második hosszú hang (a hangzó gisz2) is „multifunkcionális” (a kvint- és az alaphang-szerep között ingadozik). Az ilyesfajta harmóniai változásokkal a szólistának nemcsak elméletileg kell tisztában lennie, de a makulátlan intonáció megvalósítása érdekében azokat tudatosan, auditíve uralnia kell.

Akkordhangszerek esetében ugyanez a continuo-készség megszerzését jelenti (akár számozott basszusról történő prima vista-olvasás szintjén), természetesen szintén a fül által kontrollált módon.

          Ami a tanárjelölteket illeti, szintén alapvető követelmény a harmóniai folyamat figyelemmel kísérésének készsége: szólóhangszer esetében a darab megfelelő megszólaltatásának eléréséhez az adekvát instrukciók megfogalmazásának képessége, ill. az ehhez szükséges partitúraolvasási- (alkalomadtán zongorakivonat-készítési) készség; másrészről ennek ellenkezője: adott esetben tudjon darabokat más apparátusra áthangszerelni (ezt én „alkalmazott zeneszerzésnek” hívom – egy hangszeres tanár időnként bizonyos daraboknak az adott körülményekhez illesztésére kényszerül – az adott körülmények a konkrét kamara-csoportok összeállítását jelentik). Zongora-, orgona-szakosok esetében a szólódarabok értő előadásához szükséges elemzőkészségen kívül – az esetleges korrepetíciós feladatok magas szinten történő megvalósításához – szintén szükséges a jó laprólolvasási-, partitúraolvasási- ill. continuo-készség; gitár-, és hárfa-szakosok esetében pedig a continuo-játék saját hangszerükön történő megvalósításának képessége is.

          Eddig csak összhangzattani készségekről volt szó, azonban mind a művész-, mind a tanárjelölteknek szüksége van a formai ismeretek készségszinten történő elsajátítására is: nem kell magyaráznom, miért fontos mindkét területen a formákban való eligazodás képessége.

          Nem szóltam még a – jelenlegi MAB-előírások szerint zeneismeretnek elnevezett, régebben – szolfézs-zeneelmélet szak, és az ének-zene szak hallgatóiról, akiknek mindezekkel a készségekkel egyszerre, és oly magas fokon kell rendelkezniük, hogy ezen ismereteket jövőbeli ének-zene, szolfézs- és zeneelmélet óráikon át tudják adni az utánuk következő generáció leendő művészeinek/tanárainak, ill. növendékeik készségeit ebben a szellemben legyenek képesek fejleszteni. Sajnálatos, hogy a legújabb előírások szerint e két terület tanárait két külön szak képzi – ezzel mindannyiuknak sokkal kevésbé „piacképes” diplomát nyújtva, mint korábban: a Zeneakadémián, és más vidéki intézményekben is évtizedeken át jól működött a KÉTK, később IÉTK szak, mely gyakorlatilag bármilyen iskolatípusban való tanításra, ill. a karvezetői (előadóművészi) munkára is felkészítette hallgatóit (és nem elhanyagolható módon papírt is adott erről). A jelenlegi rendszerben egyedül Pécsett kapcsolódik össze a két terület: e két ágazat (ének-zene /művészetközvetítés/ és zeneismeret /alkotóművészet-muzikológia/) tanári MA képzése egyetlen karon, akár egyszerre (egyiket minor szakként felvéve) elvégezhető; a két szak közötti szoros összefüggés (és az átjárhatóság biztosítása) okán az alapképzésük nagymértékben azonos. Érdekes, hogy Dobszay László 2009. szeptemberi cikkében sajnálatosnak találja a két szak(irány) alapképzése közötti szerény eltérést, miközben mind két bekezdéssel korábban[2], mind két bekezdéssel lejjebb[3] maga is az ének-zene- és a szolfézs-tanításra való párhuzamos felkészítés mellett teszi le a voksát.

          Magam már 6 éve nem tanítok hangszereseket (ill. magánénekeseket), pusztán a művészetközvetítés (ének-zene), ill. az alkotóművészet-muzikológia (zeneismeret) szak hallgatóit oktatom, a hangszeres felvételizők alkalmassági vizsgáin, valamint későbbi egyéb – pl. népzene – vizsgáin való részvétel okán azonban képet tudok alkotni a napjainkban intézményünkbe kerülő hangszeres és magánénekes hallgatók elméleti felkészültségi szintjéről is.

