Dr. Krutsay Miklós

 

AZ ORGONÁRÓL

 

 

Az orgona, "a hangszerek királya" a legnagyobb méretű, hangerejű, hangterjedelmű és a legváltozatosabb hangszínekkel rendelkező hangszer. Már az i. e. III. sz.-ban ismerték. Az alexandriai Ktesibios fizikus (285–222) találta fel, és szerkezetét az alexandriai Heron matematikus (10–75) írta le először. Kezdetben ún. víziorgona (hydraulis) volt, amely nyomáskiegyenlítő víztartállyal működött, később áttértek a tisztán pneumatikus rendszerre. A Római Birodalomban színházi előadások, cirkuszi játékok zenei kíséretére használták. Egy példánya a III. sz.-ból Aquincumban maradt ránk, romos állapotban. A népvándorlások korában az orgona ismeretét Bizánc őrizte meg, és innen terjedt el újból Nyugatra. Az uralkodók udvarából bekerült a templomokba, és a latin egyház liturgikus hangszerévé vált. Már a középkorban is kedvelték a pozitívoknak (hordozható kivitelben portatívoknak vagy regáloknak) nevezett, pedál nélküli kis orgonákat. A magyar orgonákról a XV. sz.-tól kezdve vannak írásos adatok.

   Az orgona lényegében ajak- és nyelvsípokból álló, fújtatóval ellátott fúvós hangszer. Sípjai részint a zongoráéhoz hasonló billentyűzettel, részint pedállal szólaltathatók meg. Évszázadok során kialakult, bonyolult szerkezetét az orgonaház rejti, ezért kívülről kevés látható belőle. A játékos szinte elvész a hatalmas hangszer mellett. A berendezés három főrészre osztható: a fúvómű, a játszóasztal és a sípok.

A fúvómű kovácsfújtatóhoz hasonló ékfúvóját régebben emberi erővel, pedállal vagy húzószíjjal működtették, ma a szelet elektromotorral hajtott dobventillátor szolgáltatja. A levegő harmonikaszerű tartályban gyűlik meg. A szélnyomás 50–90 víz-mm. Innen a levegő a tágas szélcsatornán át jut a sípokat hordozó, rekeszes szélládákba.

A játszóasztalt régen az orgonaszekrény hátába építették be, később előre került. Rajta, egymás felett lépcsőzetesen elhelyezve, az orgona nagyságától függően 1–6, kézzel megszólaltatható billentyűsor (manuál) található. Ezek névleges hangterjedelme a C-től legalább az f3-ig terjed (54 billentyű, 4½ oktáv). A játszópad alatt helyezkedik el a hosszú, keményfa-billentyűkből álló pedál, amelyen az orgonista lábbal játszik (névleges hangterjedelme: a C-től legalább az f1-ig = 30 billentyű, 2½ oktáv). A pedált a XIV. sz.-ban találták fel.

Mindegyik manuálhoz és a pedálhoz több, különböző hangszínű, hangerejű és hangfekvésű sípcsalád (regiszter, játék, változat) tartozik. Mindegyik regiszternek legalább annyi sípja van, amennyi az illető klaviatúra billentyűinek száma. A regiszterek száma, a manuálok számától függően, tíztől több százig terjedhet. A regiszterek a manuálok felett vagy kétoldalt mellettük sorakozó kapcsolókkal helyezhetők üzembe. A kapcsolók a billentyűsorok szerint vannak csoportosítva, rajtuk feltüntetik a regiszter nevét és hangfekvését. A regiszterkapcsolók felett, egy vagy több sorban, kihúzható gombok találhatók, amelyek a regiszterkapcsolókkal azonos hatásúak. Segítségükkel egy vagy több további regiszterkombinációt állíthatunk össze. Ezek soronként a "Szabad kombináció"- felírású kapcsolókkal iktathatók be. A „fix kombinációk” nyomógombjai által hangerősség szempontjából összeválogatott regisztercsoportok szólalnak meg. A pedálbillentyűzet felett található a henger, amelynek lábbal történő görgetésekor a gyártó által hangosság szerint besorolt regiszterek egymás után kapcsolódnak be. Így az orgona hangereje fokozatosan változtatható. Az újabb orgonáknál alkalmazott elektronikus regisztráló rendszer (Setzer) szinte korlátlanul megnöveli az előre beállítható kombinációk számát.

