A LISZT ÖSSZKIADÁSOKRÓL*

 

 Még 94 év…??

Beszélgetés Mező Imre zeneszerzővel

 

A

 jubileumi Liszt évben számtalan szempont szerint elevenítjük fel Liszt életművét. 2010 végén ismét megjelent Liszt Ferenc CHOPIN című könyve[1]. 2011 januárjában volt Hamburger Klára: Liszt Ferenc zenéje[2] és februárban  Watzatka Ágnes: Budapesti séták Liszt Ferenccel[3] c. könyvének bemutatója. Most a Liszt zeneművek kiadásairól kérdezzük meg az egyik leghivatottabb szakértőt, Mező Imre zeneszerzőt, aki több mint négy évtizeden át volt a Zeneműkiadó Liszt összkiadásának munkatársa.

 

Mező Imre: Köszönöm a kérdést, és örülök annak, hogy beszélgetésünk talán sokak figyelmét fel fogja hívni a zenei életnek erre a fontos területére, egyben a magyar zeneélet e téren elért eredményeire és problémáira. Zeneműveinek összkiadása dolgában Liszt nincs elkényeztetve. Idén ünnepeljük születésének 200. évfordulóját, s halálának 125. évfordulójára is emlékezünk — de zeneműveinek máig nincs befejezett összkiadása. Pedig kettő is megindult. Lássuk először a korábbit.

          Liszt Ferenc zeneműveinek első összkiadása, a Franz Liszts Musikalische Werke, Herausgegeben von der Franz-Liszt-Stiftung, Liszt halála után 21 évvel, 1907-ben indult. Első kötetét ugyanazon év decemberében vehették kézbe a megrendelők[4]. A kottákat a lipcsei Breitkopf & Härtel cég készítette. Ez a ma már “régi összkiadás”-ként (alte Gesamtausgabe) emlegetett sorozat (GA), ennek megszervezése és közreadása a Carl Alexander weimari nagyherceg (1818-1901) által 1887. október 22-én létrehozott Liszt Ferenc Alapítvány (Franz Liszt-Stiftung) egyik vállalkozása volt. Az Alapítvány legfőbb célja Liszt Ferenc weimari hagyatékának gondozása: emlékmúzeum létesítése és működtetése, Liszt életművének megismertetése, terjesztése, és elismertetése volt. A nagyherceg a weimari Hofgärtnerei, az udvari kertészet épületét bocsájtotta az Alapítvány rendelkezésére a létrehozandó Liszt-múzeum céljára. A múzeum berendezését, működtetését, majd utóbb a GA megindítását, köteteinek folyamatos közlését Marie Wittgenstein hercegné[5] nagylelkű adománya biztosította: Liszt csaknem teljes hagyatékát, úgymint értékes dísztárgyakat, emléktárgyakat, s ugyancsak az örökség részét képező pénzvagyont az Alapítványnak adományozta. A GA köteteinek száma 1936 végéig elérte a 33-at, de ekkorra az Alapítvány anyagi lehetőségei kimerültek, a sorozat befejezetlen maradt. A megjelent kötetek Liszt zeneműveinek hozzávetőlegesen egyharmadát tartalmazzák.

– Az első, külföldi kísérlet után most nézzük a magyar Liszt összkiadás helyzetét. 