          Az imént felsorolt elvárásokat szem előtt tartva a zeneelmélet-oktatás célja a következőképpen fogalmazható meg: a diplomás zenészt jellemezze a bécsi klasszikus stílus fölényes ismerete, valamint jó eligazodás a reneszánsz, a barokk, a romantika harmóniavilágában és formái között is; ill. főiskolai-egyetemi évei alatt nyerjen betekintést a 20. század zeneelméleti megközelítéseibe is, valamint szerezze meg az igényt és a képességet önmaga folyamatos gyakorlati- és elméleti továbbképzésére. A „fölényes ismeret” nem csupán papírszagú, matematikai szerkesztő- és elemző­készséget, hanem biztos funkcióérzéket és harmóniahallást jelent, valamint a formákban való – akár hallás utáni – eligazodás képességét is. Ez az ideális helyzet, amitől azonban igen messze vagyunk. Ide akkor lehetne eljutni, ha már a szakiskolában is mindenhol, minden tanár egyformán komolyan venné, és lelkiismeretesen végezné a munkáját a szolfézs-zeneelmélet érettségi eltörlése ellenére (erre még visszatérek).

          A másik probléma, hogy nemcsak zeneművészeti szakközépiskolákból érkeznek felvételizők, hanem gimnáziumokból vagy egyéb szakközépiskolákból is, amely mellett zeneiskolába jártak. Ez sem lenne baj, ha a szolfézs-előtanulmányok folyamatosak lennének a felvételit megelőzően, ill., ha a felvételizők időben elkezdenének összhangzattant tanulni; de a tapasztalat sajnos az, hogy a diák legtöbbször az utolsó pillanatban dönti el, hogy a zenei felsőoktatásban kíván továbbtanulni. Az ilyesfajta utolsó pillanatban történő döntés már a szakiskolákba felvételizők esetében is rendre rémülettel tölti el a tanárokat, esetünkben azonban még kiélezettebb a helyzet: nem „csupán” 6, hanem 10 év lemaradását kell(ene) behozni a felvételire való felkészülésre szánt általában 1, jobb esetben 2 év alatt. Ez – mint ahogy azt már Kodály is (majd’ 60 éve!) leszögezte[4] – lehetetlen: akinek a fülét nem kezdték el időben nyitogatni, az később csak kínkeservesen tanul bele a nyitott füllel zenélésbe. Ráadásul az említett időparaméterek csak a szolfézsstúdiumokra vonatkoznak, az összhangzattan-tanulmányokhoz (azaz a lineáris mellett a vertikális hallás kiépítéséhez) szükséges további idővel még nem is kalkuláltunk.

          A fent körvonalazott célrendszer követelményeinek (legalább részleges) megvalósításához véleményem szerint egyetlen „módszer” vezet el: a hallgatók fülén-agyán-kezén minél nagyobb mennyiségű anyagnak kell átmennie ahhoz, hogy a mennyiség egyszer csak átcsapjon minőségbe (ha egyáltalán megtörténik ez a „dimenzióváltás”). Rutint – különösen az olyan „készségtárgyak” esetében, mint a zene (de ide tartozik a nyelvtanulás és sok más terület is) – kizárólag hatalmas anyagmennyiség feldolgozása árán lehet szerezni. Ez természetesen nagyon fáradságos munka a tanár részéről (is), de tevékenysége egyedül így nyer értelmet. Ez jelenti egyrészt a temérdek (egyik tanítványom szavaival élve: „ipari mennyiségű”) összhangzatos példa kidolgoztatását és zongoráztatását-énekeltetését, másrészt lehetőleg minél több elemzést, és főleg hallás utáni lejegyzést. Ami a formai ismereteket illeti, szintén minél több kottakép utáni, és hallás utáni elemzés elvégeztetése szükséges a formák világában való biztos eligazodás készségének megszerzéséhez (valamint a tanár részéről az ezzel járó fáradságos és időigényes javítási munkálatok…).

