Ittzés Mihály

 

Szabó Helga, a kutató zenepedagógus (1933-2011)

 

S

zalad a hangkazetta szalagja s kristálytiszta, csengő gyermekhangok egyenként, csoportosan, kórusban áradnak a hangszóróból. Egy ma már szinte aranykornak tűnő időszak üzenete. Szabó Helga tanítványai dalolnak örömmel, önfeledten, tiszta lélekkel. Hálásak lehetünk a modern technikának, hogy ilyen varázslatok – bár „csak” a mindennapi elhivatott, ihletett és ihlető zenei-pedagógiai munka gyümölcse, nem „produkció” – felidézhetők fél évszázad múltán is. Igen, azok a gyerekek, akik ma a középgenerációt vagy a lassan nyugdíj felé bandukolókat adják, úgy érezhették, ahogy a hangkazetta címe – egy dalszövegből idézve – mondja: „Itt a világ közepe”. Az angol változat – mert ilyen is készült Szabó Helga pályájára visszatekintve – címe látszólag mást mond, tán közvetlenebb, kevésbé rejtélyes–szimbolikus, ám ugyanúgy igaz, pontosan tükrözi azt, amit hallhatunk a felvételen: The Joy of Singing, Az éneklés öröme. Igen ez árad az üde gyermekhangokból. Annak bizonyítékát is hallhatjuk benne, hogy igényesség, komoly munkával elért magas minőség nincs ellentétben a dalolás szabadságával, önfeledt örömével. Csak hát ehhez tanító-mester kell, aki szívvel-lélekkel és sokoldalú felkészültséggel tudja elvarázsolni a reábízottakat. Szabó Helga ilyen tanár volt.

          Életpályája legfontosabb eseményeit egy kis könyvecske terjedelméig maga foglalta össze. Egyik hálás tanítványa, dr. Bódissné Benkő Éva jelentette meg – Békei Ferenc, egy rádiótechnikai lap tulajdonosának támogatásával – 2006-ban Egy élet a Kodály-módszer szolgálatában címmel. A mozaikkockákból – néhány kisebb pontatlanság, szerkesztési hiba ellenére – meggyőzően bontakozik ki egy elkötelezett, felkészült, lelkes és lelkesítő, nemzetközi sikereit itthoni iskolai munkával megalapozó zenepedagógus arcképe. Az életesemények, a pályafutás fontos pillanatainak felvillantása helyett azonban maradjunk Szabó Helga szellemi örökségének hangzó dokumentumainál, s folytassuk a személyes tanári munkán túlmutató tevekénységének bemutatásával.

          Az említett önéletrajzi könyvben külön szakasz foglalkozik a fent hivatkozott hangszalag és az azt évekkel később követő hanglemez (LP) keletkezésének körülményeivel is. A 2004-ben technikai szempontból felújított felvétel 1962-ben, a Kulturális Kapcsolatok Intézete kezdeményezésére készült, s ez az intézmény forgalmazta is. Annak idején Kodály Zoltán is az ének-zenei iskolai munka méltó bemutatásának tartotta a hangkazettát, szívesen mutatta meg külföldi vendégeinek.

          Az 1960-as évek végén Kodály műveinek angliai kiadója, a Boosey and Hawkes cég felkérésére Szabó Helga újabb összeállítást készített. A mások (például Andor Ilona) közreműködésével készült három (LP) lemezen természetesen angol nyelvű a konferálás. Kodály írásaiból vett idézetekkel gazdagon megerősített elvi és módszertani ismertetést tartalmazó angol nyelvű kísérőfüzettel jelent meg 1969-ben. Címe: The Kodály Concept of Music Education (szerkesztő: Geoffry Russel-Smith). A budapesti Qualiton (ma Hungaroton) cég készítette a felvételeket. A tartalom hitelességét a Kodály Zoltánné által írott előszó is szavatolja. (A Kodály koncepció szerinti énektanítás iránt változatlanul megnyilvánuló – földrajzi szempontból némiképp változó súlypontú – nemzetközi érdeklődés indokolná korszerű hanghordozón való újra megjelentetését. Arról nem is beszélve, hogy zenei köznevelésünk mai – nehézségekkel terhelt, de végre a jobbítás némi reményével is kecsegtető – helyzetében magyar nyelvű kiadása is kívánatos lenne. Talán nem csak azt a reakciót váltaná ki, hogy „persze, könnyű volt akkor Szabó Helgának és másoknak olyan eredményt elérni, amilyent a felvételek reprezentálnak”, hanem módszertani logikája, zenei igényessége okán igazi útmutatóként is fogadhatná a zenepedagógus szakma.)

