Hollós Máté: ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

BACH: ESZ-DÚR SZÓLÓSZVIT – BOURRÉE

Johann Sebastian Bach vonós szólóhangszeres művei a zenei éremművészet sziporkázó remekei. Szinte találomra vegyük szemügyre az Esz-dúr csellószvit Bourrée tételét. A többnyire négyes lüktetésű, auvergne-i eredetű tánc stilizált változata Bach idején élte virágkorát. A kezdő 12 ütemes zenei mondatot bevezető lakonikus periódus a II. fokra nyit, s e ritmus- és dallamképlet pontos szekvenciájával fordul vissza I. fokra. A mondat hosszabb harmadik formaegységében a témafej első öt hangját helyezi új harmóniai megvilágításba. A skálamenet torlasztott ismételgetésével illetve a barokkra jellemző dinamikai árnyék-repetícióval jut el a dominánsra történő modulációhoz. A hangnemváltást a sűrítő szekvenciában a váltódomináns alteráció pengeélen megcsillanása készíti elő.

A mondat megismétlése után a kezdetkor a tonikáról indult képlet a domináns „koordinátáira” vetítve szólal meg, s az alaphangnembe érkezik. Amint az Esz-dúr talajára lép, a négy tizenhatodos felütés dallamiránya megváltozik: föntről lefelé csörgedezik. Így éri el a tágas domináns akkordfelbontást, amelyre ezúttal nem tér ki kadenciával. A széles ívű V. fokú szeptimfelbontás után először halljuk a tizenhatod-gyöngysort középső hangjára visszafordulni. Innen négy taktuson át feleselnek a lefelé gördülő, visszahajló illetve a felfelé ágaskodó tizenhatod-menetek. Az újabb zárlattal a párhuzamos mollba fészkelünk. Az ezt követő I. (Esz-dúrban VI.) fokú mellékdomináns az iménti váltódomináns hangulatát idézi. Mielőtt az V. fokra megérkeznék, a 25. ütemben a második negyed súlytalan metrikus helyére becsempészi a tételt indító felütés tonikai hangsorát. Az ilyen, súlyviszonyában átértékelt, dallamában markánsan vagy teljesen azonos motívum retorikai jelentőséggel bír: amolyan függőbeszéd-szerű idézetként funkcionál. A 27. ütem előtti felütéstől a már jól ismert skálamenet szekvenciáit halljuk, amelyből V. fokú szeptim illetve I. fokú mellékdomináns szeptim hangzata rajzolódik ki. A 31. ütem végétől a négy tizenhatodos ritmusegység helyén megjelenik a daktilus, majd a 33. taktusban a tizenhatodmenet először kerül súlyos helyre (az ütem első negyedére). A 42. ütemben a könnyed lejtésű daktilus fordítottja, a szinte duhaj anapesztus szekvenciája porhanyósítja a talajt a formarészt lekerekítő zárlat erősen kapaszkodó gyökérzete számára.

A közbevetett formarészként funkcionáló sokkal egyszerűbb és statikusabb Bourrée II arról a szextről indul – egy oktávval mélyebben –, amely a Bourrée I-et kicsendítette. Cizellált apróhangok helyett itt konok negyedek mérik az időt, csekélyke, de akkor súlyra eső nyolcaddal meglendítve. E negyedes lüktetés a bourrée azon jellegzetességének ad teret, hogy az ütem közepén szinkópa tevepúpja meredhet.

Az első bourrée visszatérésének előadása a tizenhatod-futamok közötti kérdés-felelet deklamáció új viszonylatainak megcsillantására ad lehetőséget. Nem érdemes változatlanságra törekvően felidézni, milyen volt a gesztusgazdag első bourrée akkor, amikor először került elénk. Közben ugyanis – ráadásul ismétléseivel – kiismertük, sőt, pásztáztuk a második bourrée ellentétes tájait is. Nem léphetünk hát vissza ugyanoda, ahol percekkel korábban felfedezőben csatangoltunk. Ráadásul kérdezhetjük, a hajdani sláger szövegét véve kölcsön: „csak egy tánc volt”? Nem. Bach gordonkaszvitje nem talpalávaló. Nyomában nem a láb mozdul, hanem a gondolat. A gondolat szárnyalása pedig nem tűr röghöz kötést. Ugyanakkor óva inthetjük a hangszerest, hogy gondolatára lendkereket szerelve próbálja röptetni azt. Nem keresni kell a retorikus közlést, hanem megtalálni. Kihallani és kizengetni.