A kopuláknak nevezett kapcsolók segítségével az egyik manuál regiszterei egy másik manuálon vagy a pedálon is megszólaltathatók, azonos hangfekvésben vagy oktávnyi eltolódással. A "Tutti"- felírású kapcsolóval valamennyi regiszter és kopula egyszerre iktatható be, amikor is az orgona maximális hangerővel szól. A "Pleno" az összes regisztert kapcsolja, a kopulák nélkül.

A regiszter neve lehet fantázianév, utalhat a síp alakjára, vagy a hasonló hangszínű hangszerre. Gyakoriak a német és a francia regiszternevek. A hangfekvést jelölő, hagyományos lábszámozás azt mutatja, hogy, ha a regiszter nyitott, hengeres ajaksípokból áll, a manuál C billentyűjéhez tartozó síp hány láb hosszúságú. (A láb régi hosszmérték, kb. 30 cm). A nyolc lábas (8’) regisztereknél ez a síp kb. 2,4 m hosszú, és a C-hangot adja. A 8’-as regiszterek használatakor a sípok hangmagassága megfelel a zongora hangfekvésének. A 16' ill. 32'-as regiszterek sípjai ennél egy, ill. két oktávval mélyebben, a 4', a 2' ill. az 1’-as regisztereké egy, két ill. három oktávval magasabban szólnak. A manuálokon a 8', a pedálon a 16' regiszterek képezik a többséget. A különböző hangfekvésű regisztereknek köszönhetően az orgona hangterjedelme (C2–c6) 9 oktáv.

Az orgona sípjai ajaksípokra és nyelvsípokra oszthatók. Az előbbieknél a síp alján lévő harántirányú rés (felvágás) felső szélébe, az ajakba ütköző légáramlat kelti a hangot, míg az utóbbiaknál a levegő fémnyelvet hoz rezgésbe. Mindkét esetben, a sípcsőben állóhullámok keletkeznek. A sípok hangszíne a felhangok számától és intenzitásuk arányától függ.

Az ajaksípok között nyitott, félig fedett és fedett sípokat különböztetünk meg. A félig fedett regiszterek sípjainak fedelébe nyitott csövecskét illesztenek. A sípok teste lehet henger-, kúp-, tölcsér- vagy négyszögletes hasáb alakú, A hasáb alakú sípok fából, a többek orgonafémnek nevezett ón–ólom-ötvözetből készülnek. A hang hullámhosszúsága a síp hosszával  egyenesen, rezgésszáma pedig azzal fordítottan arányos. A nyitott sípok hossza az általuk keltett hang fél hullámhosszúságának, a fedett sípoké a hang negyed hullámhosszúságának felel meg. Az orgona 32’-as nyitott, hengeres ajaksípjának hossza kb. 11 m, és súlya mintegy 300 kg, míg a legmagasabb hang nyitott ajaksípja kb. 1 cm hosszú. A levegő hőmérsékletének (sűrűségének) változásakor a hang terjedési sebessége csökken, ezért hidegben az ajaksípok hangja mélyebb lesz (c=νλ). Hangszínüket menzúrájuk (hosszúságuk és átmérőjük aránya), alakjuk, a felvágás magassága és szélessége, valamint a szélnyomás határozza meg.

Az ajakregisztereket három csoportba soroljuk. Az alapregiszterek, amelyek principál-karra, fuvola-karra és vonós-karra oszthatók, a billentyűnek megfelelő hangot, ill. annak alsó vagy felső oktávjait szólaltatják meg (32’, 16’, 8’, 4’, 2’ hangfekvésűek). Az orgona legfontosabb regiszterét, a Principált, különböző hangfekvésekben mindegyik művön megtalálhatjuk A legtöbb orgona homlokzatán is a principál-kar fémsípjai láthatók. Az aliquot-játékok és a vegyes regiszterek egyes felhangokat szólaltatnak meg, és csak alapjátékokkal együtt használatosak. Sípjaikat a tiszta hangviszonyok szerint hangolják (a felhangok rezgésszáma az alaphangénak egész számú többszöröse). Hangfekvésüket vegyes szám jelöli a regiszterkapcsolón. Az ebből képezett áltört számlálója jelzi, hogy a regiszter milyen hangfekvésű (lábszámú) alaphang-regiszterhez készült, nevezője pedig, hogy annak hányadik részhangját erősíti. Az aliquot-játékok az alaphang (1. részhang) helyett annak egyik páratlan számú részhangján szólnak. Közéjük tartozik a Quint és a Terz regiszter. A vegyes játékok valamelyik regiszterét bekapcsolva egy billentyű lenyomásakor egyszerre több síp kap szelet (oktávok, kvintek, esetleg tercek). A magas fekvésű vegyes játékok (Mixtura, Cymbel) adják az orgona hangjának fényét, a "Tutti" betetőzéseként. Az orgona hanghatárát elérve legfelső sípsoruk megszakad, és ekkor helyette alul új sípsor lép be (repetálás).