          Mindezek közül a hallásfejlesztés a legfontosabb, de – mivel az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a növendékek annyira felkészületlenül jönnek, hogy az alapoktól kezdve kell nekik megtanítani az összhangzattant – erre marad a kontaktórán majdhogynem a legkevesebb idő, ezért az egyetlen megoldás a kézbe adható, a tanórán kívül használható diktálási anyag. Ez Pécsett a zeneismeret-, ill. ének-zene alapszakosoknál (ill. a régi szolfézs-zeneelmélet-, valamint ének-zene – karvezetés) szakosoknál már évek óta működik: két (a hangmérnöki, a kottaszerkesztési és a programozási munkát vállaló) hallgató[5] segítségével készítettünk egy összhangzattani diktálásokat tartalmazó CD-t[6]. Bár az anyag már 5 éve készült, hivatalos formában (egy kari pályázat eredményeként) csak most, 2010. nyarán kerül majd kiadásra, eddig csupán „házi” sokszorosítással adták kézről kézre a hallgatók.

          A képzés szakirányai egyelőre igen kevéssé játszanak szerepet a zeneelmélet kurzusok tartalmában. Ennek legfőbb oka az, hogy a legfontosabb követelmény, a kiművelt harmóniahallás kifejlesztése valóban minden szakon ugyanaz, és az ennek ki­ala­kításához szükséges „törzsanyag” a teljes zeneirodalomra kell, hogy épüljön. Ildo­mos lenne azonban a konkrét kurzusok anyagát – legalább némileg – szakirányokhoz, vagy legalább szakirány-csoportokhoz igazítani: pl. akkordhangszerek esetében (zongora, orgona, gitár, hárfa) nagyobb hangsúlyt fektetni a continuo-készségre, az akkord­játékra – akár a hallgató saját hangszerén. Itt jegyezném meg, hogy Pécsett (egy minisztériumi pályázat elnyerésének folyományaként) készülőben van egy gitár-összhangzattan tankönyv, melyet Vas Bence kollégámmal együtt készítünk. Ez egyrészt a gitár-irodalomra támaszkodva térképezi fel a jellegzetes harmóniameneteket (ami egyben azt is jelenti, hogy maga az anyag nem pusztán a klasszikus összhangzattan könyvekben megszokott barokk-bécsi klasszikus alaprepertoárra támaszkodik, hanem a gitárirodalom használatából fakadóan a klasszika és a romantika határmezsgyéjén mozog, az erre a stíluskorszakra jellemző harmóniai folyamatokat tanítja, ebből kifolyólag bizonyos, a romantika stíluskörébe tartozó jelenségeket a klasszikus előzményekhez kapcsolódva tárgyalunk, nem elkülönítve); másrészt – és ez a fontosabb – magán a gitáron kéri számon az összhangzatos példák kidolgozását és előadását, ami egészen másfajta gondolkodást kíván meg, mint a példák zongorán történő reprodukálása.

          Vonósok- és fúvósok esetében az anyag változtatható része (részben a harmóniakincs birtokbavétele és a harmóniahallás kialakítása mellett, de főként ez után) egyrészt a szólórepertoár fontosabb darabjainak, ill. a zenekari próbajátékokon sűrűbben előforduló részleteknek a gyakorlati megvalósítást segítő elemzését-feldolgozását; másrészt bizonyos műveknek (tételeknek, esetleg csak tétel-részleteknek) különböző összeállítású kamaracsoportokra történő áthangszerelését, valamint azokból zongorakivonatok készítését jelentené. Így a főtárgytanárok munkája is sokkalta hatékonyabb lenne, másrészt az „etűdtárgyakként” kezelt szolfézs és zeneelmélet szívesebb fogadtatásra talál a hangszeres hallgatók körében, ha szemmel láthatóan (pontosabban füllel hallhatóan) kapcsolódik a saját irodalmukhoz. Szomorúan olvastam Dobszay László tanév elején megjelent cikkében a MAB által meglátogatott szolfézs- és zeneelmélet-órákról írt beszámolót, mely szerint e tárgyak zeneibbé válásának folyamata több intézményben lefékeződni látszik.[7] Egyrészről a hallgatók részéről könnyebben befogadható az anyag, ha zeneközeli; másrészt, ha azt valljuk magunkról, hogy zenét tanítunk, akkor nem oktathatunk puszta matematikát (melynek eklatáns példája a Kesztler-könyv használata – itt kívánkozik ki belőlem, hogy az országban ma is akadnak intézmények, ahol /közép- és felsőfokon egyaránt/ még mindig e történetietlen és zeneietlen tankönyvből tanítják az összhangzattant).