– Egy korszerű kritikai összkiadás megindítását Dr. Gárdonyi Zoltán, a magyar Liszt-kutatás legjelentősebb egyénisége kezdeményezte az 1960-as években. Kezdeményezését dr. Eősze László, a Zeneműkiadó akkori művészeti vezetője is támogatta, és hosszas tárgyalások után Kasselban Karl Vötterlével, a Bärenreiter-Verlag igazgatójával kötöttek megállapodást a Neue Liszt-Ausgabe (NLA) elindításáról, a Zeneműkiadó és a Bärenreiter közös kiadásában. Külön ki kell emelnem, hogy akkor, és azóta is az NLA  az egyetlen olyan összkiadás, amelynek anyagi alapját, bármiféle külső támogatás nélkül, a kiadó cég biztosítja. Működését csupán a két kiadó, a 19. kötettől kezdve egyedül az EMB áldozatkészsége, eredményes munkája teszi lehetővé. Igazságtalan lennék, ha megfeledkeznék arról a támogatásról, amelyet a Nemzeti Kulturális Alap nyújt – többek között – az EMB-nek, s rajta keresztül az NLA-nak is. Ezt a támogatást évenként újból meg kell pályázni, vagyis nem jár “alanyi jogon” az NLA-nak, és a Kiadó dönti el, pályázik-e újabb NLA kötetre, vagy sem. Nos, minden jel arra mutat, hogy az EMB folytatja a sorozatot, de nagyon jól emlékszem, hogy a Pótkötetek-sorozat elindítása, és a II. szériát befejező kötet megjelenése közötti időben igencsak kérdéses volt az NLA sorsa, a félbeszakítás veszélye ott lebegett a fejünk felett. Szerencsére akkor éppen igazgatóváltás volt a cégnél, s az új vezető, Boronkay Antal biztosítva látta a folytatás lehetőségét, és felvállalta a vele járó előnyöket: az EMB, mint nemzetközileg elismert Liszt-kiadó, megőrizhette presztízsét, ugyanakkor vállalta a folytatással járó kockázatokat is, nevezetesen azt, hogy az új kötetek ráfizetésesek lesznek: a kiadásukhoz szükséges költségeket a vállalat nem tudja majd fedezni a fentebb leírt támogatások elnyerése esetén sem. Az EMB sikeres üzletpolitikájának köszönhetően nem ez következett be. Annak ellenére, hogy a kezdeti elképzelés, vagyis hogy az olcsóbb kartonkötéses változat nagyobb példányszámú eladása el fogja tartani a kisebb számban megjelenő drágább, vászonkötéses, tudományos változatot, már jó ideje nem válik be. Tehát ma is a Zeneműkiadó kitartó áldozatkészségén múlik az NLA esetében a megjeLENNI, VAGY NEM  jeLENNI kérdése.

– Hol tart ma az NLA?

– A válasz röviden: az ötvenedik megjelent kötetnél! Bővebben: 1970-től számítva negyvenegy év alatt megjelent az eredeti kétkezes zongoraművek 18 kötete (I. sorozat); a szabad és a kottahű átiratok 15 + 9 kötete (II. sorozat); majd az előbb ismertetett I. és II. sorozathoz eddig 8 pótkötet is megjelent. A tervek szerint további 7 pótkötet megjelenésével válik teljessé Liszt kétkezes zongoraműveinek kritikai kiadása.

– Ha megjelent az 57. kötet, hogyan képzeli el a Kiadó az NLA folytatását?

– Az eddigi elképzelések a zongorazenével való folytatásról szóltak, érthető okok miatt: a zongorakotta írásmódját, kottaképét, a vele való foglalkozást az NLA-ban dolgozó munkatársak már jól ismerik, nem kell új hangszerre váltani, simán megy minden tovább, legfeljebb a kottaoldalak beosztása lesz kissé talán bonyolultabb. A feladat tárgya ebben az esetben, előzetesen elvégzett felméréseim szerint 16 kötetben, kötetenként 120 kottaoldalon (+ szövegek!) közreadni a négykezes zongoraműveket, utána 15 kötetben a kétzongorás műveket.

– Tehát újabb 31 kötet. De mikorra lesznek ezek készen? És van-e valami elgondolás arról, hogy a teljes összkiadás, a zenekari művekkel, orgonaművekkel, dalokkal, misékkel, kórusokkal együtt mikorra fog elkészülni?

– Egyszerű számtanpélda az egész, de csak akkor, ha a következő sorozatokban lévő hangszerekre, hangszercsoportokra írt partitúrákkal való munka nem vesz igénybe jóval több időt, mint amennyit a zongorakottákkal való munka vett volna igénybe. Külön probléma lesz majd a kórusok, a dalok szövegeinek ellenőrzése. Sőt az új sorozatok forrásainak a beszerzése, hogy azokat kellő időben használatba lehessen venni.  De tételezzük fel, hogy ezek nem fogják a közreadás előkészítésének idejét növelni. Tehát ismert a közreadók száma, ez meghatározza az évente leadott kötet-kéziratok számát, ismert a kiadó teljesítő képessége (mindezt a jelen állapotoknak és az elmúlt négy évtized eredményeinek ismeretében lehet megadni), egy ismeretlen van, ez pedig a még kiadásra váró anyag terjedelme, a zongoraműveken túl. Ezt mintegy 50 kötetre becsülöm. Így, évenként egy-egy kötet megjelenése esetén 2055-ben végzünk a zongoraművekkel (legalább hat pótkötetre kell számítanunk még a 31 kötet négykezes és kétzongorás kötet mellé). Majd 2105-ben a teljes összkiadással.