A bonyolultabb szerkezetű nyelvsípok csak a nagyobb orgonákban találhatók. A régi francia és spanyol orgonaépítők különösen kedvelték őket. Ezekben a kiáramló levegő a síp tetején lévő nyitott kürtőn át távozik. Hangmagasságuk a nyelv hosszától és vastagságától függ, hangszínük a szélnyomásnak, a kürtő hosszának és alakjának függvénye. A kürtők lehetnek hengeresek, tölcséresek vagy kúposak.

A billentyűk számából adódik, hogy egy 10 regiszteres, egy manuálos kis orgonában is több mint félezer síp található, a nagy orgonák pedig több ezer síppal rendelkeznek. A világ legnagyobb orgonája Atlantic City-ben (N.J., USA), a Convention Hall-ban áll. Ennek hét manuálja, 337 regisztere (közöttük egy 64’-as) és kb. 33000 sípja van. Európa legnagyobb orgonájával a passaui dóm büszkélkedhet (öt manuál, 230 regiszter, csaknem 18000 síp). Magyarországon a legnagyobb a szegedi székesegyház (Fogadalmi Templom) orgonája, öt manuállal, 136 regiszterrel, 9740 síppal. Ezt 1932-ban a híres pécsi Angster-cég készítette.

Az orgonatervező feladata, hogy mindegyik mű arányosan kapjon principál-, fuvola-, vonós-, aliquot-, vegyes-, és nyelvregisztereket, és a különböző hangfekvések is képviselve legyenek. Az orgonaépítő művészi munkája – az orgonaház kiképzése mellett – a sípok megfelelő méretezése és intonálása, hogy a megtervezett regiszterek minél szebb és jellegzetesebb hanggal szólaljanak meg.

A sípok általában a szélládák tetején, állnak. A homlokzati (prospekt-) sípokhoz külön szélcsövek vezetnek. Spanyolországból eredő szokás, hogy egyes nyelvregiszterek kürtői a homlokzaton – a Principál sípjai alatt – vízszintesen előre nyúlnak. Az idők folyamán a szélládáknak két típusa alakult ki: a billentyűrekeszes (hangrekeszes) és a regiszterrekeszes szélláda. A klasszikus, billentyűrekeszes csúszkaláda esetében. az egy billentyűhöz, de különböző regiszterekhez tartozó sípok egymás mögött, a szélláda azonos rekeszén állnak. A rekeszbe a billentyű lenyomásakor, a billentyűszelepen át kerül levegő. A regiszter a sípok alatti, lyukakkal ellátott, keskeny lemez elcsúsztatásával kapcsolható be. Ilyen típusú szélláda a ma már ritkaságszámba menő ugróláda (rugósláda) is. A regiszterrekeszes szélládáknál az azonos regiszterhez tartozó sípok állnak egy rekeszen, egymás mellett. A rekeszbe a regiszterkapcsoló bocsát levegőt. Ennél a rendszernél a billentés több regiszter bekapcsolásakor sem válik nehezebbé. Ezen szélládák legismertebb típusát, a kúpládát már a XVIII. sz.-ban feltalálták, de használatát E. F. Walcker vezette be 1842-ben. Ritkán előforduló változatai a táskaláda és a membránláda. A hangrekeszes szélládák zenei szempontból értékesebb voltát az elsők között Albert Schweitzer hangsúlyozta.