          Az ének-zene, és a zeneismeret szakosok képzése a legkomplexebb: itt a hallás magas fokú kiművelése mellett minden egyéb részterületre időt kell szakítani, nem maradhat „fehér folt” a szakmai felkészültségük térképén. Az említett Dobszay-cikk szerint „Az alkotóművészeti szakon indított képzés az előadóművészetivel összevetve mennyiségileg elhanyagolható.”[8] Tegyük hozzá, hogy minőségileg azonban nem, hisz ezek a hallgatók lesznek a jövő szolfézs-zeneelmélet tanárai!

          Amint arra már céloztam, a zeneművészeti szakiskolák többségében a szolfézs-zeneelmélet érettségi megszűntével megszűnt a munka minőségét garantáló kontroll is. Ez nem azt jelenti, hogy teljesen kihaltak a munkájukat lelkiismeretesen végző tanárok, hanem azt, hogy azok, akik korábban is hajlamosak voltak a dolgok elhanyagolására, de a kimenetet ellenőrzése alatt tartó rendszer rákényszerítette őket egy minimális szint produkálására, most megtehetik – és tapasztalataink szerint meg is teszik –, hogy félvállról veszik a gyengébb (sőt sokszor az ügyesebb) hangszeres csoportok szolfézs-zeneelmélet oktatását. Ez sokszor nem annyira a tanárok felkészültségi szintjének, mint inkább elhivatottságának kérdése. Talán a szakfelügyeleti rendszer újbóli kiépítése gyógyír lenne a problémára…

          Ott van persze a szétbontott képzés szakmai 5 évének végén letehető szakmai képesítő vizsga, mely elviekben a régi érettséginek felel meg. Gyakorlatilag azonban a diákok elenyésző része dönt úgy, hogy leteszi a vizsgát, még akkor is, ha „marad” ötödévre az intézményben (bár vannak iskolák, ahol hallgatólagos megegyezés van arról, hogy aki marad, annak „kötelező” vizsgázni is, ez néhány helyen működik, ismereteim szerint pl. Vácott a Pikéthyben, vagy a budapesti Bartókban). A jelentkezők alacsony létszámának egyik oka lehet egyrészt a vizsga kontrollálatlansága is (az írásbeli feladatok pl. sokszor irreális követelményeket támasztanak), másrészt az a tény, hogy a felsőoktatási intézmények nem követelik meg a belépéshez szükséges kritériumként; ezzel együtt azonban a középiskolai tanár hozzáállásán (hatékony oktatásán és ösztönző képességén) múlik a legtöbb.

A helyzet tehát a legkevésbé sem rózsás. Mit tehet a felsőoktatás az orvoslására? Eddig a probléma szőnyeg alá söprése volt jellemző: panaszkodunk, hogy a jelentkezők teljesen felkészületlenül jönnek, de nem biztosítjuk a lemaradások pótlásának, a szakadék áthidalásának lehetőségét. A legfontosabb reakció az új helyzet elfogadása, és a képzési rendszer ehhez történő igazítása volna: vegyük észre, hogy egyre inkább a nem megfelelő előtanulmányokkal érkező diákok vannak többségben, és biztosítsuk az alapok megszerzésének lehetőségét is. Jelenleg a hangszeres szakokon (és van, ahol az ének-zene szakon is!) a legtöbb felsőoktatási intézményben 1-2 éves szolfézs- és zeneelmélet-kurzusok szerepelnek a tanmenetekben[9], ami szemmel láthatóan semmire sem elég. Ilyen időparaméterekkel két lehetőség adódik: vagy adottnak vesszük az (egyébként jogosan elvárható) előképzettséget, és az említett két évben az arra épített anyag szerepel (ami ideális esetben elég is lenne), de mivel homokra nem lehet építkezni, az ilyenfajta képzésnek semmi értelme (egyrészt nem lehet addig formai szerkezetekről beszélni, a zenei formák akár kottaképről történő, akár hallás utáni felismerését számon kérni, amíg a harmóniakincs nincs a birtokában a hallgatónak; másrészt más korok harmóniavilágának feltérképezése is hiú ábránd a bécsi klasszika ismeretének hiányában). A másik opció, hogy felvéve a kesztyűt, elkezdjük elölről, ebben az esetben viszont az idő rövidsége miatt csak az alapozásig (a bécsi klasszikus összhangzattan és formatan alapszintű, „épp hogy” elsajátításáig) jutunk.