– Ezeket a lélegzetelállító számokat komolyan mondod?

– Természetesen! A kérdésre tehát, hogy mikorra fog elkészülni az NLA, a válasz: 94 év múlva. 

– Még 94 év??

– Igen. De ezt az időt, remélem és bízom benne, lerövidíthetjük 31 évre.

– Hogyan?

– Úgy, hogy a magánszférából (itt a külföld is számításba jön!) olyan támogatót keresünk az NLA  folytatásához, aki egy alapítványon keresztül ehhez minden támogatást biztosítani tud: hat felkért munkatárs egy év alatt elvégezheti három kötet közreadását és a közreadások  revideálását, a kiadó elkészíti az évenkénti három kötetet, és biztosítani kell még a kész kottarajzok számára háromszori  korrektúrát. A munkatársak díjazását úgy kell megállapítani, hogy az – folyamatos munka esetén – biztosíthassa megélhetésüket. Ennyi az egész. A támogató egy ilyen gesztusával megörökítheti a nevét szerte az egész világon.

– És ki fogja ezt megszervezni?

– Talán nem feltétlenül a Zeneműkiadó. De nem is biztos, hogy keresni, vagy szervezni kell. 1970 augusztusában a Nemzetközi Gulbenkian Alapítvány felajánlotta támogatását az NLA-nak. Ennek az elfogadásához a Művelődési Minisztérium hozzájárulását kérte az EMB. Onnan azonban a kiadó akkori igazgatója Sarlós László, Ilku Pál minisztertől 1970. augusztus 19-én nemleges választ kapott, de nem írásban, csupán szóban. A válasz így hangzott: „semmiféle külföldi támogatást nem tartunk szükségesnek a Liszt összkiadáshoz” (!) Vajon mit válaszolna most ugyanez az alapítvány, ha felvetnék neki az NLA támogatásának a kérdését?

– Az összkiadás eddig megjelent kötetein jó néhány közreadó neve szerepel, s ezek a nevek később már nem térnek vissza. Miről árulkodik ez a jelenség?

– Valóban így van. Az NLA köteteinek közreadásán eddig tizenhat (!!) zeneszerző, zenetudós, vagy zongoraművész dolgozott. Ismerjük meg a neveiket: Boronkay Antal, Bozó Péter, Éger Györgyi (+), Farkas Zoltán, Gárdonyi Zoltán (+), Gémesi Géza, Kaczmarczyk Adrienne, Kassai István, Andreas Krause (Németország), Martos László, Mező Imre, Mikusi Eszter, Sulyok Imre (+), Szelényi István (+), Szerző Katalin, Vikárius László. Közülük magam voltam az egyetlen “főhivatású”, a kiadói állásomban. A többiek vagy egyéb állásuk mellett végezték ezt a sok időt és igen nagy figyelmet igénylő munkát, vagy pályakezdőként, állás nélkül. Ebből a munkájukból nem tudtak megélni, ezért, ha egyéb munkalehetőséghez jutottak, felhagytak a Liszt közreadással. Jelenleg közreadóként egyedül Kaczmarczyk Adrienne dolgozik. Hogyan lehetne ezt a fluktuációt megszüntetni?  Előbb már említettem erre lehetőséget ...

– Mi volt a Te munkád az NLA köteteiben?

– Négy kötetnek önálló, azaz egyedüli közreadója, 23-nak társközreadója, a két legutóbbi kivételével a többi 48-nak zenei szerkesztője voltam.

– Mi a feladata a közreadónak, és mi a szerkesztőnek?

– A közreadó hiteles források alapján egyértelműen, hibátlanul, csak az eredetit (!) közli. A szerkesztő a kiadó munkatársa. Ellenőrzi a közreadást, mint lektor, másrészt a kész kottáig minden munkafolyamatot elvégeztet, és ellenőriz, sőt a közreadóval is ellenőrizteti.

– Mi számít forrásnak?