          A Szabó Helga nevével fémjelzett ének-zenei iskolai tankönyvek is hűen tükrözik a gyakorló énektanár tapasztalatait. Előbb Nemesszeghyné Szentkirályi Márta, az iskolatípust megálmodó és Kecskeméten elsőként megvalósító zenepedagógus munkatársaként kapcsolódott be az 1960-as években a tankönyvírásba-szerkesztésbe. Az 1970-es években induló máig használatos, példásan gazdag anyagú, széles és mély zenei tapasztalatot kínáló tankönyvsorozatot pedig már maga jegyezte első helyen; egyes köteteiben Dobszay László közreműködésére számíthatott.

          Szabó Helga megfogadta Ádám Jenő tanácsát, amelyet nevezetes, a Kodály koncepció iskolai gyakorlatát megalapozó Módszeres énektanítás című könyvének 1944 januárjában kelt előszavában írt. Ezek szerint a bemutatott módszer nem megfellebbezhetetlen kánon, hanem olyan minta, amely rugalmasan kezelhető: „[…] fúrjon-faragjon rajta, alakítsa, csiszolja a legnagyobb tanítómester: a  g y a k o r l a t.” Persze ahhoz, hogy igazán eredményesen alakíthassa a tanár tapasztalata alapján és a mindenkori adottságokhoz igazítva, nemcsak némi módszertani fantázia, de alapos és sokoldalú zenei műveltség is szükségeltetik. Azt hiszem, Szabó Helga ebben a tekintetben is kivételes személyiség volt az iskolai énektanárként működő muzsikusok között. Erről tanúskodik a Nemzeti Tankönyvkiadónál az 1990-es évek végén megjelent két kazetta-sorozat is. Bár tudta ő jól, hogy a tanár közvetlen szellemi-zenei kisugárzását semmi nem helyettesítheti, engedett a szükségnek, a kényszerítő felismerésnek: a modern technika vívmányaival is segíteni kell a zeneileg kevésbé felkészült tanítókat és tanárokat, s rajtuk keresztül a gyerekeket. Az alsó osztályok számára készült a Nemzeti Tankönyvkiadó gondozásában a Süss fel, nap! című összeállítás négy része (1. osztály: Fehér liliomszál, 2. Arany alma, 3. Zöld ágacska, zöld levelecske, 4. Rózsám, violám), melyeken „a tanító és konferáló szövegeket Szabó Helga mondja el a tanároknak és a gyermekeknek”.

          Muzsikáló évszázadok címmel kazetta-sorozat folytatja a zenei ismeretek hangzó példatárát. Ezen a kiadványon azt olvashatjuk, hogy „Készült Dr. Szabó Helga forgatókönyve és zenei irányítása nyomán”, s az összekötő szövegnek nemcsak megírására, hanem elmondására is maga a szellemi gazda vállalkozott. Az öt kazetta az ősi népek (pl. japánok, mongolok, márik [cseremiszek]) és az európai középkor zenéjétől, a reneszánszon, a barokkon és bécsi klasszicizmuson át a romantikáig és a XX. század zenéjéig sorakoztatja a példákat.