          Holott a felsőoktatás zeneelmélet-tanításának valódi feladatai a következők lennének: 1) a bécsi klasszikus stílusból kiindulva (ill. arra építve) más stíluskorszakok harmóniavilágának megismertetése, elsajátíttatása, mi több, készségszintre juttatása 2) az ún. „alkalmazott zeneszerzés”: a mindennapi tanításban szükséges apró zeneszerzési feladatok, hangszerelés, átiratok-, zongorakivonatok készítésére való felkészítés 3) akkordhangszereknél (ill. zongorán minimális mértékben minden zenetanárjelöltnél) a continuo-készség kifejlesztése 4) a formák (főként a bécsi klasszikus és barokk formák) fölényes ismeretének kialakítása 5) a diplomás zenészben – legyen az akár művész, akár tanár – egyfajta állandó önképző igény megteremtése, mely nemcsak a hangszeréhez (énekhangjához) kapcsolódó gyakorlati, hanem az elméleti ismeretekre is érvényes.

          A megoldás tehát a tanmeneteknek és a tantárgyi programoknak a jelenlegi kondíciókra szabása lenne. El kellene fogadnunk, hogy a ma a felsőoktatásba érkező hallgatók felkészültségi szintje olyan, hogy a „zenei etűdtárgyakra” a 3- ill. 5-éves képzés során végig szükség van. A BA évei alatt lehetne alapozni (ez jobb esetben a szakközépiskolai anyag bepótlását jelentené, sajnos azonban megesik, hogy még alacsonyabb szintről kell kezdeni); az MA – legyen az tanári, vagy művész – 2 évében pedig el lehetne végezni azt az anyagot, amit a régi főiskolai/egyetemi képzésben kaptak a hallgatók (akkoriban a tanulmányok első 2 évében): a bécsi klasszikán kívüli korok harmóniakincsének és jellegzetes fordulatainak megismerését és a formai ismeretek tökéletesítését, valamint a szakirány-specifikus készségfejlesztést (continuo-, hangszerelési, kivonat-készítési, stb. feladatokat). Ez persze a három éve bevezetett bolognai rendszerű oktatásban – melynek egyik legnagyobb rákfenéje a tanárképzés egységesítése – igen nehezen kivitelezhető (tekintettel arra, hogy a képzés a 4.-5. évben irtózatos mennyiségű – Dobszay olvasatában is fölösleges[10] – pedagógiai kurzussal terheli a hallgatókat), de talán nem lehetetlen megakadályozni a szakmai ismeretek ilyen mértékű háttérbe szorulását a mesterképzésben. Aki foglalkozott már szakindítási anyag kidolgozásával, tudja, hogy a legnagyobb küszködés az elengedhetetlennek ítélt szakmai ismereteknek a limitált (óra- és kredit-) keretekbe való „bepasszírozása”. Talán megpróbálhatnánk elérni az illetékeseknél a pedagógiai és a szakmai kredit­mennyiség arányán történő változtatást.

          Másrészről fontos lenne a szigorlatok és záróvizsgák tartalommal való megtöltése, nem pedig mondvacsinált („kipipálandó”) feladatként kezelni ezeket a vizsgaalkalmakat – ez persze szintén kétségkívül fáradságos munkát igényel nemcsak a vizsgázó, hanem a tanár részéről is.

          Egyelőre a helyzet elkeserítő: úgy tűnik, a napjainkban hazánkon kívül sokkalta nagyobb elismerésnek örvendő Kodály Zoltán több mint félévszázados szavai időszerűbbek, mint valaha: a szolfézs-zeneelmélet tanulásra egészen a legfelsőbb fokig szükség van[11]; a – szintén Kodály kifejezésével élve – karitatív diplomák osztogatása: a népdalt is leénekelni képtelen zenetanárok ill. az analfabéta zenészek („gépkezelők” – mondja máshol) képzése nem teszi lehetővé, hogy átlépjünk a szájhagyomány-kultúrából az írásosba (és itt Kodály sem a népdalra, hanem a kottaolvasási készség nélkül, mechanikusan tanuló zenészekre gondol). Mint ahogy a beteg gyógyulásához is szükség van a pszichológusok által betegségtudatnak nevezett felismerésre és a helyzet elfogadására, úgy itt is: amíg nem nézünk szembe a fennálló problémákkal, a zenei felsőoktatás helyzete és a magyar zenészek társadalmi megítélése sem fog változni.

