Hollós Máté:                                            ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

 

TÉMÁK – MOZART: G-MOLL VONÓSÖTÖS KV. 516 – 1. TÉTEL FŐTÉMA

 

 

W

olfgang Amadeus Mozart legszebb témáinak versenyében kétséget kizáróan éremesélyes a g-moll vonósötös nyitótételének főtémája. Az egész tétel formai tökélyének elemzése messze túlnőné rovatunk szövegi és kottapélda-kereteit, ezért e téma vizsgálatára korlátozódunk.

Semmi különös nincs abban, hogy a klasszikus témákat éltető ellentétek jegyében a hármashangzat-felbontásra szekundlépésekkel felel. De lehetnének ezek negyed értékek is, mondjuk így: 

Markánsabb is volna, hiszen nemcsak szerkezet- és iránybeli kontraszt teremtődnék, hanem még ritmikai is. Ám az nem volna oly megindító, mint a kromatika. S nemcsak az ereszkedő félhangok melankóliája hiányoznék belőle, hanem az azonos ritmika retorikus összetartó ereje is. A lehajlás ugyanis ugyanolyan nyolcad-lüktetésben és hangmennyiségben valósul meg, mint az ágaskodó akkordfelbontás, így azonos ritmikai alapra helyeződik az ellentétes tartalom. Mintha beszédben egy mondattag ismétlésére vetítenénk a fordított közlést. További hangulati színezés, hogy a mélyhegedűben is megszólaltat módosított félhangokat, tehát a kromatikát a háttérbe is beleszövi, nemcsak a prímhegedű előtérbeli „színjátékába”.

        A nyolcütemes periódus második fele telitalálattal kezdődik: az iménti fölágaskodó tonikai akkordfelbontást fordított irányban ismétli – szintézist teremtve a hármashangzat szerkezet és a kromatikus válasz iránya között. A lehajló hangzatfelbontásra, persze, ismét fölfelé kapaszkodó akkordnak kell válaszolnia, az pedig egy VII. fokú (tehát szűkített) szeptimfelbontás. Az ütem kiinduló harmóniája meg VII. fok szextfordítása. E dallami és harmóniai elem egyben felidézi a 4. ütem második negyedének emelt IV. fokú szűk szeptimét. (Semmi sincs előzmény illetve következmény nélkül!)

        A periódus záró taktusában a gordonkán beúszik a domináns, hogy szinte észrevétlenül aláhajoljék a tonikára, ahonnan egy oktávval mélyebben újra indulhat az eddig hallott folyamat.

        Persze, nem „szöveghű” ismétlésben. A mélyvonós periódus második felében (6. ütemén, amely a tétel 13. üteme) nápolyi szext borzolja a kedélyt, majd még két taktuson át annak vonzataként felfelé törekvő – immár ismételt hang nélküli, négy magasságot bejáró – akkordfelbontásokat hallunk, ajzó kromatikus fölfelé törekvéssel a második brácsában és a gordonkában. Itt veszítjük el a periódusban gondolkodás mércéjét is. Feszültségkeltő szinkópás kísérettel szekvenciázza tovább a periódus második felének négyhangú felbontásait. Ez az oktávpárhuzamban mozgó hegedűk új motívumában oldódik föl: a kromatikát továbbra sem nélkülöző nyújtott ritmusú kitárulkozásban, amely ismét nápolyi szextbe torkollik. A pontozott negyedek hanghosszúság-végletét ellenpontozza a 24–25. ütem tizenhatodaival, amelyek alatt előbb nyolcadon­ként vált dominánst és tonikát, majd ezzel a ritmuselemmel modulál a VI. fok Esz-dúr­jába, amelyben az eddig mollként ismert nyitó hangzatfelbontást helyezi új megvilágításba, nemcsak a dúr eltérő karakterével, hanem a témafej előszöri imitálásával is. De csak egy pillanatra, mert alig hogy felmutatta a dúrt, gyorsan visszasötétít g-mollba. 

        Mozart szomorú hangnemébe…