Dobszay László emlékezete*

 

Eltávozott tőlünk.  A tudós és művész Dobszay László személyiségét, életműve formátumát és jelentőségét, emberi nagyságát méltatta Jeney Zoltán az Élet és Irodalom szeptember 9.-i számában megjelent nekrológjában. Én azt szeretném elmondani, mit jelentett számomra az ő barátsága.

          1951-ben találkoztunk először. A Zeneakadémián egymás mellett ülve hallgattuk Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence óráit. Mindketten a zeneszerző szakra jártunk. Az előadások után hosszan beszélgettünk arról, amit hallottunk és sok minden másról, ami akkoriban érdekelt, megmozgatott és lelkesített minket. Persze elsősorban zenéről volt szó, de ez Lacinál sohase korlátozódott a szűkebb szakmai szempontokra. Átfogó műveltsége olyan összefüggésekre világított rá, amelyek számomra akkoriban revelációként hatottak és későbbi látásmódomat meghatározták. Közös volt az a törekvésünk, hogy a zene mesterműveinek szerkezetét megértsük és minőségük kritériumait megpróbáljuk kideríteni. Ez a törekvés mindkettőnk későbbi munkásságát meghatározta.

          Dobszay László kiváló zeneszerzőnek ígérkezett. Hogy tanulmányai után miért hagyta abba a komponálást, rejtély volt számomra. Nem szeretett beszélni erről. Úgy érezhette, hogy őreá mint tudósra és pedagógusra fontosabb feladatok várnak annál, hogy az alkotó munkára koncentráljon. Az idő őt igazolta. Sok jó, sőt kiváló zeneszerzője van Magyarországnak; Dobszay László csak egy van.

          Az 1956-os forradalom után én elhagytam Magyarországot, Laci maradt. Máig is csodálom, hogy képes volt megalkuvás nélkül átvészelni a Kádár-korszakot, dolgozni olyan területeken, ahol nem kényszerült kompromisszumokra, családot alapítani, hét gyereket felnevelni a legszűkösebb anyagi körülmények között, hű maradni önmagához. Én ezalatt Ausztriában viszonylagos jólétben éltem. Barátságunkat ezek a körülmények nem befolyásolták; időről-időre sikerült meglátogatni egymást, figyelemmel kísérve egymás munkáját és örvendezve gyermekeink növekvő számán. Laci előadásra hívott Budapestre, én tanfolyamot szerveztem neki Grazban.

          A rendszerváltás mindkettőnk életében változásokat hozott. Lacinak munkája mellett végre sikerült szabadon kifejteni közéleti tevékenységét, megindítani és vezetni az egyházzenei tanszakot és megkapni azt az elismerést, ami kijárt neki. Én megújítottam magyar állampolgárságomat, házat vettem Csákberényben – melyet egyébként Laci fia, Gergely újított fel és bővített ki nagy hozzáértéssel – és lassanként bekapcsolódtam a magyar zenei életbe is. Utóbbit jórészt szintén Laci segítette elő: meghívott akkreditációs eljárásokra, szemináriumot tartani, egy évre pedig vendégtanárnak a Zeneakadémia doktoriskolájára. Felkért, hogy írjak orgonadarabokat a Schola Hungarica egyik lemezére; ez különösen nagy örömöt okozott. Mindezt megkoronázta az, hogy megválasztottak a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjának; székfoglaló koncertemen Laci tartotta a laudációt. Hogy Dobszay Lászlónak röviddel ezután botrányos körülmények között nem maradt más hátra, mint hogy lemondjon a Széchenyi Akadémia elnöki tisztségéről, örök szégyene marad a hazai kultúrpolitikának.

                                                               *  *  *

 

Milyennek láttam őt?

 

Megcsodáltam fegyelmét, munkabírását, függetlenségét, következetességét, eszmehűségét, felelősségérzetét saját maga, családja  és mások iránt. Munkásságát meghatározta az igényesség, az alaposság, a módszeresség, a telibe találó fogalmazás. Semmilyen szellemi hanyagságot, esetlegességet nem engedett meg magának. Lelkesedett a szépért és törekedett a szépet az értelem oldaláról is megvilágítani. Ez utóbbi volt az, ahol elképzeléseink és szándékaink talán a legközelebb álltak egymáshoz.

          Ő szigorú volt, én elnézőbb. Ezt életünk sajátos körülményei hozták így magukkal. Ízlésünk időnként különbözött: ő Palestrinát sokkal többre tartotta Monteverdinél, akit én tisztelek és szeretek. Talán azért volt ez így, mert Monteverdi az emberi gyarlóságot is zenévé nemesítette és ez Lacit irritálta. Ő a világot gyarlóságtól mentesen szerette volna látni. A 70-es évek végén egy levelében azt kérdezte tőlem: „mit csinál az ember, ha a rábízott zenészek lelkesek, de gyöngék?”

          Magánéletében szerény volt és szemérmes. Érzelmeit nem tette kirakatba. Ellentétben legtöbb honfitársunkkal, őt sohase hallottam panaszkodni. Konzervatív volt, akárcsak én: összekötött bennünket a nagy család iránti hűség: szeretet és felelősség.

          Barátságunkat sohase zavarta meg semmi. Tiszteltem őt és úgy éreztem, ő is becsül engem. Nem kötött minket össze érdek; lehet, hogy ezért tudott barátságunk a mindennapok fölé emelkedni. Ami a legfontosabb volt: mindketten éreztük egymás iránti szeretetünket és az, hogy ő hívő katolikus volt, én pedig zsidó vagyok, mintha még megerősítette volna a szálakat, amelyek összefűztek minket.

          1986-ban édesanyám halála után Laci ezt írta nekem: „Tiszteltem őt, s ha hiszek, hiszünk a lélek létében, akkor nem csak emlékezetünkben él tovább: ott fog ő állani továbbra is családod mellett”.

          Ezt szebben én se tudom kifejezni, csak kiegészíteném: ott fog Dobszay László állani továbbra is családja, barátai, tanítványai és tisztelői mellett. Elvárja tőlünk, hogy vigyázzunk magunkra és egymásra!

Erőd Iván

(Bécs, 2011, szeptember 23.)



* Dobszay László (1934-2011) zenetörténész, karnagy, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzor emeritusa, az MTA Zenetudományi Bizottságának és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja és az utóbbi három évben elnöke, a Magyar Egyházzenei Társaság örökös elnöke, a nemzetközi hírű Schola Hungarica alapítója, a Fővárosi Kántorátus életre hívója, a kiváló zenepedagógus és A hangok világa c. szolfézspéldatár-sorozat írója, továbbá a Magyar zenetörténet (1984), A magyar dal könyve (1984), A magyar népdaltípusok katalógusa (Szendrei Jankával, 1988), Kodály után. Tűnődések a zenepedagógiáról (1991), A gregorián ének kézikönyve (1993), a Magyar népének c. könyvek alkotója, az újkori zenei ismeretterjesztésben kimagasló helyre került Orfeusz Zenetörténet I-VIII. megálmodója és felelős kiadója, a Parlando egyik alapítója hosszú  betegség után 77 éves korában elhunyt. Elismerései között megtalálható az Erkel-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, a Köztársasági Elnök Aranyérme, a Soros Alapítvány életműdíja, valamint az elméleti kutatók Kossuth-díjának számító Széchenyi-díj. Végakaratához híven szűk családi körben temették el.