 

 



* A szerző a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Zenei Elméleti tanszék kinevezett egyetemi adjunktusa, a zeneismeret tanári MA-képzés szakképzési felelőse. Írása a Zeneelmélet-tanítás a zeneművészeti felsőoktatásban c. konferencián (Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar, 2010. április 23.) elhangozott előadásának szerkesztett változata. A Parlando 2011. évi további lapszámaiban a Konferencián elhangzott többi előadás, illetve korreferátum közzétételét a következő sorrendben tervezzük: Olsvay Endre, S. Szabó Márta.

 

[1] „A Psalmus pár hangnyi hegedűszólóját csak az játssza tisztán, akinek összhangzattani készültsége elegendő arra, hogy minden egyes hang harmonikus szerepét világosan tudja éreztetni.” Kodály Zoltán: ’Ki a jó zenész? Beszéd a Zeneművészeti Főiskola 1953. évi tanévzáró ünnepélyén.’ In Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. (szerk. Bónis Ferenc), Budapest: Zeneműkiadó Vállalat 1964, 271-286., 282.

[2]Más a helyzet a zeneismeret szakiránnyal, melyre mint az ének-zene és szolfézs tanítására felkészítő tanári mesterképzés megalapozó szakjára széles körű igény van.” Dobszay László: Szóló vagy zenekar? A zenei felsőoktatás általános szakmai helyzete. Muzsika, 2009. szeptember, 16-23., 21. (félkövér kiemelés tőlem)

 

[3] „Mindez meggondolandóvá teszi, nem kellene-e az ének-zene-tanárképzést a zeneművészeti képzéshez csatolni – legalábbis azokban a városokban, ahol mindkettő működik –, persze kisebb növendéklétszámmal, de nagyobb szelekcióval.” Dobszay László: Szóló vagy zenekar? A zenei felsőoktatás általános szakmai helyzete. Muzsika, 2009. szeptember, 16-23., 22.

[4] Két citátum a híres tanévzáró beszédből: „…a 18 éven felül nagykeservesen pótolt alapképzés nem elég szilárd s nem elég maradandó. Nálunk is eleget láttuk, micsoda küszködés a zeneszerzés, sőt az egyszerű összhangzattan tanulása annak, aki nem tanulta meg jókor a zenei írás-olvasást.”; „…aki tizennégy éves korára még nem tanult meg folyékonyan írni-olvasni, később nagy nehézséggel, vagy sehogy sem tanulja meg.” Kodály Zoltán: ’Ki a jó zenész? Beszéd a Zeneművészeti Főiskola 1953. évi tanévzáró ünnepélyén.’ In Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. (szerk. Bónis Ferenc), Budapest: Zeneműkiadó Vállalat 1964, 271-286., 281. és 284. oldal; vagy máshol: „Aki nem 6 éves korában kezdi a szolfézst, hiányát érzi egész életében. Az ábécét nem lehet a közepén kezdeni. Még mindig nincs eléggé a köztudatban, hogy a szolfézs a zeneértés alfája és omegája.” – mondja 1957-ben. Kodály Zoltán: ’Beszéd a Zeneművészeti Főiskola 1956-57-es tanévzáró ünnepségén’ In Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. (szerk. Bónis Ferenc), Budapest: Zeneműkiadó Vállalat 1964, 313-314., 313.

[5] A két volt hallgatónk Horváth Krisztián és Horváth Szilárd, akik a mostani hivatalos közreadásban ill. az azt megelőző tökéletesítésben is közreműködnek.

 

[6] A CD számítógépre telepíthető; a program megadja a kezdések kottaképét, lejátssza a diktandókat, ill. megmutatja a megoldást. Tartalma: négyszólamú funkciós (barokk-bécsi klasszikus) összhangzatos példák; négyszólamú modális (reneszánsz) összhangzatos példák; funkciós zeneirodalmi idézetek (többnyire bécsi klasszikus, elenyésző részben barokk zenekari- vagy kamaraművek, operák, oratorikus művek, dalok, stb. részletei; Bach-korálok egy külön csoportban; ill. reneszánsz kórusmű-részletek.