          Nem kevesen a megmerevedéstől féltették–óvták a ”Kodály módszer” iskolai gyakorlatát. Kodály Zoltán nevezetes Gyermekkarok című cikkének (1929) egy szinte mellékesnek látszó (azóta persze sokszor idézett) félmondatát – „rögtönözne minden épkézláb gyermek, ha hagynák” – vette kiindulópontnak Szabó Helga, amikor új utakat akart törni az iskolai énektanításban. 1976-tól 1982-ig jelent meg a négy kötetes Énekes improvizáció az iskolában című munka. A mottó-idézet előzményéből kiderül, hogy Kodály nemcsak dallamokra, hanem szövegre is gondolt, amikor a rögtönzés pedagógiai lehetőségére hívta fel a figyelmet. Másutt kijelentette, hogy a kis tanulók nem hagyhatók magukra az improvizációban, példát, mintát kell eléjük állítani. Szabó Helga ennek a kívánalomnak is eleget tett a könyvében, a szöveget illetően Weöres Sándor példájából kiindulva. Sőt azt a kodályi axiómát is figyelembe vette, hogy a ritmus járjon elől a zenei készségek fejlesztésében. Innen indul, előbb a pentatónia kínálta dallami lehetőségek irányába, majd Bartók Mikrokozmoszát választotta vezetőnek a zenei szókincs gazdagításához, utána tér át a díszítésekre és a többszólamúságra, hogy a végén a polifonikus szerkezetekig (kánon, imitáció, fuga) vezesse a tanulókat. A tanártól is különös felkészültséget igénylő program. Tán ez is volt az oka, hogy – amennyire meg tudom ítélni – csak rövid életű „divatcikk” lett a Tanárnő kezdeményezéséből, annak is inkább csak az első fejezeteiből. Igaz, a tanító- és tanárképzésben sem jutott elég hely és idő erre az „extra” munkára; s nem utolsó sorban az énektanítás kerete, az arra szánható idő is erősen csökkent.

          Az iskolai zenei nevelés gondjairól szólva nem kerülhetjük meg Szabó Helga hajdan nagy vihart kavart és 10 hónapos hozzászólás-folyamot elindító vitaindító cikkét, mely Torzulások a kodályi zenei nevelés általános iskolai alkalmazásában címmel a Muzsika 1980/2-es számában jelent meg. Négy témakörben mutatta be a véleménye szerint Kodály eredeti intencióitól eltérő, vagy egyes pontjait kizárólagosan, túl mereven értelmező hibás gyakorlatot: a népdal az iskolai oktatásban, a relatív szolmizáció alkalmazása, a dalkincs milyensége (olykor az értékelvűség megcsúfolásával), a tanárképzés és továbbképzés hibái. A külső feltételek közül foglalkozott a már akkor (ismételten) fogyatkozó óraszámokkal, illetve a tanterv és a tankönyvek problémáival. Szabó Helga cikke állóvízbe dobott kő volt. A szerkesztőség felkérésére 26 hozzászóló fejtette ki véleményét az év végéig húzódó vitában, s azon túl, mondhatni, a zenepedagógus szakma egészét foglalkoztatták a felvetett problémák. Megnyugtató megoldás a bajok orvoslására, tudjuk, nem következett a vita során felvetett átfogó vagy részleteket érintő javaslatokból. (Utólag volt olyan vélemény, hogy a szakmai kérdések nyilvánosság elé vitele nem volt szerencsés, mert a hibák, a csekély siker vagy sikertelenség felemlegetése érveket adott azok kezébe, akik – akár szakmai körökben, akár az oktatáspolitika más területein – ellenezték a „Kodály módszer” alkalmazását, illetve általában feleslegesnek tartották az iskolai énektanítást.)

          Nemcsak a jelenben körülnézve, hanem a múltba visszatekintve is a problémák, nehézségek feltárásának szándéka vezette Szabó Helga tollát, amikor alapos kutatás eredményeként megírta kandidátusi értekezését. Nem hőskölteményt, sikertörténetet látott zenei nevelésünk korábbi évszázadaiban, évtizedeiben. Erről tanúskodik a dolgozat címe: A magyar énektanítás kálváriája. 1989-ben az Eötvös József Alapítvány támogatásával, de lényegében magánkiadásban jelent meg még sokáig nélkülözhetetlen forrását adva zenepedagógia-történeti tájékozódásunknak. Három nagy korszakot fog át a tanulmány: a reformkortól a népiskolai törvény megjelenéséig, majd ettől a fontos időponttól (1868) az iskolák államosításáig, végül az államosítástól (1948) az 1980-as évek kezdetéig terjedő évtizedeket tekinti át. A szerző e munkájával a magyar zenetörténeti kutatás eredményeihez is hozzájárult. Más kutatási témákban is úttörő munkát végzett. Ezek eredményét jobbára a Magyar Zene című folyóiratban adta közre. Közeledvén 1984, az Éneklő Ifjúság alapításának 50. évfordulója e mozgalom történetének megírására vállalkozott. Közleménye a zenetudományi lap 1983-as évfolyamának 4. és az 1984-esnek 1., 3. és 4. számában jelent meg. E munka során időt s energiát nem kímélve az Országos Széchényi Könyvtár aprónyomtatvány tárában felkutatta az ifjúsági kórusmozgalom dokumentumait és a műsorlapokról és más dokumentumokról készült másolatokat – a kutatásra kapott támogatásnak köszönhetően – kiállításon mutatta be a Fészek Klubban és a kecskeméti Kodály Intézetben.