– Kéziratos források a vázlat, az első megfogalmazás, ennek átdolgozása, az erről készült autográf, vagy idegen kéztől eredő tisztázat, a metszési kéziratok, a Liszt által javított korrektúralevonatok. Nyomtatott források az első kiadások, ugyanezek Liszt utólagos bejegyzéseivel, sőt átdolgozásaival. Minden, Liszt életében megjelent kiadás. Ide tartoznak még a Liszt leveleiben található, a művekre vonatkozó megjegyzések, valamint Lisztnek a zongoraóráin elhangzott, műveivel kapcsolatos szóbeli megjegyzései, utasításai, amelyek hiteles formában maradtak fenn: Lina Ramann Liszt Pädagogiumában[6] vagy August Göllerichnek a Liszt zongoraóráin készített feljegyzéseiben 1884 és 1886 között.[7] Nem tekinthetők forrásnak a szájhagyomány által esetleg megőrzött megoldások, és persze a hamisított kéziratok. Egy fölöttébb ravasz módon, Liszt kézírását utánozva leírt “autográfot” lepleztünk le a Hangnem nélküli bagatell címen ismert Vierter Mephisto-Walzer közreadásakor Sulyok Imrével. Az I. 14-es kötet kritikai megjegyzéseiben erről beszámoltunk. Véleményünket írásszakértő is megerősítette.

– Ki gyűjti össze a forrásanyagokat?

– A források listáját a közreadó Liszt-kutató állítja össze. Ezeknek a beszerzését, az esetleg szükséges tintamásolatok elkészíttetését a Zeneműkiadó az első kötettől az utolsóig magára vállalta. Az ezzel járó adminisztráció viszont ismét csak a zenei szerkesztő feladata volt. Tekintettel arra, hogy az írott és nyomtatott források majdnem mindegyikét más és más gyűjteményből kellett beszereznünk, ez nem kevés munkát jelentett. A szériaváltásnál ezért célszerű volt az összes kötet forrásait egyszerre megrendelni. Ezt 1986-ban Sulyok Imrével így is csináltuk, és csak a komplett forrásanyag együttlétekor kezdtünk dolgozni a következő kötet közreadásán.                                     

– Az új összkiadás példányaiból sokszor hiányzik a magyar nyelvű szöveg. Miért?

– Az első sorozat esetében ez a Bärenreiter céggel történt megállapodás szerint volt így, s ezt a gyakorlatot követtük a másodikban is. Azért, mert a magyar piac olyan kicsi, hogy emiatt nem tűnt célszerűnek a német és az angol mellett még egy harmadik nyelven is közölni az összes szöveget. Ez jelentékenyen megemelte volna a kötetek előállítási költségeit. A Supplement kötetek esetében viszont az EMB már felvállalta ezeket a költségeket.

– Van-e olyan mű, ami egyáltalán nem volt még kinyomtatva?

– Rendkívüli gondosságot ígénylő, de igen szép munka az ilyen művek közreadása. Az NLA  I. sorozata 35 első kiadást tartalmaz, közöttük a Festpolonaise, La notte, Stabat Mater, Urbi et Orbi, Vexilla Regis prodeunt, Via Crucis; a II. sorozatban első kiadás volt a Fantázia olasz operamelódiákra,  a Schwanengesang und Marsch (Erkel: Hunyadi László), Hymne à St. Cécile, és további hat mű. A pótkötetekben a Dante szonáta első verziója, az F-dúr zongoradarab, a Scherzo und Marsch első verziója, és további 25 mű ( többségük első verzió) szerepel, összesen tehát 80 első kiadást mutat be az NLA  I. és II. szériája és pótkötetei.

– Mi okozza a zavart az opusz-számoknál?  A közismert fiatalkori etűdök Op. 1 és Op. 6-ként is ismert. Mi a magyarázata ennek?