[7] „A zeneelmélet és szolfézs tanításában örvendetes átalakulás, fejlődés indult meg mintegy két évtizeddel ezelőtt. Úgy tűnik, ez a folyamat megtorpant. A törekvés az volt, hogy e tárgyakat zeneibbé és egyben zeneileg inspirálóbbá tegyék. Úgy látszott, közelebb lehet jutni az élő zenéhez, jobb kapcsolódást lehet teremteni az előadóművészettel, a zenei fantáziát is jobban igénybe véve szebb részt vállalhatnak e tárgyak a zenészképzésben. A látott órák között voltak ilyenek, amellett voltak zeneileg elég fakó, de gondosan lelkiismeretesen vezetett, s egy bizonyos technikát hatékonyan kialakító foglalkozások. Egészében azonban igen nagy volt a fárasztó, unalmas, zeneileg nemcsak jelentés nélküli, hanem egyenesen zeneellenes órák száma.” Dobszay László: Szóló vagy zenekar? A zenei felsőoktatás általános szakmai helyzete. Muzsika, 2009. szeptember, 16-23., 20. (dőlt kiemelés a szerzőtől)

 

[8] Dobszay László: Szóló vagy zenekar? A zenei felsőoktatás általános szakmai helyzete. Muzsika, 2009. szeptember, 16-23., 21.

[9] Ami az ének-zene és a zeneismeret (ill. elméletileg a zenekar- és kórusvezető) szakosokat illeti, mi Pécsett a hangszereseknél jóval előnyösebb helyzetet élvezünk: 6 félévnyi „zeneelmélet” kurzus szerepel a tanmenetben (ami az elnevezés ellenére tul. képp. csak összhangzattan), ehhez a 3.-4. félévben „formatan és analízis” (2 félév), valamint külön felvehető (1) „ellenpont”-félév járul. A hatféléves harmóniai stúdiumba így belefér a bécsi klasszikából előre- és hátrafelé történő kitekintés is, a formatani tanulmányok felölelik a barokk és a bécsi klasszika főbb formatípusainak tárgyalását és gyakorlását. Szigorlatot a hallgatók a 4. félév végén tesznek a bécsi klasszikáig tartó anyagrészből (harmóniai és formai ismeretek, készségek); a romantikus és a 20. századi zeneelmélet pedig a komplex záróvizsga anyagában kapott helyet. Emellett fakultatíve felvehető az „analízis és interpretáció” című kurzus is, melynek keretei között további kitekintési lehetőségek realizálódhatnak (pl. középkor részletesebben, stb.), egy-egy műfaj, vagy konkrét mű részletesebb elemzése is terítékre kerülhet.

[10] „Ugyanakkor a pedagógiai negyven kreditbe foglalt ismeretanyag a zeneoktatásban részt vevők számára nagy részben irreleváns, fölösleges, mondvacsinált. Senki sem igazolta még, hogy a tanárok az ezerkétszáz órányi nyolc-tíz féle pedagógiaórától jobban tanítanának hazánkban, sőt inkább az ellenkezője bizonyosodott be.” Dobszay László: A zeneművészeti oktatásról. Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 41. szám, 2009. október, 10-11., 11.

[11] „Nem lehet elhagyni a legutolsó pillanatig sem, mert mindig van még új tanulnivaló. Különösen ma, amikor koncertező virtuózok szaladgálnak köztünk, akik nem tudnak hibátlanul leolvasni egy népdalt. Náluk az egész zenélés mechanikus, tisztára a kezeikben, az ujjaikban áll. Ezeket nevezném süketnéma zenészeknek. Süket azért, mert hiába hallja a zenét, az egyik fülén bemegy, a másikon ki, nem tudná leírni például, amit hall. Néma meg azért, mert ha elébe teszünk egy kottát, néma.” Kodály Zoltán: Zenei nevelésünk reformjáról. Beszéd a Miskolci Zeneművészeti Szakiskola szolfézs-versenyén.’ (1954) In Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok I. (szerk. Bónis Ferenc), Budapest: Zeneműkiadó Vállalat 1964, 286-291., 290.