          Szabó Helga igyekezett feltárni Kodály Zoltán zenei közneveléssel kapcsolatos munkásságának hátterét, a Tanár úr ilyen irányú tájékozódásának dokumentumait is. Különösen érdekes közleménye volt, amely Kodály Zoltán széljegyzetei címen jelent meg (Magyar Zene, 1982/3). E dolgozatból megismerhetjük, hogy mennyire széleskörűen tájékozódott a Tanár úr a zenepedagógiai irodalomban. Gondolatait, kritikai észrevételeit a legkülönbözőbb pedagógiai művek és tantervek átnézésekor jegyezte fel, így is alakítva a maga nézeteit.

          Bár már a Kodály-centenárium évében, 1982-ben lezárta az Iskolai énekgyűjtemény dalanyagát „feltérképező” dolgozatát Szabó Helga, csak 1989-90-ben nyílt lehetősége a publikálásra (Magyar Zene, 1989/3., 4., és 1990/4). Idézzük a szerző indoklását a Kodály és Kerényi György kiadványát ismertető dolgozat megjelentetéséről: „E forrásjegyzék közreadását azért tartjuk szükségesnek, mert benne azoknak a népdaloknak eredetéről szerzünk adatokat, amelyek az ország valamennyi iskolájának tananyagát 40 éven át meghatározták.” Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy a bevált dal-repertoár tiszteletben tartása mellett Szabó Helga tankönyvíróként azok közé tartozott, akik az újabb népzenei kutatások tükrében frissíteni, gazdagítani akarták és tudták az iskolásoknak szánt – az ő reménye szerint is életre szóló útravalót jelentő – dalanyagot.

          A gyökerekhez nyúlt vissza akkor is, amikor – módszertani útmutató kötettel kiegészítve – a Nemzeti Tankönyvkiadónál az 1990-es években megjelentette a nevezetes 1948-as Kodály–Ádám általános iskolai énekes könyveket, visszasegítve a szinte már feledésbe merült alapművet a zenepedagógiai gyakorlatba.

          Említsük meg még a Járdányi hatása a magyar zenei nevelésre című cikkét (Magyar Zene, 1992/1) és a Lendvai Ernőre emlékező írását (Kitaszítottan, szabadon – Magyar Zene, 1994/1). Külföldi kapcsolatai közül a japánt emelte ki Szabó Helga azzal, hogy ottani élményeiről, ottani kollégáiról kis könyvecskét jelentetett meg (Japán közelről. A Kodály módszer eredményei Japánban. Budapest: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, 2001). S ami még fontosabb, a Magyar Zenében már 1993-ban (2. és 4. szám), illetve 1995-ben (4. szám) alapos elemzéssel, tudományos rendszerezéssel mutatott be egy Japán gyermekdal gyűjteményt.

          Minden pedagógiai és tudományos közleményének bemutatására, de még felsorolására sem vállalkozhattunk. (Nem térhettünk ki például a főiskolai oktatóként, külföldi érdeklődőknek készített Pentatonic World [1991] és Modal World [1995] című munkáira.) Remélhetően akad majd hamarosan olyan ifjú kutató, disszertációt író fiatal kolléga, aki Szabó Helga munkásságának teljes körű feltérképezésére és bemutatására vállalkozik. A látókörünkbe került dolgozatai alapján, és nagy vonalakban ismerve Szabó Helga egész tevékenységét, elmondhatjuk, hogy munkásságában, életművében a gyakorlat és az elmélet, a zenei nevelői és a tudományos feladatvállalás teljes egyensúlyban, elhivatottságról tanúskodóan valósult meg. Példát mutatott és hasznos forrásokat adott a következő generációknak.