– Liszt korai zongoraműveivel kapcsolatban itt annyit kell tudnunk, hogy nincs feltüntetve rajtuk a szerző által következetesen megadott számozás. Mielőtt a magyarázatra térnék; nézzük, mit mutatnak a források. Az említett kis etűdök, „Étude en douze  exercices” 1827-es lipcsei kiadásán Hofmeister az Op. 1-et írta a kottára, az 1826, vagy 1827-es párizsi kiadáson (Aulagnier) az Op. 6 jelzés szerepel. Ugyancsak Op. 1-esek a Nyolc variáció (Erard, Paris, 1824, vagy 1825)  és a La fiancée-fantázia (Paris, Troupenas, 1829) is.  De az Op. 6-ból is van még két másik: a Grande valse di bravura és az Apparitions. Ami most kövezik, az még „szebb”: Op. 5-ből öt mű van, Op. 2-ből kettő. „Csak” egy van az Op. 3, 4, 7-13-ból. Itt vége is a számozásnak, (amely Busoni szerint 1838-ig létezett csupán), de még van egy meglepetés: a Tscherkessenmarsch (Chabal, Paris, 1844) az Op. 45-ös számozást kapta. Busoni a Hofmeister Op. 1-ét úgy magyarázza, hogy az volt a Németországban elsőként kiadott Liszt mű. Ha a továbbiakat elemeznem kellene, tanácstalan lennék.  Úgy gondolom, hogy ez a jelenség csakis azzal magyarázható, hogy Liszt egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy műveit opusz számokkal lássa el. Ezt talán csak a kiadók tartották fontosnak: mert micsoda zenedarab lehet az, amelyiknek még opusz száma sincs? Lisztről viszont lehetetlen elképzelni, hogy gondosan számozgatta volna a műveit (mint ahogyan ezt az úgynevezett vielschreiber-ek teszik: nem a mű a fontos, hanem hogy mennél több legyen belőle ...)

– Nem árt-e Liszt nagyságának, hogy az ismeretlen és kevéssé értékes, alkalmi darabjai is megjelennek?

– Az Összkiadásnak tartózkodnia kell a művek minősítésétől. Minden hozzáférhető és ismert művét közölni kell, válogatni itt nem lehet. Az ismeretlenségből kimagasló remekművek is bukkanhatnak elő: ilyen, példának okáért, a Via Crucis szólózongora változata. Az alkalmi darabok megismerése Liszt teljesebb megismeréséhez visz. Az „értékkülönbözeteket” senki sem fogja a remekművek „értékéből” levonni. Egy szerző rangját pedig mindig ez utóbbiak határozzák meg.

– Milyen publicitása van külföldön a magyar összkiadásnak?

– Az első sorozat befejezésekor az EMB azért szakított a Bärenreiter Verlaggal, mert a németek meglehetősen elhanyagolták az NLA terjesztését a nekik fenntartott területeken, Nyugat-Európában (ne feledjük el, akkor 1985-öt írtunk!). Most egészen másként történik, az EMB igen jól menedzseli az összkiadást. Tokióban minden hangszerboltban kínálják és forgalmazzák az NLA köteteit, a kottaüzletekről nem is szólva. Sanghaiban a legnagyobb kínai kottakiadó vásárolta meg az NLA számos kötetét: a kottákat ott reprodukálják igen jó minőségben, az eredeti szövegeiket kínaira fordítják, és úgy árulják. A nyugati nagy könyvtárellátó cégek nem darabonként, hanem sorozatonként vásárolják az Összkiadást, s így amint egy kötet megjelenik, kb. 250 példányt azonnal átvesznek belőle. Ez fix jövedelmet jelent a cégnek, és lehetővé teszi a sorozat folytatását is. A szakma, a kutatók is jól ismerik az NLA-t, és el is ismerik, számolnak vele, ez is fontos dolog.

– Saját zeneszerzői tevékenységedet nem akadályozta a kiadói munka?

– A Zeneműkiadónál 1968. január 16-tól 2009. január 31-ig voltam állásban, az NLA szerkesztésén 69-től 2009-ig dolgoztam. A kezem alól kikerült 48 kötet (több mint 7000 kottalap és 1800 szövegoldal). A velük való foglalkozásom gondjai minden erőmet igénybe vették, a saját műveimmel való foglalkozásra sem időm, sem erőm nem maradt. A szakmámhoz 2009-ben tértem vissza. Örültem a változásnak. Első munkám egy 60 énekből álló sorozat (énekek gyermek-istentiszteletekre) darabjainak az átdolgozása volt, egyszerűbbé, könnyebbekké tettem őket. Ez kötötte le az első szabad évemet. Tavaly pedig, 2010-ben, 61 nagyon könnyű zongoradarabot írtam kezdő zongoristák számára, magyar betlehemes és karácsonyi énekek felhasználásával. A sorozat címe Kiskarácsony, Nagykarácsony lesz, és idén, megfelelő időben, a napforduló ünnepei előtt tanárok-diákok már meg is vásárolhatják, remélem.

– Nem érezted a folyamatosság hiányát a komponálásban?