Valamely billentyűsorhoz tartozó szélládát a rajta lévő sípokkal együtt műnek nevezzük. Az egyes művek regisztereit az orgonatervezők úgy válogatják össze, hogy mindegyik mű összhatásában egy kisebb orgonának feleljen meg, és így a mellékművek a főművel szembeállíthatók legyenek. Ha az orgona több művel rendelkezik, akkor az orgonaházban a játszóasztal magasságában foglal helyet a mellmű, felette a főmű, e felett a felsőmű, nagy orgonákon legfelül a koronamű. A pedálművet két oldalt, két szélládára osztva szokták elhelyezni. A "hátpozitiv"-mű a templomi orgonakarzat mellvédjén található. A mellművet vagy a felsőművet gyakran az orgonaház belsejében lévő külön szekrénybe helyezik. Ennek eleje függőleges zsalulemezekkel (ún. redőny) zárható. A redőny folyamatos hangerő változtatást tesz lehetővé.

A billentyűk és a sípszelepek, valamint a regiszterkapcsolók és a regiszterszelepek közötti összeköttetést traktúrának nevezzük. A legrégebbi, mechanikus traktúránál a billentyűk áttételek és húzólécek (absztraktok) útján működtetik a szelepeket. A XIX. sz. közepén feltalált pneumatikus traktúránál a billentyűk a sípszélládához vezető vékony ólomcsövekbe bocsátanak levegőt. A csövek végén lévő fúvócskák ekkor megnyitják a sípszelepeket. Az elektromos traktúránál a szelepeket relék működtetik. A regisztertraktúra a hangzást nem befolyásolja. 

Az orgonaépítészet fénykorában, a barokk korban mechanikus billentyűtraktúrát, csúszkaládát, alacsony szélnyomást alkalmaztak, a principálkart, mindegyik hangfekvést felhasználva, teljesen kiépítették. A gazdagon tagolt, ívelt alaprajzú orgonaházat szobrokkal, indákkal, levélmintákkal, aranyozással díszítették. A klasszicizmus korában az orgonaházak egyenes vonalúvá, kevéssé tagolttá váltak, díszítésükre antik oszlopelemeket, timpanont, virágfüzéreket és urnákat alkalmaztak. A romantika korában gyakran készítettek neogótikus orgonaházat, a szélnyomást megemelték, kúpládát, pneumatikus traktúrát használtak. Diszpozíciójukban a principál-kar rovására túltengtek a 8’-as, hangszerutánzó regiszterek. Napjainkban az orgonák csúszkaládával, elektromos regisztertraktúrával és mechanikus vagy elektromos billentyűtraktúrával épülnek. A sípok gyakran ház nélkül, szabadon vagy egyszerű, elől-hátul nyitott házban állnak.

A modern technika lehető tette, hogy régi, híres orgonák regisztereinek hangját analizálva, azt elektronikus úton reprodukálják, és hangszórón keresztül megszólaltassák. Így a digitális orgonák (Ahlborn, Johannus, Rodgers, Roland, Viscount) hangszínek tekintetében utánozhatják a hagyományos orgonákat, de kétséges, hogy tartósság szempontjából utolérik-e azokat.                                                        

 Irodalom:

 

     Adelung, W.: Einführung in den Orgelbau. Breitkopf & Härtel. Wiesbaden, 1991.

     Audsley, G. A.:  The Organ Stops. Dover Publ. Mineola NY, 1921.

     Audsley, G. A.: The Art of Organ Building. I-II Vol. Dover Publ. Mineola NY, 1990. – Audsley, G. A.: The Organ of the Twentieth Century. Dover Publ. Mineola NY, 2004.

     Klotz, H.: Az orgonáról. Zeneműkiadó. Budapest, 1972. – Pécsi S.: Az orgona szerkezete és építése. Ecclesia Könyvkiadó. Budapest, 1975.

     Solymos F., Czár. A.: Magyarország orgonái. Magyarországi Orgonák Alapítvány. Kiskunhalas, 2005.

     Sonaillon, B.: King of Instruments: A History of the Organ. Rizzoli Internat. Publ. New York, 1985.

     Szigeti K.: Régi magyar orgonák. Zeneműkiadó. Budapest, 1974–1982 (sorozat). –Williams, P.: A New History of the Organ. Indiana Univ. Press. Bloomington IN, 1980.

     Zászkaliczky T.: Az orgona képes encikopédiája. Rózsavölgyi és Társa. Budapest, 2008. www.organstops.org. Encyclopedia of Organ Stops.