– Ez érdekes kérdés. A hiányt azért nem éreztem, mert nem tudom, hová, meddig jutottam volna akkor, ha állandóan a műveimmel foglalkozom.  Azt biztosan tudom, hogy a Liszt-kutatásban való tevékenységem során nemcsak Lisztet, hanem saját magamat is megtanultam megismerni. Tehát mintegy saját magam számára is észrevétlenül, visszahelyezkedtem abba a gondolkodásmódba, amelyet 1968-ban abbahagytam. Megmaradt bennem, sőt mélyebb lett vonzódásom a népi dalkincshez, és erősödött bennem annak tudata is, hogy ebből a kincsből részesíteni kell a mai fiatalságot. Hogyha kevesebbet énekelnek, akkor zongorázzák, vagy valamelyik más hangszeren játsszák. Fogadják magukba, legyen zenei én-tudatuk alapja, szilárd és értékes, amelyre későbbi zenekultúrájuk felépülhet. Visszatértem, mint egy látogató rég nem látott szülőföldjére, korábbi darabjaimhoz: most milyennek találom őket? Ha szükséges, akkor még javítom, bővítem, gazdagítom némelyiket, mások felől megnyugszom, rendben vannak. De még itt is van továbbgondolásra lehetőség, hogy ti. valamely más apparátuson nem volna-e jobb megszólaltatni valamelyiket? Nem „fekszik”-e jobban azon a másik hangszeren? S így lett a kedvenc kis Mulatók című cselló-zongora darabomnak most zongora négykezes ikertestvére (kétkezes változat megírásának a gondolata is foglalkoztat...).

– Számomra rendkívüli a Te életpályád. Mint zeneszerző, belefogtál egy hihetetlenül aprólékos, rendkívüli gondosságot igénylő szellemi munkába, amit évtizedeken át töretlenül és magas színvonalon műveltél. Most, hogy abbahagytad, ugyanaz a tevékenység tart fogva, mint fél évszázaddal ezelőtt. Úgy gondolom, hogy ez akarattól független. Úgy tűnik, hogy a fiatalok számára írt darabjaidat végtelen nagy érzékkel, szakmai hozzáértéssel és szeretettel veted papírra. Van ebben a két tevékenységben valami közös?

– Gyerekkoromban egyszer havat sepertem a gangon. A végénél téglaoszlop tartotta a tetőt, de nem négyzet keresztmetszetű, hanem derékszög. Beesett a hó a sarokba, nehezen lehetett hozzáférni. De addig nem mentem tovább a söprögetéssel, amíg azt a sarkot is ki nem takarítottam. Apám figyelte az ablakból, mit csinálok. Megtudtam, hogy meg volt velem elégedve. Hogy hogyan csináljam, tőle tanultam. Zeneműkiadói emlékem: Maros Rudolf: Eufónia 63 című zenekari művének partitúráját szerkesztettem. Rengeteg sor volt, osztott (divisi) vonósok. Olvastam a bőgő szólamot, sűrű, kromatikus anyag volt, de logikusan megírva. Elakadtam. Nem illett egy hang a rendszerbe. Maros megnézte, utána rögtön bement Sarlóshoz, az igazgatóhoz, és lelkesen mesélte neki, hogy azt az egy hanghibát hogy tudtam megtalálni. Jóval később a cégnél mindenkinek megmutatták a saját káderlapját. Az enyémre azt írták, hogy nem tudok különbséget tenni fontos és lényegtelen dolgok között. Ha Maros partitúráját csak úgy átfutom, soha nem veszem észre benne azt a hanghibát.

          Zeneakadémiai tanárom, Szervánszky Endre idén lenne 100 éves. Ez alkalommal hadd idézzem Őt most. Egyik óránkon így szólt hozzánk: Urak!  Figyeljék meg a lányokat: egy hajtincset félóráig is el tudnak igazgatni, próbálgatni a tükör előtt. Ha a műveit mindenki ilyen gonddal javítgatná, nem lenne rossz zeneszerző.

          Ami Lisztet illeti, volt alkalmam látni nagyon sok kéziratát. S rajtuk a sok-sok javítást, törlést, újrafogalmazást. Az pedig példátlan, hogy weimari korszakában az operafantáziákon kívül szinte minden jelentős zongoraművét gyökeresen átdolgozta. Ilyesformán vagyok bármilyen munkámmal, de kompozícióimmal is. Ha kell, nem sajnálom az időt a javítgatásukra.

– Hogyan látod a Liszt-kutatást ma Magyarországon?

– Mintha a megtorpanás jeleit mutatná. Az NLA-nak, ahol ma is eredményes munka folyik, kissé bizonytalan a helyzete. Egyetlen kitűnő közreadója óriási terheket visel. A kötetek megjelenésének jelenlegi üteme (évi egy kötet) nehezen lesz tartható, ha nem lépnek be újabb közreadó munkatársak. De ismét előáll az ördögi kör: belépnek, de nem lesz belőle megélhetésük. Az EMB szívesen megduplázná a tempót, és talán a piac is elbírná. Hol akad el a dolog? Az előbbiekben már felvetettem gondolatokat ezzel kapcsolatban. Ha megélhetés várná egy Liszt műhelyben az újabb munkatársakat, a Zeneakadémia zenetudományi tanszaka bizonyára küldene oda olyan végzett embereket, akik a tanszak kurzusain már felkészültek Liszt műveinek a közreadására. Sőt, diplomamunkájuk egy-egy NLA kötet komplett közreadása lehetne, forráskutatással együtt. Egy ilyen eset már előfordult az NLA történetében: a II/21. kötet egyik közreadója, Andreas Krause doktori címét ennek a kötetnek közreadásáért nyerte el! Németországból ösztöndíjjal érkezett Budapestre, hogy itt az NLA munkatársaként ezt a feladatát teljesíthesse.  Az NLA-hoz Budapestről is lehetne érkezni ösztöndíjas Liszt kutatóknak!

          Mindenesetre az év igazi és valóban nagy produkciója az NLA 50. kötetének megjelenése, Kaczmarczyk Adrienne munkája! Azt kell mondjam, hogy a bicen­te­nárium legjelentősebb eseménye. Rivaldafények, média és tapsok nélkül is. Itt van, megvan, az előtte lévő negyvenkilenccel együtt. Olyan eredmény, amely a nemzetközi Liszt szakma előtt is méltó ünneplése az évfordulónak.                                                                              

– Mivel fejeznéd be ezt a beszélgetést? 

– Liszt felvállalta magyarságát. Életműve nemzeti kincsünk. Ezt a hatalmas kincset értékéhez méltó módon kell gondoznunk, őriznünk és a világ elé tárnunk. A magyarságnak is fel kell vállalnia Lisztet. A díszkard ehhez ma már nem elegendő!

– Köszönöm a beszélgetést.

Ábrahám Mariann


* Felhívjuk az érdeklődő olvasó figyelmét arra, hogy a Liszt összkiadásokról megjelent cikk bőséges, tudományos alapossággal kifejtett információt tartalmaz a Parlando honlapján (www.parlando.hu) megjelent változatban. Teljességgel bemutatja az elmúlt 100 esztendő e témával kapcsolatos történéseit, nehézségeit és bonyodalmait. Tanulmányozásukat az olvasó szíves figyelmébe ajánljuk.

[1] Liszt Ferenc, Chopin. Ford. Wass Ottilia. (Budapest, Gondolat Kiadó, 2010). Az 1873-ban megjelent első kiadás hasonmás kiadása. Gondozta és jegyzetekkel ellátta Szilasi Alex.

[2] Hamburger Klára, Liszt Ferenc zenéje (Budapest: Gondolat Kiadó, 2011). 

[3] Watzatka Ágnes, Budapesti séták Liszt Ferenccel (Budapest: Helikon Kiadó, 2011). 

[4] A sorozat utóbb a Grossherzog Carl Alexander Ausgabe der musikalischen Werke Franz Liszts elnevezést kapta.

[5] Marie von Hohenlohe-Schillingsfürst (született Sayn-Wittgenstein) hercegné (1837-1920), Liszt gyámleánya. Az örökséghez Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegné (1819-1920), vagyis édesanyja halála után jutott, aki Liszt élettársa volt, és Liszt általános örököse lett.

[6] „Liszt-Pädagogium. Klavierkompositionen Franz Liszts nebst noch unedirten Veränderungen,   Zusätzen und Kadenzen. Nach des Meisters Lehren pädagogisch glossirt von Lina Ramann”. Serie I-V (Leipzig: Breitkopf & Härtel, 1901).

[7] Franz Liszts Klavierunterricht von 1884-1886. Dargestellt an den Tagebuchaufzeichnungen von August Göllerich. Herausgegeben von Wilhelm  Jerger (Regensburg: Gustav Bosse  Verlag, 1975).